Csobánka Zsuzsa Emese
Angyal a piros biciklin
(Egressy Zoltán: Június, Győri Nemzeti Színház, Forgács Péter rendezésében)
Szép előadás a Június, arra figyelmeztet, hogy a nyári hőség és a csillagos vadromantika ellenére nem lehet megúszni az esőt, az ártatlanság elvesztését. Csalódások után, de önmagával tisztába kerülve, elfogadva mindazt, amit egy-egy „évszak” az emberre mér, megerősödve nézhet például a július elé.
Nagy színpadon, mégis intim terekben botladozó szereplőkkel találkozunk, akiktől az élet kétszer kérdez, és amíg nem adnak válaszokat, bezárja őket a fojtott levegőjű hangszerboltba, amelyet – mint Buñuel Az öldöklő angyal című filmjében – képtelenek elhagyni.
A rendező a látás, nézés, szem és tekintet szimbolikájával él. Vetít és nagyít, az előadás elindulásakor mint kinyíló szemhéj válik ketté a vasfüggöny, majd csukódik le a végén, a felcsendülő hegedűszó közben hatalmas vásznat látunk, arra vetítve folyamatos térbeli közelítést. A Földgolyóra vetülő néző/ Isten szeme abban a kegyelmi állapotban részesül, hogy mindentől ugyanannyira távol lehet, a videótechnika jelzi, ez most színház, felhők közül érkezünk a hangszerüzletbe, végigszáguldozva Budapest autóútjain, majd hogy ne felejtsük el a világ és a földi élet „felhőatlasz-jellegét”, a díszlet felhős mintázatot ölt, a türkiz különböző árnyalatait használva (A díszlet Bátonyi György munkája.). Az előadás tehát színeiben is hordozza a feszültséget, a komplementereket, Bíbor Lili piros biciklije és vörös haja, majd később az oly hangsúlyos piros szíves lufi további feszültséget gerjeszt a megnyugtató tabáni zöldben.
Kovács Gergely, Kiss Tünde
A felhők gomolygását ellenpontozandó a szereplők óriásira nagyított tekintetei néznek velünk farkasszemet, mintha egyben Forgács is folyton kérdőn nézne ránk, látjuk-e a fától az erdőt, olvasunk-e a tekintetekből, vagy csak hátradőlünk, míg ő vezet a körúton. Minden érzékre hatni kíván az előadás, a zenei betétek és a színek, a látványanimáció állandó készenlétben tartja a nézőt. A belső csönd aztán a szövegben teremtődik meg, illetve a színészek játékaiban, mindaz, ami távolról nézve esendően emberi, később a közelikben lesz szívszorítóan fájdalmas dráma. Nyelvileg ez Egressy mondataiban születik meg, aki mestere annak, hogy egyszerre éljen a leleményes nyelvi humorral és mellé illessze jó időben a lírai betéteket. A rendező végig jó ritmussal és arányérzékkel dolgozik, kár, hogy a zárásban énekkel kísért zene csendül fel, a tiszta vonós hangzás ellenben végig sokat hozzátesz az előadás hangulatához.
Fent és lent, kint és bent feszültsége építi az előadást, az indítóképben apa és fia, Zár Ferenc és Zár Rudi párhuzamos telefonbeszélgetésébe csöppenünk, amelyben egyikük sincs igazán jelen, és sem a telefon másik végén lévőkkel, sem az üzletbe érkező Fillér Lórival nem tudnak egyenesen, csak párhuzamosan, illetve elbeszélni. A hanyagul asztalon ülő, lazán járkáló férfiak teremtette szituációt a nők lendítik tovább, és ez az egész darab folyamán így lesz, Bíbor Lilitől Villő Reán át Gráf Karolinig mind arra hivatottak, hogy a Forgács által elképzelt térben – a „tekintet nélküli” férfiakkal (mint önmagukkal) szembe merjenek nézni.
Pömeczi Attila
A szembesítés mozgatórugója Bíbor Lili, a lány egyszerűen csak jön, és felforgat mindent, csacsog és kacag, az áporodott levegőjű és poros üzletben, a nehezen nyíló ajtókon belül csupán gyantát kér, de végül ő lesz az, aki összeköti a lelkeket. Pedig a lélek csak egy tárgy, tudjuk meg Zár Ruditól, a hangszer része, „kéne két darab lélek”, mondja a telefonba, mintegy ítéletként önmagára. Hiszen csapong és szálldos, szerinte minden nőnek ugyanolyan gyönyörű a szája és a nyaka, belecsókolna bármelyikbe, de leginkább mindegyikbe. Kovács Gergely frissen és üdén hozza a fiatalság szemtelenségét, azt a fajtát, amit nem lehet nem szeretni, hiteles játékát a színész alkata is erősíti, a nyurga, kamaszosan „hosszú” színész mozdulataiban is hordozza azt a nyegleséget, amelyet Rudinak maga mögött kell hagynia.
Az ő drámája a súlytalanság, az apjáé 51 év súlya. Az apák terhe, a középkorú férfiak tragédiája az előadás másik szép motívuma: Balikó Tamás Zár Ferenc szerepében először bivalyként rengeti a padlót, miközben bele-belekortyol a laposüvegbe, majd a következő jelenetben megtudjuk, Villő Rea iránti érzései nehezítik el a szívét. Balikó a nő mellett – a gyógytornán lábaikat emelgető rehabilitáción résztvevő betegek között válik maga is elesetté, a büszke férfi megtörik. Az előadás legszebb jeleneteinek egyike, amikor arról beszél, hogy negyvenöt után a férfiaknak már csak egyedül lenne szabad élniük, monológjában felszámolódik az önsajnálat. Zár Ferenc akkor a legerősebb, amikor gyöngéd.
Kiss Tünde
Villő Rea egy negyvenen túli nő tragédiáját testesíti meg, Szina Kinga doktornős keménység mellett egy szenvedélyes, érzéki, szeretetre és szerelemre vágyó nőt alakít, aki valóban őrlődik, mennyire tarthatatlan is az az élet, amit él. A férjét alakító Ungvári István játéka széles palettán mozog, önirónia és düh, humor és agresszió keveredik a hadnagyban, ugyanakkor férfiasan érzékeny.
Bíbor Lili angyalszerűsége Kiss Tünde alakításában nyer értelmet. Az előadás elején inkább Bíbor Lili harsányságát és zavarát láttam a színésznő játékában, később feloldódva már nem akart könnyed lenni, hanem valóban az volt és derűs, igazi angyallány.
Lóri és Karolin találkozása, Sárközi József és Budai Zsófia kettőse örömjáték, de ne feledjük, hogy van már mögöttük bőven út, csalódás. Ha nagyobb távlatokban nézem: a szerző két korábbi színműve, a Kék, kék, kék és a 4X100 alakjai ők, akik itt újra megjelennek. Az ő drámájuk már lezajlott, volt már cirkusz és váltófutás is, itt inkább az erőteret hivatottak kiegyensúlyozni, melyben fontos momentum, hogy a lány „nagyon néz”, és ezt végre valaki boldogan tűri.
A kicsorduló könnycseppet, mely a plakáton is megtalálható, nem spórolhatja meg senki, hiszen a darab erről is szól, hogy belátva és szembesülve a lét tökéletes értelmetlenségével, annak elviselhetetlen könnyűségével, arra mégis igent mond az ember. És mindez azon is múlik, hogy van-e valaki, aki lát, aki tanúként, tiszta tekintettel néz szembe az emberrel.
