A Néma, álmodó kertek című kiállításon valódi magyar- és franciaországi, valamint képzelt tájakat, erdőket látunk. És micsoda erdőket! Az erdőkben pedig mesés, játékos színeket.
A kiállítás kiindulópontja a Játék kegyetlen lányoknak című Magyarósi által írt filmnovella, mely önálló szépirodalmi műként is megállja helyét.
Paizs Goebel Jenőnek rövid, fogyatékokkal terhelt élet adatott. Gyerekként vesztette el a hallását, bicegett, rosszul beszélt. Mégis, a szentendrei művésztelep legnagyobb mókamestere volt, aki fantáziatörténetekkel, humoros jelenetekkel szórakoztatta a többieket.
Az 1965 januárjában önálló irodalmi és művészeti lapként induló Új Symposion – indulása után jó fél évszázaddal később kézbe véve is érezzük, szinte bizsereg a kezünk –, forradalmi, új hevületet, új eszméket és nézőpontokat hozott - a lapról szóló kiállítás február 11-én nyílik Szentendrén.
Amikor beütött a krach, volt benne kraft, szerb virtus, beleállt a sztoriba. Az Ezüstkor kiállításon nem poros tárgyak és ódon okiratok kriksz-krakszai felett darvadozunk. Eugén elrabolta Welbach Lola szívét.
Amnézia. Elfelejtettem. Hogy milyen az, amikor egy kapcsolat elfoszlik. Elkopik a két ember között, csak a rongyos vége marad meg. Kifelé még a színe látszik, de ha mögé nézünk, látjuk a visszáját is. Pont, mint amikor rájövünk, hogy a szüleink is emberek - Péreli Zsuzsa kiállításáról írt a Versusgrils.
Csíkszentmihályi erdőlakói sokféle formát öltöttek az idők során.
Péreli Zsuzsa, a gobelin szinonimája.
Ebből az élményből született az egyik kedvenc szobrom, a Ködös reggel - Csíkszentmihályi Róbert kiállításáról.
Kandó. Ez a felirat és egy kettős kép van a főtéri Képtár bejáratán, egy francia filmsztárszerű férfi és egy női akt képe: Kandó Gyula festő és Ata Kandó fotográfus közös tárlata a múlt héten nyílt meg. (Igen, a művész a mozdonyos Kandó Kálmán rokona volt, éspedig az unokaöccse.) - Welbach Lola Szürreál kiállításszemléje.
Kalandos élete és bensőséges kapcsolata volt Kandó Gyula festőnek és feleségének, Ata Kandó fotográfusnak.
1887 után a filoxéra legfontosabb anyagi erejétől, a szőlőtől és a boroktól fosztotta meg a várost – az utolsó szüretet 1887 szeptemberében tartották, a korábbi szokásokkal ellentétben ekkor már nem kellett felvidéki munkásokat hívni.