Lars Schwander már kilenc évesen is társairól készített portrékat az iskolában, a fotózást pedig felnőtt fejjel is folytatta. A környezetében élők helyett viszont híres művészeket, zenészeket és fotográfusokat örökített meg, köztük Yoko Onót, Björköt vagy éppen Helmut Newtont. Interjú.
– Belső Reflexiók címmel nyílik ma kiállítása az Ural Vision Art Gallery-ben, Budapesten. Hogyan került kapcsolatba az orosz-magyar galériával?
– Az UVG Gallery által képviselt orosz festő, Olga Tobreluton keresztül. Őt pedig Katia Andreeván keresztül (The Museum of Russian Art munkatársa) ismertem meg, aki kurátorként rendszeresen közreműködik a Ludwig Múzeum kiállításain. De nem először járok Magyarországon, több magyar barátom is van, köztük Vető János, aki most Skandináviában él. Egyszer valamikor fel is vettünk egy közös dalt, amin ő magyarul, én pedig angolul énekelek, egészen viccesre sikeredett. Jó ideig dolgoztunk együtt, de az utóbbi időben sajnos soha nem sikerült ugyanakkor tartózkodnunk a magyar fővárosban. És ami azt illeti, róla például még soha nem készítettem portrét.
– Miért?
– Mert amikor találkozunk, mindig csak zenélünk, zenélünk, és zenélünk.
– Más magyar fotográfusokról viszont láthatunk portrét a mostani tárlaton: hogy került kapcsolatba Kemenesi Zsuzsannával és Kerekes Gáborral?
Kemenesi Zsuzsannát (1971) 2006-ban ismertem meg Budapesten, és még ugyanebben az évben az a megtiszteltetés ért, hogy Kerekes Gábor (1945-2014) meghívott az otthonába. Egy forró nyári vasárnap délután gulyáspartit rendezett a házában, sok más fotóst is megismertem ott. Azért is volt különleges élmény az ott töltött idő, mert még 1987-ben rendeztem egy olyan kiállítást Dániában, ahol az akkori magyar „újhullámos” fotósok munkáit állítottuk ki, köztük Kerekes Gáborét. És akkor rá húsz évre ott járkálok a lakásában, a képeit nézegetve… Soha nem fogom elfelejteni azt a napot.
– És, ha már a szakmabelieket említette. Helmut Newtonról (1920-2004) is láthatunk egy felvételt, aki nagy hatást gyakorolt a művészetére, de állítólag sokat is vitatkoztak…
Így van, mégpedig a nőkön. Az igaz, hogy hasonló koncepció mentén közelítünk feléjük, de ő mindig is jobban kedvelte az Amazon-típusokat. Mondhatni, az ijesztő nőkhöz vonzódott. Abban viszont teljesen egyetértettünk, hogy a női nem őszinte tisztelői és rajongói vagyunk. Sőt, továbbmegyek, néha úgy éreztük, valamiképpen „nők akarunk lenni,” mi is, na, nem a szó szoros értelmében. Épp ezért választottuk örök témánkul a nőt, aki áthatja és meghatározza az életünket, a munkánkat, a szenvedélyünket. Körülöttük forogtak, és forognak a gondolataink.
– Björk, Cindy Sherman, Annie Leibovitz – három nő, három nagyon karakteres művész. A róluk készült portrékon átsugárzik a lényük, különösen megragadóak. Velük hogy hozta össze a sors?
Björköt (1965) nagyon régóta ismerem. Még a Sugarcubes (Björk 1985-ben lett tagja a zenekarnak – a Szerk.) előtti időkből. Már akkor látszott rajta, hogy erőteljes személyiség, aki tudja mit akar, egyébként pedig igazán „édes” elragadó jelenség. Emlékszem, amikor megláttam egy KUKL (Björk1984-ben csatlakozott az együtteshez, David Bowie is rajongójuk volt – a Szerk.) koncerten, ahogy a keresztrefeszítést imitálva a színpad közepén ordít… lenyűgözött a jelenet, annak ellenére, hogy meglehetősen erőszakos hatást keltett.
Később kaptam tőle egy KUKL lemezt is: szabadkozott a borító miatt, ami egy gyűrött poszter volt, mivel nem volt pénzük egy valódi albumborítóra. Tavaly májusban aztán elmentem megnézni a MoMA-ba a kiállítását. Elképesztőek a vizuális munkái is, de egy kis hiányérzetem azért támadt, mert a KUKL vagy a Sugarcubes még említés szintjén sem került elő.
Cindy Sherman (1954) pedig az egyik legnagyobb kedvencem a sok-sok művész közül. Smink nélkül fotózhattam le, pedig ilyen jellegű képből csak nagyon kevés készült róla. Sherman ugyanis szinte soha nem áll smink nélkül kamera elé: durván elmaszkírozott önarcképei tették világhírűvé, amikor is mindig más nő bőrébe bújva mutat be egy-egy jelenséget. Nagyon kedvelem és tisztelem, amikor találkozunk mindig nagyon elragadó, emellett pedig nagyszerű művésznek tartom.
Annie Leibovitz-cal (1949) pedig együtt szerveztem egy kiállítást a dán Louisiana Museum-ban. Ekkor hívott meg a Chelsea-ben lévő műtermébe, és kért fel, egy interjú és néhány fotó elkészítésére. Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy megismerhettem az akkori partnerét, Susan Sontagot is, akiről addigra már köztudott volt, hogy rákos beteg. Hálás vagyok, hogy elmondhattam neki, milyen nagy hatással volt az életemre, mennyire inspirált a művészet, az irodalom és a fotográfia terén. Számomra egy-egy kép egyébként is olyan, mint egy napló. Magukban hordozzák a szereplőik történetét, személyiségét, kisugárzását. Csak remélni tudom, hogy ez a közönségnek is átjön. Mindig csak olyasvalakiről készítek fotót, akit kedvelek, és akit mélyebben is meg akarok ismerni.
– Valóban rengeteg művésszel találkozott már, de van olyan közülük, akivel szoros barátságba került?
Yoko Onóval több mint 25 éve ismerjük egymást, számtalanszor dolgoztunk együtt. Az elmúlt negyed évszázadban sokat utaztunk, beszélgettünk és léptünk fel közösen. Nagyon tisztelem, a 20. század egyik legjelentősebb művészének tartom. Egyébként tavaly is együtt dolgoztunk, a Conceptual Photography című könyvén. A közös munka, mint mindig, nagy élmény volt. Rajta kívül pedig Roger Ballennel, az amerikai, dél-afrikai fotóssal is nagyon jó viszonyban vagyunk. Mindketten rajongunk a képekért. És persze Vető János, aki szintén volt már vacsoravendégem a koppenhágai otthonomban, habár, lefotóznom még nem sikerült őt.
– Vetőn kívül még van olyan művész, akit szívesen megörökítene, de eddig bármilyen okból kifolyólag nem sikerült?
Gyerekkoromban rajongtam David Bowie-ért és Lou Reedért. (Nem beszélve a Beatlesről és Yoko Onóról.) Az egyik barátomtól megkaptam Bowie privát e-mail címét, vagyis akár írhattam is volna neki, megkerülve Cocót, a titkárát. De mindig arra a megfelelő pillanatra vártam, amikor végre New Yorkban vagyok, és megkérdezhetem. És akkor egyszer csak meghalt. A Fekete Csillag a mennybe költözött, Lou Reed és John Lennon mellé. Így róluk már nem készíthetek portrét, pedig szívesen megtenném. De, hogy olyasvalakit említsek, aki még reálisan szóba is jöhet, az Catrhine Deneuve. Egyszer Nastasia Kinskivel is beszéltünk ilyesmiről, aztán végül személyesen mégsem találkoztunk. Manapság úgy érzem, sokkal jobban érdekelnek a „hétköznapi” nők annál, mintsem hogy “híres” embereket “hajkurásszak”. Azt hiszem mindenkiről készítettem már portrét, akiről akartam.
– Felhagyna a portréfotózással?
Eszemben sincs. Na, de Yoko Ono, Robert Frank, William Eggleston, Peter Greenaway és a többiek mellett mit akarhatok még? Kit kellene még lefotóznom? Adele-t, talán? Duffy-t?
– Van kedvence az itt kiállított fotók közül vagy képtelenség egyet kiemelni?
Nehéz választanom, mert mindegyikhez erősen kötődöm érzelmileg. Mintha egy-egy darabka lenne az életemből. Ha figyelembe veszem a művészi és személyes érintettségből fakadó szempontokat is, akkor a Björkről és a Cindy Shermanról készült fotográfiákat nagyon szeretem. Úgy tűnik a közönség is, mert mindenki ezeket akarja megvenni. Björkből viszont már csak egyetlen példányom maradt, meglehetősen drágán kínálom. Ami azt illeti, meg akarom tartani. Nagyon szeretem a Yoko Onóról készült fotót is, mert ez a koppenhágai galériám fürdőszobájában készült 1997-ben, amikor először mutattuk be közösen a “Conceptual Photography” című könyvet. Rengeteget dolgoztam ezekkel a képekkel. Sötétkamrában, saját kezűleg, hívtam őket elő, egy 2001-ben, Párizsban rendezett kiállításra. Egy hónapon át megállás nélkül ezzel foglalkoztam, a harminc képről egyenként tíz másolat készült. Kemény munka volt, de újból megcsinálnám.
– Mi akadályozza meg?
– Prózai oka van: Afga papírt már nem lehet kapni. És évek óta nem jártam sötétkamrában.
– Beszélt már a nőkhöz fűződő sajátos viszonyáról. A kiállítás második felében látható erotikus jellegű fotóin művészeket, építészeket, diákokat, fotográfusokat láthatunk: tudatosan nem dolgozik együtt profi modellekkel. Előfordult már, hogy valaki utólag letiltotta a róla készült képet?
– Igen, sajnos, bár szerencsére csak egyszer-egyszer. Egy hölgy, miután férjhez ment, és gyereket szült, már nem akarta, hogy a róla készült fotók bárhol is szerepeljenek, pedig azelőtt imádta őket. Úgy érzem, mintha ilyenkor az életem egyik legszebb részét, a fotográfiát száműzné az életéből. És ez nagyon fájdalmas. De mit is tehetnék? Még ha lenne is szerződésem, nem publikálhatnám a képeket. A mostani kiállításon egyetlen felvételen szerepel, név nélkül. A kép címe, Fiatal Nő. Remélem, így megőrzöm az inkognitóját. Ez akkor jelent különösen nagy gondot, amikor egy modellt, számos képhez használok, és utólag, akár évekkel később, meggondolja magát. Sokat vitatkoztam már erről amerikai fotósokkal, akik mindig, minden esetben szerződést kötnek a modellekkel. Még azelőtt aláíratják velük a papírt, hogy akár egy képkockát is ellőttek volna. Dániában viszont minden sokkal nyugodtabb, és hiszek benne, hogy sok minden etikusabban is működik, bízom az erkölcsi értékekben. Emellett pedig jobb szeretem, ha a modell és a köztem lévő kapcsolat a kölcsönös tiszteleten alapul. Talán naiv vagyok.
– Nemcsak készíti, hanem gyűjti is az erotikus fotókat: jelentős számú ilyen jellegű fényképet gyűjtött az évek során, amelyek között igazi ritkaságok is fellehetők.
Megközelítőleg 4000 fényképet őrzök a gyűjteményemben, ezek között pedig az 1890-es évektől kezdve Pierre Molinier önarcképein át, Richard Kernig sok mindenki megtalálható. Inspirációt merítek belőlük. A női testekhez pedig különösen vonzódom, és persze a nőkhöz is. Szeretem a társaságukat is, és, habár férfi barátaim is vannak, a nőkkel jobban kijövök. Ez a gyerekkoromig vezethető vissza.
– Gyerekként kezdte a fotózást?
– Kilenc vagy tíz éves lehettem, amikor az osztálytársaimat azzal nyaggattam, hogy pózoljanak nekem a kamerám előtt. Abban az időben ez különlegesnek számított, mert a legtöbben csak amatőr módon kattintgatták a gépet. Mivel szegény családból származom, csak nagyapámnak volt fényképezőgépe, egy Agfa analóg gép, így azt kértem kölcsön. Könnyű volt kezelni, csak be kellett fűzni a filmet: 6 x 6-os méretű fekete-fehér fényképet lehetett vele exponálni. A szenvedélyem viszont nem hagyott alább, és mindig megkértem a közeli ismerősöket, hogy álljanak modellt. Felnőttként aztán újságoknak kezdtem dolgozni, zenészeket fotóztam. Adta magát, mivel a zene a másik szenvedélyem. Ezért kezdtem el zenekritikákat is írni.
https://www.youtube.com/watch?v=KeLGIpAcFp4
A hetvenes és nyolcvanas években több száz zenekarról készítettem fényképet. Nem a színpadon kaptam le őket, hanem mindig bementem a öltözőkbe. Sok punk koncerten megfordultam akkoriban, a manchesteri The Fall banda külön fel is kért, hogy készítsek róluk képeket. Egy álmom vált akkor valóra. De így találkoztam a Black Flag frontemberével, Henry Rollins-szal, a Dead Kennedy’s, a Malaria!, a The Minutemen, a The Go-Betweens bandákkal és a többi zenekarral is. Egyik munka hozta magával a másikat.
– Dániában született, de harminc éve Dél-Amerikában él. Noha a munkája miatt sokat is utazik, mégis csak Kolumbiába tér haza. Miért pont ott telepedett le és hogy került oda?
Keresd a nőt! Egy párizsi születésű kolumbiai lányt vettem feleségül. Imádom, hogy a családom egy igazi kulturális olvasztótégely, dánokból, franciákból és kolumbiaiakból áll. Félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok nacionalista, de jobban szeretem a Real Madrid FC-t, amióta bekerült a csapatba az új kolumbiai játékos, James Rodriguez. Örültem, amikor Montoya először nyerte meg a Formula 1-et és rajongok a francia művészetért is. Ha viszont nem házasodtam volna be egy kolumbiai családba, talán sosem mentem volna el Kolumbiába. De szeretem az ottani éghajlatot, és mindig jó hazatérni a Cali városában található házunkba. Ugyanakkor Kubát és Mexikót is nagyon szeretem. És megannyi gyönyörű hely van még a Földön. Elszomorít ez a sok konfliktus, háború. Eddig viszont mindig, minden országban tárt karokkal fogadtak, ahová csak mentem.
– Azon kívül, hogy fotózik, könyveket ír, zenéket komponál, és kisfilmeket készít, 15 éven át vezetett egy nemzetközileg is elismert galériát, valamint fotográfiai központot (Institute of Photography [Cph] ) is alapított. Mit tervez az idei évre?
– Jelenleg egy átfogó, a fotóimból készülő retrospektív válogatáskönyvön dolgozom, amit remélhetőleg ebben az évben sikerül is kiadni. És egy új, Párizsról szóló könyvön, amit a második vagy harmadik otthonomnak tekintek. Emellett pedig most készülök létrehozni egy múzeumot a fotógyűjteményemből. Ahogy már említettem, 4000 kép hever egy raktárban… A tervek szerint idén megalapítom a saját kiadómat is, egy német kiadó közreműködésével. És persze szeretnék híres és gazdag fotós lenni.
– És mi lesz a zenéléssel?
– Minden nap itt motoszkál a fejemben, hogy újra rögzíteni kéne a 15 évvel ezelőtt felvett dalaimat. Ma már ugyanis másképp raknám össze őket. Az is eszembe jutott, hogy minden eddigi dalt élőben eljátszom egy stúdióban, és azonnal kiadom. Szívesen dolgoznék együtt magyar zenészekkel. Érdekes lehet, egy olyan projekt, amit két-három hét alatt veszünk fel, és a dalok azonnal kikerülnek a világhálóra. A zeném viszont túlságosan pop-os hangzású az indie szcénában, a populáris dalok között viszont alternatívnak számít. Yoko Ono egyszer azt mondta nekem, csak kövesd a szívedet, a történelem pedig majd utólag megítéli a teljesítményed. Ezzel mélységesen tudok azonosulni.
