Casanova álarc nélkül, Szentkuthy Miklós lencséjén át
– Vigyázat! Nyomokban filozófiát tartalmazhat! –
Casanova „[n]eki is fog, hogy a filozófia lényegét meghatározza, ez fontosabb neki, mint a gyors nász – viszont az egész ember annyira pusztítóan anti-papír, hogy nem kell féltenünk, hogy impotens kis tanárnak nézzék. Mikor a lány kérdezi, hogyan lesz az ember filozófus, valami elisabethan-durva tömörséggel mondja: „az ember gondolkozik”.
Waldstein gróf csehországi kastélya, 1785-öt írunk. Egy „udvari könyvtáros” a memoárján dolgozik. Dux várának könyvtártermében óriási a hőség. A férfi félmeztelen testén izzadságcseppek folynak le. Folyamatosan ír, miközben súlyosnak tűnő, aranysarkantyús rendjele nyakszírjénél fogva húzza lefelé. Még jobban ráfekszik az íróasztalára. Magányában régi napok képei jelennek meg, miközben a papíron egyre több lesz a betű. Az összefüggő sorok régi emlékeket, kalandokat, szerelmeket idéznek fel. A szellem buja találkaszobáiban, a könyvek zsúfolt ragyogásában s Velence emlékének édes terhe alatt, megszüli a „codex amorist”.
Az írót Casanovának hívják. Azonos azzal a történelmi személlyel, aki a szerelem jelképes szobrává lett az idők során. Giovanni Giacomo Casanova még jobban emlékiratai fölé görnyed. Ír, emlékezik, időutazik. Már teljesen meztelen, „Meztelen, de nem aktig, hanem csontvázig” Így megy ez még legalább 13 éven át. Élete alkonyán őszinte vallomást tesz. Saját filozófiáját próbálja így elfogadhatóvá tenni. Be akarja bizonyítani, hogy nem bűn a gyönyör utáni hajtóvadászat. A szerelemet istenítve végül humanizálja, annak minden szakaszában. A kezdetektől a végkifejletig, az ártatlanságtól a beteljesülésig, a humanista előjátékon át a testciterázásig, a szerelem nászain át a kéjes hazugságokig, a tavasztól egészen a megnemesülő őszig. Készen állva arra, hogy a szerelem igazi esszenciáját vallássá tegye, „hogy izgasson örökké.”
Szentkuthy Miklós a Széljegyzetek Casanovához című filozófiai diskurzusában a tőle „megszokott” iróniával, kivételes stílusában kommentálja és teszi még érdekesebbé Giovanni Giacomo Casanova egyébként is meglepő-megkapó Emlékirat köteteit. Kommentárjainak nyelvezte jóval magasabb színvonalú, mint az eredeti szöveg, melynek írói stílusát Szentkuthy így foglalja össze „Ezt a két vonást sohase felejtsünk el Casanova irodalmi hátterében, mely még a 18. században is változatlanul és tisztán reneszánsz: egyrészt filológ-fakírság, a grammatizáló szárazságnak valami ijesztő sivársága és bornírtsága; másrészt úri luxus, szalonjáték, szellemeskedés, bonmot.
Casanova Szentkuthy tolmácsolásában igazi filozófussá válik. A magyar író szemében a hősszerelmes tulajdonképpen nem más, mint egy XVIII. századi intellektuel, aki sokkal érdekesebb, mint „szexuális és egyéb tájoltságú kaméleon-kalandor.” Szentkuthy saját bevallása szerint egyfajta komikumot vállalt azzal, hogy erről az oldaláról közelítette meg a hősszeretőt, Don Juan hús és vér megfelelőjét, de mégis megérte.
Valami ellenszenvesen blöffszerű lehet abban, hogy Casanovából filozófust erőltessünk – de nem kell erőltetni: anélkül is az. Senki olyan fenséges, olyan érett monumentalitást a század naturalizmusának nem tudott adni, mint ő. Stílust adott egy igazságnak, és végleg entellektüalizált egy életstílust.
Szentkuthy meg volt róla győződve, hogy egy életet úgy végigélni, ahogy Casanova tette, majd mindezt könyvben leírni csak akkor lehetett, ha valódi filozófia funkcionált benne, és nem csupán a testi vágy. Hitt abban, hogy ilyen sikere nem lehetett egy szélhámosnak, csakis a filozófiának.
Ahogy előrehaladunk Szentkuthy olvasónaplószerű művében, úgy bontakozik ki szépen kategorikusan az író saját szerelem filozófiája is. Sok esetben tényleg azt érezzük, hogy a marginaliákban már nem is Casanováról van szó, hanem Szentkuthy Miklós saját szerelemélményéről. Melyet sajátosan artikulálva leplez le a számozott kommentárok kitűnő irodalmi igénnyel megírt sorai között. Az ő meggyőződése az is, hogy a szerelem egyszerű, érthető, apró világias valóság kell, hogy legyen. Például egy parfüm-flaska dugója, egy rossz zongorán hamisan kísért dal izgalmai, és nem valami tengerszárító és erdőégető Izolda-szenvedély.
Költői kérdései formálják, imperativusai pedig arra intik az olvasót, hogy egy magára valamit is adó lektornak kötelessége az Emlékiratokat elolvasni, mert „biztos, hogy Casanova démoni és rokokó puritanizmusánál jobbat nem találunk már Untergang-fellahságunkban soha. Az európai természetfogalom itt érte el egyetlen és utolsó klasszicizmusát.”
Ezen a művön keresztül lép elő Szentkuthy a hősszerelmes prókátorává is, és felmenti tetteinek felelőssége alól. Hiszen lehetünk akármilyen szigorú bírák, a naiv olasztól még a blaszfémiát is csak ártatlan fél káromlásnak tartjuk majd. Ugyanis minden cselekedete egészséges természetesség, „giccs-olasz szívéből” fakadó őszinte megnyilvánulás.
Azt üzeni nekünk, hogy Casanova minden akciója elidegeníthetetlenül a szerelem természetes velejárója, s ilyen módon kikerülhetetlen volt. Ez az írói protekció végül legitimálja ‘Újházi’ tetteit, hedonista delikáttal fűszerezett liezonjait. Elhisszük Szentkuthynak, nem kell, hogy ehhez az érzéshez bármiféle megbánás párosuljon. Nincs szabály, nincs a konvencionális értelemben megfogalmazható bűn vagy moralitás. Mert minden kritika csak dekadens szőrszálhasogatás. „Lemondani az analízis parvenü álelőkelőségéről – ez is Casanova-tétel a javából.” S, ahogy nem hittünk a hírhedt Casanovának, úgy most hinni fogunk Szentkuthy Miklósnak.
Olybá tűnik, hogy Szentkuthy a Zartgefühl-gigolo példájából kiindulva csúfolja ki a szerelem minden túlzóan romantikus metaforákba fullasztott megnyilvánulásait is. Így a költőt, a „bölcseleti szofisztika-cicázást” és a „kéket virágzó lelkűek” „pávatollas impotenciáját”, mely mind talán olyan lehet, mint valami barokk parfüm, a barokk művirágok mellett. Tulajdonképpen a valóságtól teljesen elrugaszkodott szimbólumokba mentett érzésvilágot vonja kritika alá. A későbbiekben például a Casanova-féle szerelem kontrasztjaként hosszan idézi az Abélárd típust, és annak beteg skolasztikáját, „hogy a vízióra, érzelemre és gondolkozásra épített szerelem, ill. álszerelem örök komikumát érzékeltesse.”
Szentkuthy írói stílusa, néhol frivolitásba, máskor cinikusságba, maró gúnyba csomagolja a saját véleményét, úgy, hogy nem bújik el Casanova hírhedt álarca (Velence arca) mögé. Szarkazmusa nem titkoltan vág bele a mindenkori képmutató társadalom vastag bőrébe.
„Nagyon jó, ha valaki akkor olvassa ezt a Casanovát, mikor éppen valami romantikusan tönkre frazírozott monogámiában él, mikor amolyan jó, post-casanovás, korcs módon „szerelmes”: egy arccal nő össze. Fizikailag fogja érezni, hogy ilyenfajta szerelme milyen abszurditás, milyen hazugságtákolmány, legszebb moráljai és legszebb test-csillagzatai mennyire csak neuraszténiák e „Liget”-ek és „Quartett”-ek mellett. Ameddig egy arc és betegség azonosságát az ember át nem érezte, addig nem is sejti, mily nonszensz az a szerelem, amely csak posztromantikus idegbaj-hagyomány.”
Szentkuthy képzeletben együtt utazik el Casanovával az akkori Velencébe, Rómába, a csehországi Dux várába vagy akár Konstantinápolyba. Kísérő útja során leleplező részletességgel, matematikai pontossággal jellemzi annak személyét. Minden korszakában, bevallott, és be nem vallott, eltitkolt tulajdonságaival, erényeivel és hibáival együtt. Szubjektív elánnal írt hasonlatai segítségével az olvasó szeme előtt elevenedik meg a hős teljes életnagyságában és a helyszínek virágzó vagy már érett pompájukban. Kell-e nekünk még szabadon képzelődni egy ilyen cizellált jellem-, természet-, és korrajz után?
Vannak olyan részei a műnek, ahol nem tudjuk, hogy Casanova-tételt vagy Szentkuthy tételt olvasunk-e. Néhol meg éppen ellenkezőleg, a magyar író elhatárolja magát tőle, atyai megdorgálással, piedesztálról lenéző, írói kritikával illeti, hogy aztán ismét, mint amicus amico álljon hozzá, cinkos, egymásra-kacsintós ártatlan gyermeki lelkülettel. Ám az sem ritka, hogy egy hérosznak kijáró tisztelttel vonja körül az anyaszülte donjuant. Mégis, a kommentárok nyelvezete, ez a magas szintű irodalom azt az összbenyomást hagyja az olvasóban, hogy Szentkuthy lelkét (annak ellenére, hogy megvédi a kalandort) nem a Casanova-féle szerelem, hanem inkább a bohém skolasztika oltárán tette le.
A végére mégis olyan mély kapcsolat alakul ki az író és Casanova között, hogy Szentkuthy akkor is védelmébe veszi a kalandort, amikor már Tintoretto képeinek hatásától egzaltált szíve másféle szerelemélményt keresne. Ez a mű második harmadában érezhető, amikor Szentkuthy egy kiállítás élményét ismerteti az olvasóval. Lefesti Zsuzsanna és a vének című művet, s miközben reminiszkál, a gyermekkori emlékei a friss élmények hatásával keverednek össze az íróban. S a kommentár ultra szenzitív leírásokba, finom elemzésekbe, a festmény hatásainak leírásába, gyönyörű költői képekbe torkollik.
In summa, Casanovát Szentkuthy nem botrányhősként, normaszegőként, laza erkölcsű bonvivánként, tiszta maszkulinumként közelítette meg, de egy más perspektívából, filozófusként, elvont nő-kiegészítőként, gondolkodóként, egy század képviselőjeként, egy „nagy könyvként” értelmezte ebben a lebilincselően izgalmas és összetéveszthetetlenül szentkuthys írásban. És amelynek egyes részei nem is Casanováról szólnak, hanem a gyönyörű szép írás önmaga okoz szerelmet idéző eufóriát, igazi intellektuális izgalmat.
Mindenesetre egy biztos, a végén kiderül, a filozófus inkább maga Szentkuthy Miklós, és nem Casanova. Az előbbi az, aki hitelt adott egy életstílusnak és intellektuális szárnyai alatt védte meg a képmutató világokban degradált természetességet. De Casanova személye és kultusza annyira kimerült egy általános asszociációban, hogy még a legjobb írói védelem alatt is erőltetett kategorizációnak tűnik a filozófia magasiskoláját kijáró gondolkodókkal egy lapon említeni személyét. S Casanova œuvre-jével kapcsolatban ott lebeg előttünk Szentkuthy kérdése, [v]ajon az irodalom tette-e életté, vagy az élet kényszerítette irodalommá ezt a Casanovát?
Megjegyzések: Szentkuthy Miklós összesen 123 kommentárt írt Casanova önéletrajzához. Ezen olvasónaplószerű munkája önálló szövegkorpuszként is a magas irodalom ékköve, egyébként pedig a Szent Orpheus Breviáriuma című opusának első kötete- Utóbbi a 2000 éves európai kultúrát próbálta összefoglalni sajátos módon.
Az Emlékiratok eredeti, francia nyelvű, teljes változata egészen 1960-ig nem jelent meg, ezért Szentkuthy még az 1820-ban kiadott német nyelvű (Aus den Memoiren des Venetianers Jacob Casanova de Seingalt), összesen 12 kötetben megjelent művet olvasta el. Ezért találunk olyan sok német kifejezést a munkájában.
A Széljegyzetek Casanovához című kötet témája miatt a korabeli Magyarországon arra ösztönözte a képmutató honatyákat, hogy felületes olvasás után cenzúrázzák, végül a Magyar Királyi Törvényszék elítélte vallásgyalázás és közszeméremsértés miatt. Így Szentkuthy Miklós művének 1939-es megjelenését követően megakadályozták terjesztését. De Szentkuthy abban az időben annak is örülhetett, hogy a Horthy-korszakban oly gyakori író perek számát nem növelte. (pl. József Attila, Radnóti Miklós)
