+ Interjú

A személyesség veszélyes, de vállalom – beszélgetés Magyarósi Éva képzőművésszel

Idegen közegben néha könnyebb felvállalni a legszemélyesebb dolgainkat, mint szűkebb köreinkben – Magyarósi Éva animációs rendező és képzőművész mesélt a személyes történetek intimitásáról, a befejezetlenségről és a rajzolás-írás-animáció hármasságáról.

A csalók is álmodnak. Ez a rejtélyes cím hívogat be egy álomszerű térbe. Apró tárgyak, rajzok, szövegek a falakon. Aztán sok kisebb-nagyobb képernyő, rajtuk párhuzamosan futó videók: gyönyörű animált festmények és rajzok, narrációval és zenével kísérve. Mintha egy belső táj különböző vidékein bolyonganánk. Akárhová nézünk, egy történet bomlik ki a részletekből. Ez a történet pedig nem más, mint az életünk. Szerelem, házasság, gyereknevelés vagy elválás – olyan költői és játékos érzékenységgel, amitől a hétköznapok is felragyognak. Magyarósi Évával beszélgettünk legújabb kiállításáról, amely a szentendrei Ferenczy Múzeumban látható.

Számodra mi A csalók is álmodnak című kiállítás különlegessége?

MAGYARÓSI ÉVA: Ez a kiállítás már közelít ahhoz a formához, amit a kiállításrendezésben érdekesnek tartok. Az utóbbi időben ugyanis egyre inkább afelé fordultam, hogy a munkáimban a munkafolyamatok is tetten érhetőek legyenek. Mintha a kiállítótér műterem lenne, ahol a még befejezetlen munkák is ott vannak. Így az alkotás személyes története is megragadható a kiállított anyagban, és talán még elcsíphető valamilyen zsigeri, ösztönös tett. Egy pontosan kitalált, tűéles kiállításon már mindez elvész, ráadásul a végleges műtárgy más kontextusokkal lesz terhes.

Tavaly volt Debrecenben, a B24 galériában egy kiállításom, ahol German Kinga kurátorral arra törekedtünk, hogy az egyik történetemet behozzuk a térbe, a videón kívül sok minden mást is elhelyezzünk installációként. Talán annak a kiállításnak letisztultabb változata lett ez a mostani.

Tehát itt beleláthat a néző abba, ahogyan alkotsz?

Az első teremben szándékosan vázlatszerűnek ható munkák láthatóak, amelyek egy most készülő nagyobb művemhez kapcsolódnak. Úgy hoztam el őket a kiállításra, hogy még sok más, oda tartozó ötlet zsongott a fejemben – ezeken most is dolgozom. A második teremben egy rajzokkal teli nagy könyvet böngészhet a látogató. Mindkét terem munkái ugyanahhoz a témához kapcsolódnak: A csalók is álmodnak cím utalás a Játék kegyetlen lányoknak című történetemre, és egyben a folytatását is jelenti. A harmadik termet viszont ettől függetlenül is lehet értelmezni: itt az Eden című videosorozatom látható. Ez a 10 videó egy felnőttsorozatot alkot, amely 2014-től 2016-ig történt eseményeket foglal össze. Mese, mégis valós helyzetekből épül fel.

Izgalmasan keveredik az írás, a rajz, az animáció a munkáidban, és azok a különleges kis tárgyak, amelyek az installációkat alkotják. Hogyan jutsz el egyiktől a másikig?

A munkáimat mindig egy történet megírásával kezdem. A történetrészletekkel egyidőben születnek a rajzok is, és már közben gondolkodni kezdek azon, hogy ezeket a részleteket hogyan fűzzem össze animációvá. Azaz komplett, többirányú gondolkodás indul el, és a történetek sem lineárisan állnak össze, hanem mintha egy kirakós játék darabjai volnának. Éppen ezért azt gondolom, hogy a kiállítást sem kell egy bizonyos sorrendben értelmezni. Hanem aszerint, amit a látogató maga kiragad, amibe éppen belemerül.

Mi a „végső” műtárgy számodra?

A történetből, rajzokból, installációkból végül videó lesz, annak pedig a kiállítótér a megnyilvánulási lehetősége. Különösen most, hogy az elmúlt időben csak olyan videókat készítek, amelyek műtárgyak. Régebben fesztiválokon szerepeltettem a filmjeimet, pl. a Lenát vagy a Hannét, amelyek fesztiválsikerek lettek. Mostanában viszont olyan lehetőségeket, felkéréseket kapok, ahol a videók végül műtárggyá válnak. Ez két különböző szemléletmód, tudatosan szét kell választani őket. Kezdve rögtön ott, hogy egy fesztiválnak más a közönsége, mint egy kiállítótérnek.

Akkor végül is hogyan határoznád meg magad? Animációs művész vagy? Képzőművész?

Régen sokat küszködtem ezzel. Még a művész szóval kapcsolatban is voltak félelmeim. Az utóbbi időben animációs rendezőként és képzőművészként szoktam definiálni magam. Az embertől elvárják, hogy megmondja, kicsoda, csakhogy ez nem fekete-fehér. Sok mindennel foglalkozom, és nem vagyok hajlandó csak azért besorolni magam, mert úgy egyszerűbb lenne. Vannak alkalmazott munkáim is.

Mennyire fontos számodra a képek megmozgatása, animálása?

Sokat gondolok mostanában olyan videós munkákra, amelyek csak állóképekből állnak. Továbbra is foglalkoztat az, hogy képek sorjázzanak egymás után valamilyen narráció alapján, de az a vágy például nem hajt, hogy briliánsan megmozgassak, meganimáljak valamit. Már most sem ez a munkáim attrakciója. Fontosabb, hogy olyan mondatokat írjak, amelyeket más is magáénak érezhet, és ezeket jól elhelyezzem egymás után.

Mindig is történetekben gondolkodtál? Ez nem magától értetődő egy képzőművésznél.

18 éves koromban írtam egy történetet, amelyet nagyon magaménak éreztem. Ahogy egy festő élvezi, hogy csúszik az ecset a festékben, olyan kellemes és biztonságos érzés volt nekem is leírnom azokat a szavakat, mondatokat. Izgalmas feladat volt az is, hogy vizuálisan teremtsek hozzá valamit. Igen, a képzőművészet sokszor lehetővé teszi, hogy a néző elvonatkoztasson, absztraktan gondolkodhasson a műről annak egyes paraméterei alapján. Közben mégis azt gondolom, hogy nagyon fontos volna beemelni a személyességet a képzőművészetbe. Vannak is fiatalok, akik így gondolkodnak, és emiatt narráció jelenik meg a munkájukban. Ez új irány, érdemes már most felfigyelni rá.

A személyesség azt jelenti számodra, hogy a műveidet személyes történeteidként vállalod? Vagy hogy érted?

Elég sokszor a saját életemből táplálkozom, igen. Viszont amikor történeteket írok, gyakran emelek be más, valósan létező embereket is, akik az életükben nem vállalnak művészi létet. Az ő intim, személyes élményeikkel is dolgozom. Nagyon érzékenyen kell ezzel bánni, hogy megmaradjon a tisztelet, megőrizzem a bizalmukat.

Fontos az is, hogy a történetek – egyszerű kifejezéssel élve – ne női hisztinek hassanak. Úgy kell átformálnom mindent, hogy a férfilátogatók is tudjanak hozzá kapcsolódni, globálissá kell tennem a gondolatköröket, amelyekben mozgok. Mindez kísérletivé teszi a munkáimat, és épp ezt szeretem bennük. Nem szeretek ismételni, sorozatokat gyártani. Az őszinteség, a személyesség kérdésével foglalkoztam a DLA-éveim alatt, és a doktori kutatómunkám is erről a hangvételről szól. De azt is tudni kell, hogy valós történetekkel dolgozni nagy küzdelem. Veszélyes felületeket hoz létre.

Veszélyes a személyesség?

A diplomafilmemnél, a Hannénál tanultam meg ezt. Teljesíteni akartam egy feladatot, lediplomázni – ez volt a célom azzal a filmmel. Azzal nem számoltam, hogy fesztiválkarriert fut majd be. Hozzám közeli embereket érzékenyen érintett a meztelenség a filmben, amit sok idegen is láthat. A meztelenség tényét jó ideig titokban tartottam, mert tudtam, hogy másképp ez a film nem készülhet el. Idegen közegben néha könnyebb felvállalni a legszemélyesebb dolgainkat, mint szűkebb köreinkben – ezzel is meg kellett küzdeni.

„Művészek vagyunk”, mondta erre egy barátom legyintve. Persze… de a való élet más. Annyiféle életünk van! A hétköznapi, a szakmai, a családi… Más az, amikor a múltban élünk, vagy amikor a képzeletünkben. Egyik pillanatról a másikra ugrálunk az életeink között. Ráadásul az én történeteimben a valós elemekkel kitalált dolgok is keverednek – és aztán sokszor valóssá is válnak az önteremtés következtében.

„Női hiszti”, így fogalmaztál az előbb ironikusan. Mit gondolsz a „női művészet” kérdéséről?

Részben azt gondolom erről a problémáról, hogy túlhaladott. Nem férfi-női egyenlőségről kéne beszélni, hanem leegyszerűsítve talán emberek közti egyenlőségről. Persze ez egy álom. Közben viszont sokszor azt gondolom, hogy egy női képzőművésznek valóban sokkal többet kell dolgoznia azért, hogy megvalósulhasson a kiállítása. Néha zsigerileg tapasztalok ellenállást – vagy éppen szimpátiát, ami ugyanannyira kérdéses. Miért kell nekem kedvesnek vagy szimpatikusnak lennem ahhoz, hogy kiállíthassak? Különösen, ha kifejezetten személyes témát választottam. Úgynevezett „női témát.” Ez sem jó kifejezés. Egyszerűen még nincsenek meg az új szavaink, és újra is kellene tanulnunk a jelentéseket is.

Értem mindezt, mégis van bennem lázadás ellene. De nem akarom kizárni a kifejezetten női tapasztalataimat sem a munkáimból. A regényekben is azokat a részeket érzem a legerősebbnek, ahol úgy tűnik, hogy közvetlenül a szerző beszél. Nagyon felszabadító, amikor az ember azt tapasztalja, hogy a problémáit más is átéli. Ha pedig tudunk valakihez kapcsolódni, akkor már nem vagyunk egyedül.

Mivel foglalkozol ebben a pillanatban?

Friss hír, hogy én vagyok az egyik nyertes az UniCredit Bank Korszakalkotó mecénásprogramjában, így megvalósíthatok Párizsban egy kiállítást. Az elmúlt napokat ez határozta meg. Közben befejeztem egy színházi előadás vizuális anyagát, behoztam a lemaradásokat a háztartásban, kicsit összeszedtem a gyerekeimet – és készülök egy másik kiállításra, amely 2 hét múlva nyílik a Deák Erika Galériában.

A kiállítás 2018. április 22-ig tekinthető meg a szentendrei Ferenczy Múzeumban.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top