A Szerk.

Mindig megilletődöm, amikor beülök a falubeli férfifodrász székébe, és betakar a palásttal. Ahogy a homlokomhoz ér az olló, lehunyom a szemem, nehogy belehulljon a haj. Később kinyitom, és már folyik is a könnyem, ez elég kínos.

– Bedugtam, persze, hogy bedugtam, beljebb már nem is lehetne, viszont nem hogy keményebb nem lesz, de egyre puhább – Gulyás úr olyan hangerővel mondta ezt a telefonba, hogy egyszerre hárman is kinéztek a szemközti házból. – Most meg, ahogy így nyomkodás közben tapogatom, már teljesen puha. Ez így biztosan nem lesz jó. Valami mást…

Hiába keresi, nem találja a házat, ahol a szülők és a rokonok már dél óta várják. Vasderes hajú öregember figyeli nyájasan, hogy csorognak a könnyei. Lehajol a kisszéke mellé, zománcozott tálat vesz föl, kék szőlővel kínálja: Nesze, Otelló. Csipegetnek.

Legnagyobb meglepetésemre kaptam ezt a fényképet a hétvégén, amelyen 24 évvel ezelőtt a szárszói úttörőtáborban masírozok csákóban, piros nyakkendőben, és majdnem úgy fest, nadrág nélkül. Mögöttem két srác, ugyancsak csákóban hozza a zászlót zászlófelvonáshoz. Kötelező csapatvezetői nyári munka volt a szegedi tanárképzőn. Ebben a táborban töltöttem gyerekkorom nyarait is, a kis házak mögött a vasúti sín és…

Ha valaki megkérdezte volna, hogy mióta tart, Zsuzsa nehezen tudott volna kapásból válaszolni. Persze, nagyon jól tudta, hogy mikor kezdődött, mint ahogy az általa legfontosabbnak vélt találkozásaik dátumaira is fejből emlékezett, a többit pedig bejegyezte a naplójába, címszavakban melléjük írva, hogy mi történt aznap. Mégis, számára úgy tűnt, hogy ez az egész öröktől fogva való.