Tehetséges rajzművész, akinek képeiből már 18 éves korában kiállítás nyílt. Nemrégiben édesapja, Lackfi János kérte meg Szakimesék című mesekönyvének illusztrálására, és ő örömmel vállalta a feladatot. Mai napig rajzol, még akkor is, ha maximalizmusa nem engedi, hogy maradéktalan elégedettséggel gyönyörködhessen alkotásaiban. Lackfi Margittal Ünnep Nóra beszélgetett.
Milyen volt együtt dolgozni édesapáddal? Elégedett vagy az eredménnyel?
Gyerekkorom óta láttam, hogy milyen az, amikor apa közösen dolgozik valakivel. Mindig elfogadja a másikat. És tök jó volt ezt személyesen is megtapasztalni.
Igazából, amikor lerajzolok valamit, mindig azt látom, hogy mit rontottam el rajta, mit kellene máshogyan csinálni. Ha volt egy olyan rajz a könyvben, amit valami miatt újra kellett rajzolni, például mert nem volt jó az aránya, azt éreztem, hogy az új verzió jobban közelít ahhoz, amit szerettem volna megcsinálni. Ugyanez volt a helyzet a Szakimesék képeivel is. És néha felidegesít, hogy tudom, hogyha még egyszer újra rajzolnám, akkor jobb lenne.
Mikor kezdtél rajzolni? Gondoltál arra valaha, hogy művészeti pályára lépj?
Kiskoromban, elsős, illetve másodikos koromban szakkörbe jártam rajzolni. Azután tizennégy éves korom körül elkezdtem füzetekbe mindenféle szürreális rajzokat csinálni. Még a mai napig megvannak ezek a füzetek.
De művészeti egyetemre nem akartam menni. Azon gondolkoztam korábban is, és most is tervbe van véve, hogy kipróbáljak többféle művészeti ágat. Szeretnék animációt csinálni például. És sok technikával is kísérleteztem, csak valahogy a ceruzába szerettem bele végül. Szeretek járni profibb rajzolókhoz tanulni, de foglalkozásszerűen nem akartam foglalkozni vele.
Orvos viszont szerettél volna lenni. Fel is vettek a Semmelweis Egyetem Orvostudományi Karára. Miért döntöttél úgy, hogy otthagyod az egyetemet?
Az az erőssége az egyetemnek, hogy már első évben is sok gyakorlatot látunk, és amikor láttam, hogy tulajdonképpen mit is csinál egy orvos, mindjárt elment tőle a kedvem. Nem az én személyiségemhez passzol. Nehéz a gimnáziumban eldönteni, hogy mit akar csinálni az ember. Meg ott nem találkozok senkivel, aki azt csinálja, amit én szeretnék. Most van egy üres évem, utána skandinavisztikára szeretnék menni. Jelenleg elemzéseket írok skandináv és északi írók könyveivel kapcsolatban.
Az Erkel Galériában kiállították a képeidet 2013-ban. Milyen volt a saját kiállításodon részt venni? Megerősített abban, hogy érdemes folytatnod a rajzolást?
Vegyes érzéssel gondolok rá. Amikor egyben látom a rajzokat, lesz rögtön egy olyan érzésem, hogy most már mást kellene csinálni, merthogy az a valami már lezárult. Egy csomó időn keresztül az volt a késztetésem, hogy mindenféle új dologgal kísérletezzek, csak azért, hogy ne ugyanazt csináljam, amit addig. Például elkezdtem töltőtollal vonalrajzos képeket rajzolni, aztán próbáltam még jobban karikatúrásítani a dolgokat. Volt amikor már teljesen nonfigurálisba is átmentem. Lett egy olyan rossz érzésem, hogy azt már nem lehet folytatni, ami ki van rakva. De egyébként az jólesik, ha az emberek megnézik, reagálnak rá. Ez mindenképpen pozitív dolog.
Édesapád nyitotta meg a kiállítást, és megnyitó beszédében elhangzott az a mondat, hogy
Margit képei jóval hűségesebben tükrözik belső látásunk képlékeny folyamatait vagy folyamatábráit, mint egy szépen rendbe szedett, kisikált tájkép, vagy portré, amire azt mondjuk, nini, milyen élethű!
Ez az állítás a Szakimesék képeire is ráillik. Viszont itt megírt történetekhez alkalmazkodva kellett rajzolnod, és nem saját magad választottad meg a témát. Jelentett ez bármilyen nehézséget?
Nem, sőt úgy sokkal egyszerűbb, ha már alapból van egy hangulat, meg vannak képek, amiket átvihetek a papírra, mint ha teljesen az üres papírból kell kiindulni.
Kinek mutatod meg először a képeidet? Kinek kéred ki a véleményét?
Amíg otthon voltam, addig a húgaimnak mutattam meg mindig, főleg a legidősebb húgomnak. Aki szakmailag is számít nekem, az Martus Évi, a rajztanárom. Ő grafikus is meg képzőművész, és mindig ütős, amiket mond. Meg persze apával is mindent megbeszélek.
A jövőben tervezel még közösen dolgozni apukáddal?
Gondolkoztunk rajta. Sőt, volt is, hogy küldött egy gyerekverset és csináltam is hozzá rajzot. Csak aztán végül akkoriban elfoglaltabb voltam, meg egy másik kiadóhoz ment át az egész anyag, és ők ragaszkodtak a saját illusztrátorhoz, úgyhogy abból a tervből nem lett végül semmi. De még azon is gondolkodott apa, hogy egy Szakimesék-jellegű másik kötetet csináljunk, és akkor ezt majd megint én rajzolnám. Szóval gondolkodunk rajta, igen.
Milyen meséket kedveltél gyerekként? A Szakimesékről mi a véleményed?
Szerettem azokat a meséket, amik szomorúbbak. Melankolikus kislány voltam. A kis hableánynak az eredeti verziója volt a kedvenc mesém, amiben habbá változik a lány, és nem tudja megvárni a herceget. Valamiért szerettem minden történetben a melankóliát, nagyon ragaszkodtam a melankolikus hangulathoz, Shakespeare-drámákat olvastam már kiskoromban is, úgyhogy lehet, hogy ez a vicces mesekönyv, nem talált volna még rám akkor. De mostanában sokkal több ironikus, groteszk és vicces dolgot olvasok.
Előfordul, hogy apukád szövegeiben a veled történt dolgok is visszaköszönnek. Hogyan fogadod, ha ez megtörténik?
Voltak ezzel kapcsolatosan jó és kevésbé jó élményeim is. Volt egy ovis szerelmem, akit beleírt egy versébe, és nem is a valóságos történetet írta meg, emiatt évekig mérges voltam. Úgy gondoltam, hogy ilyet nem szabad csinálni. De az meg vicces, hogy például a Bögre családban szerepel a kő, aki a babánk volt, ápoltuk, pelenkáztuk, és ez számomra egy vicces emlék, mert tényleg volt egy kő, amit hárman bébiszitteltünk a testvéreimmel heteken keresztül.
