Igen, ott bujkál benne az a bizonyos kópéság, ugyanakkor valódi csapatjátékost ismertünk meg benne, aki gördülékeny logisztikával vezényelte le a konferenciákkal, könyvbemutatókkal, interjúkkal, fellépésekkel zsúfolt kora nyári heteket. Zalka Csenge Virág íróval, a 2020-as Év Gyerekkönyve Díj nyertesével beszélgettünk új mesegyűjteménye, a Cápatestvér megjelenésének apropóján.
Nagyon érdekes megfigyelni egyén és közösség viszonyát az általad gyűjtött mesékben. Mesemondóként az összefogás, vagy az egyéni álmok megvalósítása fontosabb számodra?
Mindkettőnek nagyon fontos üzenete van: szép dolog megvalósítani azt, amiről az ember álmodik, de közben az is csodálatos, ha csapatban vagy közösségben létezünk. Szerintem az utóbbi mostanában különösen fontos. Mindig is nagyon szerettem azokat a sztorikat, ahol nem egy magányos hős megy végig az úton, hanem segítői vannak, sőt, akár egy csapatnyi hős együtt ér célt. Én kamaszkorom óta ezek felé a mesék felé húzok. Manapság szerintem nagyon sokszor kerül az előtérbe filmekben és ifjúsági regényekben, hogy egy különleges, kiválasztott valaki saját kezűleg megváltoztatja a világot. Szerintem fontos lenne olyan sztorikat elmesélni, amelyekben valódi közösség alakul. Ha egy összetartó csapat segíti egymást, akkor közösen érnek el az emberek (vagy akár az állatok) nagy dolgokat. Egyszóval én inkább fontosnak tartom azt, hogy olyan meséket válogassak, amelyek az együttműködésről szólnak, vagyis arról, hogyan lehet egy közösség egészséges, befogadó és megtartó erejű.
Hivatásos mesemondóként milyen érzés újraéleszteni egy ősi, talán az emberiséggel egyidős hagyományt?
Most már majdnem 20 éve vagyok hivatásos mesemondó. 2006-ban találtam ki, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni: akkor tudtam meg, hogy vannak emberek, akik ezt csinálják ma is. Vagyis az a munkájuk, hogy szabadúszó előadóművészként meséket mondanak. Én igazából kamaszkorom óta imádtam mesélni, tehát valahogy fokozatosan belenőttem ebbe a szerepbe. Nagyon vonzott ez az egész vándor mesemondó életérzés, és hát teljesen a magaménak érzem azóta is. Imádok utazni, a múlt héten pont Rómában voltam az Európai Mesemondó Konferencián. Ez egy roppant izgalmas találkozó, ami mindig más és más országban van. Ilyenkor összegyűlik több, mint száz mesemondó a világ minden tájáról, és megosztják egymással a tapasztalataikat, kicserélik egymás között a meséiket. Így hoztam most haza új meséket, és persze én is vittem ki magyar meséket a többieknek. Az ember azt gondolná, csak egy elképzelt történetben létezhet olyan, hogy százharminc mesemondó ül a tengerparton és cserélgetik egymás között a tunéziai, az észt vagy éppen magyar meséket. Pedig számunkra ilyenkor ez a valóság. Nekem ez a hivatásom, ezt csinálom évek óta, és tényleg kicsit varázslatos ebbe a világba belecsöppenni. Hihetetlenül izgalmas figurák bukkannak föl ezeken a rendezvényeken: egyszer találkoztam például egy kilencedik generációs skót kelta bárddal. Színes, és nagyon-nagyon befogadó közösség a mesemondóké.
Kell ehhez a különleges szakmához valamilyen speciális alkati adottság?
A nagy része tanulható. Tehát minden, ami ezzel jár, akár az előadóművészeti technikák, a közönséggel való kapcsolattartás, vagy a mese formálásának, alakításának képessége, ezek mind-mind tanulhatók szerintem. Ami viszont nagyon belülről jön, vagy legalábbis nekem nagyon belülről jött, az a késztetés, hogy ,,ezt a sztorit hallanotok kell!!!”, ez annyira jó sztori, hogy muszáj elmondanom valakinek! Ha van egy történet, ami engem nagyon megfog, ami befészkeli magát a fejembe, akkor azt mindjárt el akarom mondani egy csomó embernek. Nem azon van a hangsúly, hogy kiálljak színpadra, és engem nézzenek (jártam egyébként színjátszó körbe, és egyáltalán nem voltam jó színész), tehát engem nem az motivál, hogy szerepelni akarok, bár amúgy nyilván élvezem a szereplést. Viszont vannak ezek a nagyon klassz, nagyon régi történetek, amik valamiért nagyon magukkal ragadnak, és én el akarom mesélni őket sok-sok embernek.
A közös meséléshez képest nagy váltás lehet egy magányos írói szituáció mondjuk a könyveid születésekor?
Nagyon nagy, de én csak akkor szoktam leírni ezeket a meséket, amikor már sokat meséltem őket. Addigra bennem van, hogy ez élőszóban milyen, mely részei szoktak működni, és melyik az a része, amit esetleg ki kell még csiszolnom. Csak utána írom le őket. Egyébként szeretek írni, régebben novellákat sőt regényt is írtam, de ez nekem teljesen különválik műfajilag a mesemondástól.
Íróként sokkal kötöttebb a munkád, hiszen nem alakíthatod a közönség reakciói szerint a történetet.
Nem is a mesegyűjtemények írásakor, hanem sokkal inkább a kiadásukat követően kezdődnek számomra a valódi nehézségek. Sokkal lassabban jön rá visszajelzés. Amikor élőben mesélek, akkor azonnal látom a közönség reakcióit: hú, ez vicces, ez tetszik, ez nem tetszik nekik. Amikor viszont kiadok egy könyvet, akkor ülök otthon és malmozok, hogy ,,könyörgöm moly.hu-ra írjon már valaki valamit, mert tudni akarom, mit szóltok hozzá”. Mesemondóként annyira hozzászoktam a visszacsatoláshoz, hogy ennek hiánya íróként sokkal nehezebb most nekem.
Ha egy napra valamelyik kedvenc állatod bőrébe bújhatnál, melyiket választanád? Melyikükkel tudnál legjobban azonosulni?
Nagy kedvencem a szarka, nagyon-nagyon szeretem őket. Szerintem szépek is, ráadásul nagyon okos madarak, imádom, ahogy utánoznak hangokat. Ők kicsit ilyen kópé figurák a városi környezetben. Az is jellemző rájuk, hogy gyűjtik a csillogó dolgokat, én pedig mesemondóként nagyon tudok ezzel a fajta kincsgyűjtéssel azonosulni. A szarka tehát nagyon közel áll hozzám, de ha még egy állatot választhatnék, akkor az a lamantin (tengeri tehén) lenne. Annyira imádom őket: halál nyugis állatok, naphosszat lebegnek a vízben és eszik a salátát.
Gerald Durrell mondta egyszer, hogy ,,az állatok nagy, jogfosztott, néma többség”. Amikor a Cápatestvér című könyvedbe kerestél meséket félreértett vagy mellőzött állatokról, volt benned is egyfajta nevelő szándék?
Igen, voltak olyan állatok, amelyekről már régóta úgy éreztem, hogy méltatlanul mindig rossz szerepet kapnak a mesékben. Ilyen például a farkas vagy a cápa. Egész gyerekkoromban imádtam a természetfilmeket, mindig David Attenborough-t és társait néztem, meg rengeteg Gerald Durrell-t is olvastam, tehát én tényleg nagyon szeretem ezt a műfajt. Sokáig akartam biológus lenni, aztán végül is régész lettem, de azért ez így bennem van, hogy nagyon szeretem az állatokat. Sokszor amikor olyan helyre hívtak, hogy direkt állatos mesével kellett készülnöm, akkor nagyon nehéz volt olyan sztorit találni, amivel tudtam azonosulni. Vannak egyébként olyan mesemondók, akik kifejezetten környezeti neveléssel foglalkoznak, Magyarországon ilyen például nagyon jó barátnőm, Lovranits Júlia Villő. Vele sokat beszélgettünk arról, hogyan lehet jól állatos mesét választani: olyat, ami nem arról szól, hogy ,,és akkor megátkozták a hollót és fekete lett a tolla”. Közben van most már egy kislányom is, és rajta látom, hogy gyerekkorban még alapvetően nem vált el az, hogy az egyik állat ,,pfúj”, a másik meg ,,nem pfúj”. Ő ugyanolyan vidáman nézegeti a poloskát is, meg a gilisztát, mint mondjuk a tigrist az állatkertben.
Az irtózás tehát részben annak nyomán alakul ki bennünk, hogy mondjuk a farkas felfalta Piroskát?
Jó példa erre az ordas farkas esete. Nekem nagy élmény volt, amikor olvastam az Egy farkas uralkodása, illetve az Egy farkas diadalútja című könyveket, amelyek a yellowstone-i farkasokról szólnak. Olyan volt, mintha egy kalandregényt olvasnék: egy vadőr, aki húsz éve figyeli ezeket a farkasokat, napról napra leírja, hogy milyen az ő életük. Akár egy hőseposz: mesemondóként számos olyan történésre, fordulatra ráismertem ezekben az életből vett sztorikban, amik ugyanúgy felbukkannak az eposzokban meg a mítoszokban is. Arra gondoltam közben, lám, milyen jó lenne, hogy ha a mesében nem mindig csak oda futna ki a történet, hogy jajj, hát felfalta a farkas Piroskát.
A Cápatestvér című könyvben feltűnően sok az Afrikából gyűjtött állatos mese. Az emberiség bölcsője a mesék bölcsője is lenne?
Van azért egy kis csalás ebben a válogatásban abból a szempontból, hogy én például nagyon ritkán dolgozom indián történetekkel. Van egy napjainkban zajló kulturális párbeszéd arról, hogy egyáltalán lehet-e, szabad-e nem őslakosként őslakos történeteket mesélni. Sok indián nép ugyanis nem szereti, ha az ő sztorijaikat valaki más használja. Ami mégis bekerült a Cápatestvérbe, az egy maja történet, és én azt konkrétan elkértem egy maja antropológus professzortól, aki gyűjtötte. A másik az inuit történet: az már egy köztulajdonban lévő szöveg volt, amiről láttam, hogy használják a kulturális oktatásban, tehát az adott kultúra maga promotálja, mint gyerekeknek szóló oktató szöveget. De azért egy indián népnek a mítoszát én semmi esetre nem kopipésztelném át a saját könyvembe. Pedig az észak-amerikai és a dél-amerikai őslakosoknak egyaránt rengeteg olyan sztorijuk van, amelyekben az állatok pozitív szereplők. Ezeknek a népeknek más az értékrendje, így teljesen másképp kapcsolódnak a természethez is. Egyszer beszélgettem egy dakota-apacs mesélővel, Dovie Thomason-nal erről, és azt mondta, őt nagyon zavarja, hogy vannak olyan indián történetek, amiket erőnek erejével beszuszakolnak európai mesetípusokba. Például ha az indián mesében valaki feleségül megy a medvéhez, akkor azt berakják egy olyan dobozba, hogy az egy ,,szépség és a szörnyeteg”-típusú mese. Ő pedig azt mondja, hogy attól, hogy medve, még nem szörnyeteg, és az ő kultúrájukban nem az a sztori vége, hogy a medvének fel kell fejlődnie emberré. Mesemondóként tehát fontos számomra, hogy tiszteletben tartsak más kultúrákat, és ha ők valamire azt mondják, hogy ezt ne használd, akkor nem használom. Ezért szoktam engedélyt kérni, és ezért van az, hogy kevesebb őslakos történet került be a könyvembe, mint amennyi kerülhetett volna.
Léteznek a mesék átvételére konkrét szabályok?
Van a mesemondásnak egy etikája, amiről nagyon sokat beszélgetnek a mesemondók. Főleg konferenciákon rendszeresen előkerül ez a téma, hogy mit mesélhetsz, mit nem mesélhetsz. Megvannak az írott és íratlan szabályok, sőt, van olyan ország, például Anglia, ahol konkrétan van írott etikai kódex erről. Én ezt nagyon fontosnak tartom.
Hogyan magyarázhatjuk azt, hogy mondjuk a Holle anyó vagy a Hamupipőke jellemző motívumai simán felbukkannak egy Fülöp-szigeteki mesében?
Rengeteget vitáznak erről a folklórkutatók is. Kétféle opció van: az egyik szerint megszületett egy adott helyen a történet és aztán onnan terjedt tovább, míg a másik szerint ugyanaz a történet megszülethet egymástól függetlenül is különböző helyeken, egyszerűen azért, mert olyan élethelyzetet vagy emberi tapasztalatot ír le, amivel a világ minden táján találkozunk. Pont a Holle anyó meséje is ilyen: először valaki jól csinál valamit, aztán megpróbálják mások leutánozni — rosszul. Ennek nem kell terjednie szerintem, mert ez egy alapvető emberi tapasztalat. Nyilván mindkét megközelítés helyes lehet, illetve ne felejtsük el, hogy a gyarmatosítással is átkerültek európai mesetípusok más országokba (például a Fülöp-szigeteknek pont van egy erős gyarmati történelme), vagy a rabszolgasággal meg ugye Afrikából kerültek át mesetípusok mondjuk az Újvilágba. Szerintem pont ettől izgalmas a mesekutatás, hogy keveredtek ezek a típusok és motívumok világszerte. Egyébként A varjúherceg az a könyvem, amelyben kifejezetten azzal foglalkoztam, hogy általunk ismert mesetípusoknak ritka verzióit válogattam össze, majd megmagyaráztam, melyik verzió honnan ered, mivel keveredett. Nagyon szeretem ezt a részét a kutatásnak.
Mi volt a legmeglepőbb állat, amivel akár mesében, akár élőben találkoztál?
A repülő strucc a csíkszentdomokosi mesékből elég vicces volt, de nagyon szeretem a szárnyas farkast is egyébként, ő szintén a magyar népmeséknek egy híres figurája. Benne az az igazán érdekes, hogy kapcsolódik a perzsa mondavilághoz. Visszakanyarodva a Cápatestvérhez, nagyon örültem, amikor rátaláltam a földimalacos mesére, mert nagyon szeretem a földimalacokat, akik igazán extrém állatok: nagyon hosszú karmaik vannak, de kiderült róluk, hogy valamennyire úszni is tudnak. Egy úszó földimalac azért elég meglepő jelenség.
Fel tudnád idézni, hogyan indult a Móra Kiadóval az együttműködésetek?
Az úgy volt, hogy én már egy ideje nagyon szerettem volna kiadni a ,,feminista magyar népmesék” gyűjteményemet, ami a blogomon futott sorozatként. Aztán a Képzőművészetin indult egy kurzus, ahol a diákok használták ezt a bizonyos sorozatot a blogomról, csináltak hozzá egy kiállítást mindenféle alkotásokból, a megnyitóra pedig természetesen meghívtak engem is. Odamentem, meséltem, megnéztem a kiállítást, és véletlenül összefutottam Szlukovényi Katával, aki a szerkesztőm lett. Ő tartozott a Mórához, és a Móránál ugye éppen akkor jelent meg az Esti mesék lázadó lányoknak, amit úgy reklámoztak külföldön is meg nálunk is, hogy ,,a népmesékben nincs ilyen”. Kata ezen nagyon mérgelődött: mi az, hogy nincsenek erős nők a népmesékben?! Olyan könyvet akart csinálni, amellyel megcáfolhatja ezt az állítást. Erre mondtam, hogy nekem van ez a blogsorozatom, amit régóta ki szeretnék adni, a magyar népmesékből válogattam, csupa erős női karakterrel. Hát így született meg a Ribizli a világ végén, és így kerültem én a Mórához. Nagyon szerencsés találkozás volt, azóta is Kata szerkeszti a könyveimet, mert nagyon megbízom benne: ha az ő kezén átmegy a kéziratom, akkor az sokkal jobb lesz utána.
Mit tanácsolsz a bizonytalan anyukáknak? Szabaduljanak meg a régi mesék egy részétől egyszer s mindenkorra?
Ez azért abszolút mesefüggő. Sok szülő tényleg fél a népmeséktől, a Grimm mesék meg ugye alapvetően nem gyerekeknek íródtak, hiszen ők eredetileg felnőttektől gyűjtöttek és felnőtteknek meséltek. A magyar hagyományban is a tündérmese felnőtt műfaj volt. A mai mesemondónak azonban a mai közönség felé van felelőssége, tehát akármennyire is az a hagyomány, ahogyan ősapáink-ősanyáink meséltek a fonóban, én azt a mesét nem fogom az ötéveseknek úgy elmondani. Ha elmondom nekik, akkor igenis változtatni fogok rajta, mert nekem az a felelősségem, hogy azok az ötévesek jól érezzék magukat és ne sérüljenek. Ha meg felnőtteknek mesélem, akkor is a saját szám íze szerint alakítok rajta, hiszen a szájhagyomány valójában mindig így működött. A könyvet pedig eleve úgy állítom össze, hogy a mesék mesélhetők legyenek annak a korosztálynak, akiknek a könyv szól. Tudom, hogy a szülő nem feltétlenül olvassa előre a szöveget, vagy éppen nem tud menet közben változtatni rajta, így az én dolgom az, hogy ezeken a történeteken kicsit csiszoljak. Persze van olyan mese, amit én már szívem szerint kihagynék úgymond a gyerek kánonból, ilyenek például a feleségverős mesék, de maga a népmese és a klasszikus mese mint műfaj abszolút megfér a modernek mellett. Jellemző trend még mostanában, hogy a mesekönyv hasznos akar lenni: mi az, amitől a gyerek megtanulja, hogy el kell menni aludni este? Mi az ami megtanítja arra, hogy nem szabad csúfolódni? Tehát a szülők sokszor kicsit didaktikus szempontok alapján válogatják a könyveket, és ezek lehetnek valóban hasznosak, de közben egy jól megírt mese csupa kaland és varázslat, mégis át tud adni természetes módon ilyen jellegű üzeneteket anélkül, hogy konkrétan erről szólna az egész.
Áruld el, hogyan kezdődne az a történet, ami rólad szól?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akit megtaláltak a mesék.
Zalka Csenge Virág: Cápatestvér, Móra kiadó, 2026, 128 oldal, itt kedvezményesen megvásárolhatod, és bele is olvashatsz a könyvbe
