Hogyan fonódik össze a maffia és az adóhivatal?

Marusa no onna Itami Juzo

Az adóellenőr-nő (Japánul: Marusza no onna. 1987), rendezte: Itami Juzo

Írta: Ferber Katalin

Már a film japán címe is nevetésre ingerlő, mert japánul rövidítették (adóell.nő). Ez a film egy fergeteges szatíra, rendezője pedig az irónia egyik legnagyobb mestere Japánban. (Állítólag a film elkészítését Itami előző filmjének , a Temetés-nek a kasszabevétele, s annak kemény megadóztatása inspirálta.)

Rjókó, (Mijamotó Nobukó játssza) a két női alkalmazott közül az egyik a Japán Nemzeti Adóhivatalban. Szeplős, pisze és mindig elfekszi a haját. A főnöke rendszeresen rászól, hogy feláll a haja. Azok a rakoncátlan szépséges tincsek….

A nyitójelenetben épp az egyik maffiaszervezet tagját viszik börtönbe. Csak két év, mondja a (még) szabadlábon nevetgélő másik maffiatag. Mostantól – folytatja, felkészítve peches társát a jövőre -, a békés módszerek jönnek, elég volt a brutalitásból.

Természetesen értetlenül nézzük mindezt, hiszen a maffia a világon mindenütt a démonizálás egyik könnyű terepe: levágott ujjpercek, sötét szemüveg, brillantinos haj. Elfüggönyözött, lehetőleg hatalmas méretű fekete(!) autó. Honnan is tudná a szórakozni vágyó néző, hogy a japán maffia szervezetei belesimulnak a társadalmi rendbe, s működésük olykor a normális intézmények működőképtelenségéből él.

Ez a film egy helyi jakuza szervezet és a Nemzeti Adóhivatal hihetetlen története. A harc kettőjük között.

A maffia, mint megtudjuk, politikusokkal, bankokkal működik együtt, s eszközei a látszólag jótékony adakozástól a brutalitásig terjednek. Sokféle üzletben érdekeltek, nyereségük változó, de profi módon kerülik el az adóbevallást. Egy pillanatig se higgyünk azonban a szemünknek, mert amit ebben a filmben látunk, az csak ironizál mindazon, ami a mindennapokban jelen van. Készpénzzel megtömött csinos táskák, széfekben elrejtett banki füzetek, csekkek, számlák, nemlétező cégek és már elhalálozott személyek igazolványai, névpecsétjei. (Az utóbbi hatóságilag regisztrált, az aláírást helyettesíti.)

A film főhőse, akit egyébként a szigetország egyik legjobb színésze, Jamazaki Cutomu alakít, sokféle üzletággal keres nagyon sok pénzt, adózatlanul. Számos pásztoróra-szállodája van (a japán nyelv illedelmesen házasságon kívüliek szállodájának hívja), az ingatlanügyletektől sem idegenkedik, s természetesen falja a nőket. De hogyan! A fontos üzleti megbeszélései közben intézi az elő-és főjátékot, hanyag elegancia nélkül löki arrébb a nőjét, s ha az egyetlen szót mer szólni e nagyszerű férfiú csapodárságáról, gyorsan indul el az orra vére. Brutalitás, annak nem titkolt természetessége, érzelmeknek nyoma sincs, az üzlet az üzlet.

Főhősünk, a maffiafőnök mindegyik szeretője fedezi “szerelme” illegális ügyleteit. Lojalitás. Engedelmesség. Annyiszor halljuk e filmben válaszként az “igenis” kifejezést, hogy én is elbizonytalanodom: katonás rend a maffiában, katonás rend az Adóhivatalban. Nem is biztos, hogy ellenfelek.

S itt van Rjókó, a jó, a törvényesség és az igazság megtestesítője. A becsületesség képviselője. Szeplősen, felálló hajjal. Ő az, aki egyszerű ellenőrből, hála eszének és vitathatatlan lojalitásának a céghez, nagyhatalmú adóbehajtó lesz. Kutyát uszítanak rá, nekirontanak, hogy megverjék, de ép bőrrel megússza az elkeseredett adócsalók támadásait.

Rjókó elvált, ötéves gyerekére sokszor a nagymama vigyáz, de Rjókó meggyőződése, hogy ő a munkahelyével él együtt, s ez így van rendjén. Hisz összes férfikollégája is ezt teszi.

Mindebből mi csak annyit látunk, hogy az ötéves gyerekének telefonon magyarázza el, hogyan kell a mikróban a vacsoráját megmelegítenie.

A maffiafőnök és az adóbehajtó. Nem, nem lesz ebből szerelmi történet, csak majdnem. A film ugyanis az Adóhivatal erélyes akcióiról szól, lakások, üzletek, szerencsejáték-szalonok csaknem katonai lerohanásáról. Lehallgatások, rejtett kamerák. Van itt minden. Az eltitkolt több száz milliós jövedelmet meg kell adóztatni. A filmben minden jól sikerül, a helyi maffiafőnök lebukik, megadóztathatják végre, Rjókó a szigorú adóellenőr fedezi fel természetesen a rejtett vagyont, csekkestül, aranyrudastul, ékszerestül, készpénzestül. Itt vége is lehetne a filmnek. Győzött az adóigazság. Rjókó a maffiafőnök kisfiát édesgeti vissza az apjához, a maffiózót később felvilágosítja fia valódi érzelmeiről. A nagy adóvihar után találkozik megint a két ember, s a férfi arra kéri Rjókót, hagyja ott az állását, s éljen vele. Rjókó csak a fejét ingatja. Erről szó sem lehet. S íme, a maffiafőnök megtér: háromszázmilliós jövedelmét eddig ugyan eltitkolta, de most Rjókónak bevallja, hol is van az a pénz. A nő korábban elvesztett s a maffiafőnök által gondosan megőrzött, szépen hímzett zsebkendőjére folyatja vérét, azzal írja fel a széf számát, ahol a pénzt rejtegeti.

Gyönyörű, ugye?

Csakhogy a film, lendületes és szinte hihetetlen ritmusával, melyhez a nagyszerű zene is hozzájárul, nem erről szól. Hanem arról, hogy a gyanútlan szemlélő számára hibátlanul, tökéletesen és sikeresen működő mindennapi intézmények sora korrupt, méghozzá minden szinten. Hogy ezen jót nevethetünk, s a film hat hazai és számos külföldi díjat kapott, az talán sejteti hogy a szigetországban az a különös, hogy nincs benne semmi különös. Nincs itt kérem semmi látnivaló, kinevettük magunkat, nyugovóra térhetünk. Míg alszunk, vigyáz ránk az adóhivatal.



1 hozzászólás

Írd le a véleményed!

Új hozzászólás