A „kétéltű” színésznők
(Színházi tudósítás Hollywoodból)
Legalábbis két életterük biztos, hogy van… Egy az óhazában és egy az általuk választott jelenlegi környezetben, Kaliforniában…; meg kell hagyni, a személyiségük varázsa és sokoldalúsága garantáltan többet ér “kettőnél”… annál sokkal többet…!
Skovrán Tündét és Ubrankovics Júliát egy ideje úgy emlegetik, mint a Los Angeles-i Alternatív Színház legismertebb képviselőit. Vagányak, kockázatvállalóak és kellően őrültek ahhoz, hogy folyamatosan próbára tegyék magukat és meglépjék mindazt, ami félelemmel tölti el őket. Mindketten több hazai es amerikai játékfimben, tévésorozatban és számos színházi szerepben dolgoztak. Többek között legjobb női alakítás kategóriában is mindkettőjüket dijazták már számos fesztiválon. Közös törekvesük a nemzetköziség megteremtése, a teljes művészi szabadság elérése, valamint a pozitív alkotói légkörben való megmártózás. A színészet mellett a színház-készítéssel és producerkedéssel is egyre intenzívebben foglalkoznak. Továbbá mindketten fontos állomásnak tartják Los Angeles varosát saját szakmai és privát útkeresesükben.
Nagy sikerű hollywoodi színházi bemutatójukat követően – amelyről legutóbb a Los Angeles Times is szuperlatívuszokban írt – beszélgettünk életről, alkotói közösségről, férfi-női szerepekről, identitás-keresésről, női egyenjogúságról, a kulturális sokszínűségről, az elfogadásról és Los Angeles-i tapasztalataikról.
Nemcsak színészei, de producerei is vagytok a Los Angeles-i “Just Toys Production” előadásainak. Milyen céllal hoztátok létre a közös produkciós cégeteket?
S.K.: Az az izgalmas a mi elképzelésünkben, hogy folyamatosan új emberekkel dolgozhatunk, így mindig van mód a megújulásra. Olyan rendezőket kérhetünk fel, akikkel mindig is dolgozni szerettünk volna. Olyan színészcsapattal, amely számunkra is inspiráló. A folyamatos újdonság és keresgélés az, ami minket motivál. Az volt a célunk, hogy olyan produkciókat hozhassunk létre, amelyeknek aktívan a részesei lehetünk. Ehhez pedig meg kellett teremtenünk a feltételeket. Az embert annyiszor próbálják korlátok közé szorítani, akár anyagi, akár gondolati korlátok közé… A mi célunk az volt, hogy megteremthessük magunknak a teljes művészi szabadságot.
U.J.: Abból a hiányérzetünkből indultunk ki, hogy a Los Angeles-ben lévő színházi közeg túl homogén. Van stand-up comedy, van musical, van az, amit én csak úgy hívok, hogy “múzeum-színház” (azaz, amikor mindent úgy rendeztek meg, ahogy le van írva). Elkezdtük keresgélni, hogy mi az a vonal, amiben megtarthatjuk önmagunkat és azokat az értékeket, amelyeket Európából hoztunk, de mégis tudnánk nyitni az itteni kultúra és az amerikai emberek irányában is. Olyan művészeket szerettünk volna bevonni a munkánkba, akik minket is inspirálnak. Ez már a tavalyi előadásunk, a “Toys, a dark fairy tale” kapcsán is sikerült, és ezt az idei darabunk, a “Fefu and her friends” megvalósítása során is meg tudtuk ismételni. Mindkét esetben egy rendkívül sokszínű, nemzetközi alkotói csapat jött össze.
Ezek szerint a nemzetköziség, a sokféleség mindenképpen fontos szempont volt?
S.T.: Amikor kitaláltuk a saját produkció létrehozásának gondolatát, megpróbáltuk megfogalmazni, hogy tulajdonképpen kik is vagyunk mi. A “képlet” nagyon egyszerű volt: bevándorló színészek vagyunk. Kik szeretnénk lenni? Részei szeretnénk lenni a Los Angeles-i színház-készítők elit körének. A következő kérdés, hogy ezt hogyan lehetne megvalósítani? Úgy, ha egy olyan platformot hozunk létre, ahol a “diverzitás”, azaz a sokszínűség nem eszköz, hanem cél.
U.J.: Persze nem az önmagában a cél, hogy sokszínűek legyünk, hanem az, hogy a “diverzitásunk” a végeredményt erősítse.
S.T.: Pontosan. Nem úgy szerettünk volna sokszínűek lenni, mint azt számos amerikai sorozatban vagy filmben megszokhattuk, amelyekben meglehetősen erőltetetten, felbukkan egy ázsiai színész, egy fekete, vagy akár indiai stb. Ez utóbbi helyzetben csak a felszínes “képviseltetve levés” a cél, nem pedig az, hogy valóban megismerjük az adott ember kultúráját. Nem az, hogy az adott résztvevő hátizsákját valóban kinyissuk, és megnézzük, milyen érték van benne. Mi pedig pontosan ez utóbbit szeretnénk.
A tavalyi és idei darabotokban is áttételesek az értelmezések. Elgondolkodtató, többrétegű előadásokat vittetek színre. Nekem úgy tűnik, mintha az amerikaiak inkább a “készen kapott” megoldásokra lennének “vevők”. Mintha a pillanatnyi, primer szintű valóság, illetve az érzelmek burkolatlan kifejezése könnyebben értékelhető lenne a számukra. Mennyire európai színház az, amit Ti csináltok? Mennyire számít itt Hollywoodban reformtörekvésnek a tiétek?
U.J.: Az amerikai és európai színház összehasonlíthatatlan. Mintha két bolygót próbálnál összemérni. Az amerikai ember számára a mozi, a filmhez való viszonyulás is egészen mást jelent, mint egy európainak. Ezért vizuális értelemben is egészen másképp reagálnak egy-egy történetre. Az európai embert megtanították a metaforikus gondolkodásra. Ebből adódóan a közönség az előadás egy mélyebb rétegéhez is kapcsolódni tud. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy az amerikai ember lassabb felfogású vagy “korlátoltabb”! Egyszerűen ők nem ezt a nyelvet tanulták meg. Viszont nagyon “nyitottak” rá! Az idei előadasunkban létrejött egy olyan optika, amelyen keresztül az amerikai néző is megtalálja a saját kulturájából azt, ami az ő számára érték! A “Fefu és barátai” című darabunk mind a működésében, mind a dinamikájában nagyon amerikai. Emellett pedig bele tudtunk vinni olyan kimondottan európai elemeket is, mint a szürrealitás, a csúsztatott képek összjátéka és így tovább…
S.T.: Nemrég beszélgettem erről a mostani előadásunk amerikai rendezőnőjével (Kate Jopson – a szerk.) is. Ő úgy gondolja, hogy amíg nekünk Kelet-Európában, a kommunizmus alatt az elsődleges jelentések szintje alá egy csomó réteget be kellett “pakolnunk” (amelyekről primer szinten a cenzúra miatt nem beszélhettünk), addig itt Amerikában mindig is volt szólásszabadság, ezért némileg elkényelmesedett a nézőközönség. Viszont van egy nagyon izgalmas tapasztalásunk – már rögtön az első bemutatónktól kezdve! Rendszeresen kimegyünk a nézők közé az előadásokat követően, mert érezzük, hogy iszonyatosan nagy az igény a diskurzusra. Ők pedig az egyik kérdést teszik fel a másik után… Tulajdonképpen ebben rejlik a reform. Mi egy olyan formanyelvet hozunk, amely újdonság, és nyitottak vagyunk arra, hogy beszélgessünk róla. Jó látni, ahogy az emberek szeme csillogni kezd, amikor összerakják a “puzzle”-t! Rácsodálkoznak, hogy ez a fajta megközelítés mennyire komplex és izgalmas!
A most bemutatott “Fefu és barátai” a nők egymáshoz való viszonyát is vizsgálja. A való életben Ti is egy sajátságos viszonyrendszerben vagytok egymás alkotótársai. Nők között viszonylag ritka az ilyen sikeres, egymást erősítő együttműködés. Mi a titka a közös munkátoknak?
U.J.: Sokat gondolkodtam rajta épp mostanában a sok pozitív kritika kapcsán, hogy mekkora dolog ezeket a sikereket együtt elérni! Hogy ezt a szekeret mi ketten együtt tudjuk tolni! Ahogy mondani szokás: “Egy fecske nem csinál nyarat”… A férfiak a múltban megtanulták, hogyan harcoljanak, építsenek, éljenek túl dolgokat együtt. A nők teljesen más nevelésben részesültek. Én magam is úgy nőttem fel, hogyha 30 éves koromig nem lesz férjem, két gyermekem, akkor mindennek vége. Szerintem tudatosan át kell nevelnünk magunkat arra a hozzáállásra, hogy nem feltétlenül csak egy férfi által válhatunk értékessé. Ha történetesen egy nővel dolgozom együtt, akkor is tudok haladni. Persze, mások az energiák, de se nem jobbak, se nem rosszabbak. Az együttműködés így is lehet hatékony!
S.T.: Az ember számára, ha idegenben van, a cél egyszer csak sokkal fontosabb lesz, mint az “ego”. Így van ez velünk, mint alkotópárossal is. A próbákon sokszor “fújunk” egymásra. Aztán összenézünk és rájövünk: a konfliktus abból fakadt, hogy valamit önfejűen próbáltunk megoldani. Ilyenkor képesek vagyunk megállni, várni pár percet és váltani. Tulajdonképpen, ha nem lennének köztünk véleménykülönbségek, akkor nem is tudnánk egymást stimulálni. Igazából csak az egymásra figyelésen múlik minden. Annyiszor “elcsúszhattunk” volna mi ketten is. Vannak pillanatok, amikor vállalni kell, hogy az egyikünk erősebb vagy gyengébb, mint a másik, és ehhez mérten kell segíteni, felemelni egymást. Engem például mindig nagyon erősnek tartanak, de mégis le tudok mondani dolgokról; képes vagyok engedni. Ez Julival is így van. Ez itt, a külföldi lét útvesztőiben, elengedhetetlen az együttműködéshez!
A Fefu színrevitele már nem is csak kettőtök, hanem nyolc színésznő közös munkája. Hogyan tud egymással kölcsönhatásba kerülni ennyi, különböző hátterű nő? Vagy a színház nyelvét tekinthetjük végső soron közös nyelvnek?
S.T.: Bizony voltak is fenntartásaim a Fefu színrevitele kapcsán ebből a szempontból. Hiszen az a darab, amelyből hiányzik a tesztoszteron, gyakran verekedésbe torkollik… (nevet). De valahogy ezt mi “kibekkeltük”…
U.J.: Nagyon szép, harmonikus együttműködés jött létre közöttünk, és pozitív energiák mozgosításával dolgoztunk. Az, hogy mi európaiak vagyunk, és nyíltan beszélünk a kultúránkról, az amerikai kollégákat is feloldotta. Ők is nyíltan tudtak beszélni magukról. Volt egy csodálatos próba, amikor elkezdtünk arról diskurálni, hogy az egyik jelenetet miért pont egy fekete színésznő játssza, és hogy miért van az, hogy arra a monológra a másik fekete színésznő biztos, hogy azonnal rezonál. Így jöttek szóba a különböző gyökerek. Az afroamerikai színésznők például arra a következtetésre jutottak, hogy mi fehérként a “kelet-európaiságunkat” hasonlóképpen éljük meg itt Amerikában, mint ők az “afroamerikai mivoltukat”. A munkafolyamat alatt rájöttünk, hogy a különbözőségeink ellenére is milyen sok hasonlóság van közöttünk! A próbák végére – e párbeszédeknek köszönhetően – igazi és mélyebb kapcsolódások alakultak ki!
Az idei előadásotok helyszíne is nagyon izgalmas!
S.T.: Azt találtuk ki, hogy idén nem színházban, hanem egy olyan helyszínen fogjuk bemutatni az előadásunkat, ahova az emberek eredetileg más céllal járnak. Így bukkantunk rá a fantasztikus fekvésű, egész Los Angelesre rálátást nyújtó múzeumra, a híres Hollyhock House-ra. 1919-ben Aline Barnsdall, a haladó gondolkodású építtető álma pontosan az volt, hogy egy feminista színházat hozzon létre. A tervet akkor nem tudta megvalósítani, de nekünk most sikerült az épület eredeti küldetését beteljesíteni.
A konvencionális színpadi megjelenítéshez képest itt a közönséget involváló, szobáról szobára “járkálós” bemutató zajlott, ahol úgy érezhettük, mintha mi is részei lennénk a diskurzusnak. Ebből adódóan viszont nézőként rendkívül intim közelségbe kerültünk az előadókkal. Milyen ezt a közelséget színészként megélni?
S.T.: Én imádok a közönség intim közelségében játszani és adott esetben interakcióba lépni. Több ilyen előadásban is dolgoztam már a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is. Kimondottan szeretek sokkolni… “Fefu” szerepére ez amúgy is jellemző. Jólesik az, ha a szemedbe nézhetek, és érzem, hogy jössz velem. Ha láthatom, megérted-e azt, amit mondok?! Mert ha nem, akkor taktikát váltok. Nekem ez kimondottan fontos és jól is esik!
U.J.: Bodó Viktorral csináltunk egy ilyen szempontból hasonló előadást Berlinben, illetve a TÁP Színházzal is rengeteg őrültséget csináltunk. Nézőt és színházat “pukkasztottunk”… Nekem is nagyon jólesik a nézők közelsége. Ha közelről érezhetem, hogy az, amiről beszélek és ami számomra fontos, az utat talál hozzájuk. Tünde is meg én is nagyon sokat dolgoztunk filmekben. A filmben is minden nagyon közel van hozzád. Az is egy rendkívül intim tér. A kamera szinte az arcunkban van, és minket ez is inspirál.
Mindkét eddigi előadásotok aktuális társadalmi témákat feszeget. Az előző, a ki- vagy elvándorlás és identitáskeresés problematikáját elemzi, míg az idei darabotok a nők küzdelmét mutatja be a társadalomban élő, nőket illető előítéletekkel szemben, így az utóbbi mindenképp a feminizmust “feszegető” művek közé tartozik. Érlelődnek bennetek ezek a témák, és ezekhez kerestek darabot, vagy egyszer csak rátaláltok ezekre a művekre, és felismeritek a bennük rejlő aktualitást?
U.J.: Igen, nagyon fontos számunkra az aktuális üzenet! Az “identitás” és “hovatartozás” kérdései minket is foglalkoztatnak. Ezek a témák mindenhol érvényesek lehetnek, és mi szerettük volna minél több helyen bemutatni az előadásokat. Nemrég értünk vissza Temesvárról, ahol egy román nemzeti színházi fesztiválon vettünk részt, amelynek az “identitás” volt a témája, és a fesztivál a női szerzők köré épült. A hollywoodi bemutatók után Magyarországon a Katona József Színházban és Kolozsváron az “Interferenciák” Fesztiválon is bemutattuk a “Toys-t”, amit most egy hónapig fogunk játszani: az idei Avignoni Színházi Fesztiválon és ősszel New Yorkban, az Off-Broadway-en is lesznek bemutatóink. Az idei darabunknál, a “Fefu”-nál, a nők helyzetét boncolgatjuk. A színháznak feladata ezekről a témákról beszélni! Olyan darabot nem rendeztetnénk, ami nem “karcolna meg” minket, ami nem érintene meg
S.T.: A tavalyi darabunk rendezőjét, Tompa Gábort nagyon izgatta az “idegenséghez” való viszony. Hogy mit jelent idegennek lenni emigránsként, vagy idegennek lenni a saját testedben, a családodban vagy a múltaddal szemben? Az hogy Te, aki elhagytad az országot, ki vagy most? Hogy az új országban kivé lettél? Ő egyébként azt szokta mondani, hogy a színház egy baleset, ami épp a nézők orra előtt történik. Meg kell érintenie, meg kell ráznia, részévé kell lenned! Olyan eseménynek kell lennie, ami annyira magával ránt, mint egy baleset. A baleset váratlan. Ehhez persze téma is kell. Ettől függetlenül én nem feltetlenül hiszek abban, hogy témát kell választani. Szerintem egy színháznak vagy produkciós cégnek elsősorban rendezőt kell találnia. Olyan rendezőt, akiben megbízol, akinek ismered a gondolkodásmódját. A tavalyi évben egyébként aznap is játszottuk a “Toys” című darabot, amikor a párizsi terror-támadások történtek. Sőt, a bejrúti események napján is volt bemutatónk. Majdnem minden előadás előtt be kellett mondani, hogy az aznapi előadást épp melyik terrortámadás áldozatainak ajánljuk. Nagyon megrázó volt!
Bár a “Fefu…” a 30-as években játszódik, amikor a feminizmus még némileg gyerekcipőben járt, de a 70-es években íródott, amikor az USÁ-ban számos – nőkre vonatkozó – tilalmat feloldottak – a feminista mozgalmaknak, egyenjogúsági törekvéseknek köszönhetően. Most, 2017-ben mennyire látjátok aktuálisnak a női egyenjogúság kérdését?
U.J.: Azért beszélünk a női egyenjogúság kérdéséről 2017-ben, mert véleményem szerint nem létezik. Még az amerikai társadalom is végtelenül “szexista”, de Magyarországon, ha elmondom, hogy problémám van ezzel, sokszor nem is értik, hogy miről beszélek. Csak egy kósza példa: mintha miránk, harminc feletti nőkre ki lenne írva, hogy “mindjárt lejárok”… Mintha egy harminc feletti nő már nem lenne ugyanolyan értékes, mint egy harminc alatti. Ez a korlátolt szemléletmód a színészi szakmában különösen érvényes! Rengeteg olyan jelenség van a nők megítélésének kapcsán, amin változtatnunk kell! Én például az LA Women’s March-on is felvonultam. Szerintem egy női felvonulás során már eleve azzal szembesülni, hogy mások is vannak, akik hozzád hasonlóan gondolkodnak, rengeteget segíthet. Az embereknek szükségük van arra az érzésre, hogy nincsenek egyedül. Hogy nem ők az egyetlenek, akik rosszul érzik magukat attól, hogy egy nekik nem tetsző szerepbe vannak kényszerítve. Az a gondolat, hogy a férfiak és a nők egyenjogúak, ma is érvényes gondolat.
S.T.: Nem azért van erről más véleményem, mert én egész életemben valamilyen szinten kisebbség voltam. Én Romániában magyar kisebbség voltam, Magyarországon román voltam, Amerikában bevándorló vagyok. Szerintem az enyémhez hasonló helyzetből fakadó általános kisebbségi érzés van azokban a nőkben is, akik úgy érzik, hogy harcolniuk kell a feminizmusért. Ráadásul az ilyen felvonulások után sajnos a legtöbben ugyanúgy folytatják az életüket, mint azelőtt. A kisebbségi (és női) mivoltomhoz képest szerencsére azokat a célokat, amelyeket eddig kitűztem magamnak, mindig el tudtam érni. Végzem a dolgom, és bízom benne, hogy a példámmal más nőket is inspirálni tudok.
A feminista törekvéseket gyakran értelmezik a nemek harcaként. A “Fefu és barátai” is egy zárt női közösséget mutat be. A férfiak nincsenek jelen a darabban, csak utalásszerűen. Sőt, mintha a darabban a férfiak testesítenék meg a külső ellenséges társadalmat. A Ti véleményetek szerint mennyire reális ez a kép a férfiak tükrében?
S.T.: A darab szerzője, Maria Irene Fornés egy sérelmekkel teli, leszbikus írónő, emberi jogi aktivista volt, aki Kubából emigrált az USÁ-ba. Ebben a darabban minden az ő fájdalmát és kirekesztettségét, női mivoltának különböző szinteken való megélését mutatja be. Úgy gondolom, hogy nem is annyira a férfitársadalom az, ami kiszorult a színhazi térből, hanem úgy általában a társadalom. A társadalmi elvárások. Semmiképp sem a férfiak minősítéséről szól a darab, hanem arról, hogy a nők milyen pozíciókat vállalnak el a környezet nyomásának hatására, és ez mennyire működik vagy sem a számukra. Hogy miként kezelik ezeket a szerepeket, és hogyan próbálnak kitörni ezekből.
U.J.: A 30-as években még nem lehetett kilépni egy rossz házasságból, nem lehetett csak úgy eldobni a társadalmi rangot. Nem lehetett arról beszélni, hogy rossz a házasságod és így tovább… Ha megerőszakoltak, akkor az biztos azért történt, mert “túl kihívóan voltál felöltözve”. Ha rossz volt a házasságod, az biztos amiatt volt, mert nem tetted boldoggá a férjedet. Mindezek a gondolatok a darabban több rétegben is szerepelnek. Sajnálatos módon, ezek a frusztrációk a jelenkori társadalom kontextusában is sokszor ott lappanganak a mélyben. Nekem személy szerint el kellett jönnöm ahhoz Amerikába, hogy ne csak gondoljam, de mélyebb szinten át is érezzem: nem lehet senkit tárgyként kezelni!
Jóllehet, a darab nem csupán a férfi nem kritikájára “van kihegyezve”, a férfi-nő kapcsolat a darabban mégis leginkább egy rossz házasságban, vagy egy zsarnoki “felállásban” szemléltetődik. Ti mennyire hisztek abban, hogy létrejöhet egy kiegyensúlyozott kapcsolat férfi és nő között?
U.J.: Én abban hiszek, hogy ha az ember feltesz magának elegendő kérdést, aminek köszönhetően egyszer csak “rátalál önmagára”, és nem feltétlenül a másik ember által akarja saját magát kiegészíteni, akkor találkozhat egy olyan emberrel, akivel együtt és mellett tud szárnyalni. Ez az egészséges kapcsolat ismérve. Nekem rengetegszer meg kell állítanom magam, hogy ne csússzak bele bizonyos szerepekbe, amikor összejövök egy férfival. Hogy ne kezdjek el automatikusan alárendelődni. Rájöttem, hogy nem feltétlenül az az én küldetésem – amibe egyébként régen sokszor belecsúsztam -, hogy egy másik ember problémáját akarjam folyamatosan megoldani, vagy egy másik embert akarjak folyamatosan tolni magam előtt. Sőt, minél erősebbnek és boldogabbnak érzem magam egyedül, annal jobb emberek csatlakoznak majd hozzám. Ha harmóniában vagyok önmagammal, akkor tudok valakinek a társa lenni.
S.T.: Én általában a KAPCSOLATOK-ban hiszek. Nem szavazok könnyen bizalmat egy másik embernek, de ha igen, akkor én feltétlenül hiszek abban az emberben, felnézek rá és ugyanezt el is várom. Azt gondolom, hogy nem lehet teljes értékű nőnek vagy férfinak lenni a másik nem nélkül. Akkor sem, hogyha rengeteg kalandot élsz meg. Egyetértek azzal, hogy úgy kerülhetsz egyre közelebb magadhoz, ha folyamatosan kérdéseket teszel fel önmagad számára. Jólesik nekem most ebben a dologban részt venni? Valójában tetszik nekem ez a férfi? Sokszor megalkuvók vagyunk, és csak megyünk az árral. Azonban biztos vagyok abban, hogy hosszú távon nem tudnék egyedül igazán boldog lenni. Nem tudsz igazán nő lenni, ha nincs egy férfi melletted!
Alapvetően mindannyiunkban ott vannak a férfiasabb és nőiesebb karakterjegyek is. Hogyan tartjátok egyensúlyban a női és a férfi minőséget magatokban? Hogyan “lavíroztok” vagy épp integráljátok ezeket a különböző tartalmakat?
S.T.: Azt hiszem, hogy ez egy ösztön. Valamikor a nőiességemet erősítem fel és azt használom eszközként (sőt, a nőiesség akár “fegyver” is tud lenni), de van, amikor a férfiasabb vonásokat. Attól függ, hogy milyen a viszonyom az adott helyzettel vagy partnerrel. Az üzleti életben sokszor “keménynek” kell lenni, de annál félelmetesebb nincs, mint egy “kemény” nő. Mert ha férfias erőből oldok meg egy helyzetet, például üvöltök, nem biztos, hogy olyan hatékony leszek, mintha nőiesebben, finomabban, de határozottan dörgölöm oda a véleményemet másnak. Annál erősebb hatás kevés van!
U.J.: Amikor az ember azt elemzi, hogy mi férfias és mi nőies benne, az nagyon kemény kutató munka, melynek során megtalálhatod a saját erősségeidet és gyengeségeidet. Ezekkel pedig szembe kell nézni ahhoz, hogy talpon tudj maradni. Mindenkinek más az erőssége. Nekem nagyon nehéz volt azt elfogadnom, hogy a nőiség, a finomság, a gyengeség is lehet erő. Nagyon sok mindent erőből akartam megoldani. Rá kellett jönnöm, hogy én érzékeny ember vagyok. Ennek ellenére sok mindent meg lehet oldani a gyengébb, a nőiesebb oldal kibontakoztatásával is. A víz is utat tör magának, és nem nagyon lehet megállítani!
S.T.: Szerintem egyébként Los Angelesben nagyon jó nőnek lenni. Sokan mondják, hogy a mi szakmánkban nehéz nőként létezni, de szerintem a nőket segíti most a szakma. Egyre többet foglalkoztatnak női rendezőket.
U.J.: Talán pontosan azért, mert egyszer csak már elég nő állt fel, és mondta azt, hogy “ezt így tovább nem…!” A társadalom ezt megérezte, és elkezdett változni. Los Angeles talán az elsők között járt ebben, hisz Kalifornia mindig is nagyon haladó szellemiségű hely volt. Rengeteg filozófus, spirituális gondolkodó innen indult. Oprah Winfrey-től kezdve, Deepak Choprá-n és Eckhart Tollé-n át Oshó-ig. Kalifornia mindig is vonzotta azokat az embereket, akik a világról másképpen, úttörő szemléletmóddal kezdtek gondolkodni.
Többször mondtátok a beszélgetés során, hogy “itt jöttem rá arra, hogy…”. Jól érzékelem, hogy meghatározó szerepe van az útkeresésetekben Los Angelesnek? Ha már az identitáskeresésről és a nőiség problematikájáról beszéltünk, hadd kérdezzem meg, hogy ti hol tartotok ebben a keresési folyamatban?
S.T.: Akkor, amikor leáll az “identitás-keresésed”, értelmetlenné válik az élet. Addig izgalmas az élet számomra, amíg van fejlődés, amíg meg tudok újulni, újra meg tudok születni! Los Angelesben pontosan ez történt velem. Teljes mértékben újra kellett “fogalmaznom” magamat. Mit tanul a gyermek az első években? Megtanul beszélni, megtanul járni, tájékozódni stb. Minden túlzás nélkül, pontosan ez történt itt velem. Hogy az identitásomat ez mennyire befolyásolja? Nagyon. Mert megedzett; rengeteg kérdés, vívódás, öröm és mindenféle benyomas ért. Egy hét alatt annyi impulzusnak voltam kitéve, mint egy gyermek akkor, amikor a világot kezdi felfedezni. Én sosem akarom teljesen megtalálni az identitásomat! Remélem, mindig elég friss tudok maradni ahhoz, hogy megújulhassak!
U.J.: Én már 14 évesen eljöttem otthonról, Sopronból. Budapest után New York, Hawaii és Los Angeles következett. Egyik sem volt előre eltervezve. Ez a keresési folyamat persze rengeteg magánnyal is jár. Sok a csönd, amit néha nagyon nehéz elhordozni, ugyanakkor ad egy másfajta erőt, nyugodságot és bizalmat az ember életében. Azzal teljesen egyetértek, hogy addig izgalmas, amíg a folyamat tart, és nem akarom magamat egy bizonyos ponton lezárni. De megismerni és elfogadni önmagamat, az nagyon fontos! Los Angeles nekem ebben nagy segítség, de nem végállomás. Az embernek oda kell mennie, ahol dolga van. És nem is feltétlenül kell mindenkinek eljönnie ahhoz, hogy bejárjon egy utat. Vannak rendezők, akiknek én is azonnal igent mondanék otthon is. Kétségtelen azonban, hogy minden hazai művésznek rendkívül felszabadító abban a támogató légkörben dolgoznia, ami idekint van, ezért szeretnénk is rendszeresen hazai kollégáknak itteni lehetőséget biztosítani. Engem a fejlődés iránti vágy hajt az ittlétben. Hogy csináljam, hogy nézzem, hogy tanuljak, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor megteszek valamit, amitől félek.
S.T.: A hazai rendezők itt kint egyszerűen szárnyalnak. Élvezik, hogy nem ítélkező a légkör. Mindenre úgy reagál a közeg, hogy OK, próbáljuk ki! Ha nem jön össze, nem gond, majd kivesszük. Otthon meg sajnos sokszor el sem mered mondani az ötletedet, mert mi lesz, ha az derül ki, hogy rossz ötlet volt! Én itt jöttem rá, Amerikában: nekem gyerekkori álmom volt, hogy itt éljek. De eltemettem magamban ezt az álmot. Meggyőzött az élet arról, hogy ezt el kell felejtenem. Bár én sem gondolom, hogy Los Angeles a végállomás lenne, de én egy nagy madár vagyok, ezért most nagyon élvezem azt a hatalmas teret, ami itt megadatik számomra. Nem különösebben gondolkodom a jövőn, hiszen azt majd az élet hozza. Ha bármilyen szinten a múltban vagy a jövőben akarnék kutakodni, az azt jelentené, hogy nem adom meg magamnak az esélyt, hogy igazán éljek.
