Monteverdi 1638-ban írta Tankréd és Klorinda párviadala című művét. A másfél órás kantáta azt a tragikus harcot eleveníti fel Tasso A megszabadított Jeruzsálem című eposzából, melynek végkifejleteként a keresztes lovag megöli a szaracén lányt, nem tudván, hogy a harci öltözet szeretett kedvesét rejti. Az idei Armel Operafesztivál felkérésére Horváth Csaba, a Forte Társulat alapítója és művészeti vezetője alkotótársaival újragondolta Monteverdi operáját, és Tar Sándor József Attila díjas író, szociográfus huszadik századi szövegeinek színpadra állításával alkotta meg az El valahová című darabját. Úgy gondolja, hogy a barokk zene segít a perifériára szorult sorsokat és Tar Sándor életművét abba az emelkedettségbe helyezni, amelyet azok méltán megérdemelnek. A darab magyarországi ősbemutatója a Trafóban látható október 8.-án és 9.-én. Horváth Csabával ez alkalomból beszélgettünk.
Mi vezette az alkotókat arra, hogy közel négyszáz év múlva elővegyék a Monteverdi-opera történetét?
Az Armel Operafesztiváltól felkérést kaptam arra vonatkozóan, hogy készítsek egy előadást az idei alkalomra. A barokk operák között kutakodtam. Alkotótársul Dargay Marcellt hívtam, akivel több közös munkánk is volt már, például a Színművészeti Egyetemen vezettünk zenés színházi kurzusokat. A Monteverdi repertoár több darabja is szóba jött, de végül erre a korai művére esett a választásunk.
Miért épp emellett tettétek le a voksotokat?
Olyan történetet kerestünk, amellyel megvonható a párhuzam a fizikai színházzal. Ez azt jelenti, hogy olyan történetet szerettünk volna, ami közel áll ahhoz a fajta színházi nyelvhez, amelyet én használok, amely erőteljes színpadi ábrázolással jeleníti meg a különböző történeteket és azok mondanivalóját. Tankréd és Klorinda története egy harc, ami izgalmas zenével párosul, és ennek segítségével ez a viszonylag egyszerű történet nagy érzelmi hullámokon keresztül juttat el minket a végkifejletig. Egy szép és szimbolikus történet, amit sokféleképpen el lehet mesélni.
Dargay Marcell hogyan értelmezi át Monteverdi zenéjét?
Vannak kapcsolódások a Monteverdi-féle zenéhez, és a Tar Sándor szövegeket is úgy válogattuk, hogy találjunk bizonyos összefüggéseket az eredeti zenéhez. Így az El valahová zenéjében jelen van egy barokk, és egy „kortárs zenei” vonal is.
Milyen volt a darab fogadtatása az Armel Operfaesztiválon? Hogyan emlékszel vissza rá?
Nagyon jó emlékeim vannak, Budapestről is sokan eljöttek megnézni a bemutatót, az ottani színház vezetésének pedig különösen tetszett. Ez azért is lehetett, mert nem jellemzőek azok a darabok, amelyek a fizikai színházat és az operát ötvözik. A darabba beválogatott Tar történetekben nagyon erősen jelen vannak lelki és fizikai aktusok, így a mozgás, próza és opera egyvelegéből gyúrtuk össze az előadást, kitágítva ezzel a műfaji határokat.
A darab másik kiindulópontját a szöveg tekintetében a már említett Tar Sándor írásai jelentik. Az ő szövegei hogyan párosíthatóak össze Monteverdi zenéjével?
Nem az volt az elképzelésünk, hogy az eredeti Monteverdi operát állítsuk színpadra, hanem az, hogy találjunk egy párhuzamos síkot, ahol olyan kapaszkodók vagy összefüggésrendszerek léteznek, amelyek segítségével maivá tehető a történet. Tar Sándorral sokat foglalkoztam már más darabok kapcsán is, nagyon közel állnak hozzám az írásai, és a felkérés idejében éppen újra foglalkoztatott. A társulat egyik tagjával, Földeáki Nórával válogattuk a szövegeket, melyekből Dargay Marcellal együtt írtuk meg a librettot. Azt gondoltam, hogy a barokk zene emelkedettsége nagyon jó kontraszt lesz Tar szövegeivel.
A társadalom perifériájára szorult karakterek jelennek meg az El valahová című alkotásban. Az ő jelenlétüket a Tar-féle szövegek indokolják?
Tar Sándor karakterei általában a periféria szélén élő emberek. Ő maga is a periférián élt és írt, így testközelből látta azokat, akikből a hőseit faragta. Egyetemes módon fogalmazta meg a hihetetlen szegénységet, az ingerszegény környezetet és ezeket a brutális sorsokat, melyeket irodalmi szintre emelt. Úgy gondoljuk, hogy az előadásunk masszív művészi keretet tud adni Tar írói munkásságának.
Ha jól értettem a leírásokból, a darab nem kifejezetten a Monteverdi opera történtét ismétli meg, az időnként csak felsejlik az események hátterében.
Igen, felsejlik, épp a történet egyik legdrámaibb pontján. A Monteverdi-féle opera egyes részletei pedig egy az egyben kapcsolódnak Tar szövegeihez. Így szerkesztettük meg az előadást, és a zene is így íródott.
Mi a fő mondandója a darabnak?
Részemről az, hogy Tar Sándor művei megérdemlik a barokk emelkedettségét. Szereplőit a barokk zene fel tudja emelni abba a minőségbe, ahová az életmű predesztinálná, ennek segítségével tudnak eljutni abba a fénybe, amelyet megérdemelnek.
Mi kapcsolja össze ezeket a különböző történeteket?
Páros sorsokat látunk, a Tankréd és Klorinda történetnek megfelelően. A játékstílus és a zene kapcsolja össze őket, van egy nagyon masszív zenei jelenlét, mivel egy zeneműről van szó. A férfi-nő történetek miatt pedig a szereplők érzelmi kapcsolatai jelentik a további kötőerőt a különböző jelenetek között.
Érdekes eleme a darabnak a fizikai színházi jelleg, vagyis sok mozgásból áll össze az előadás. Érdekelne, hogy mit jelent a Te megfogalmazásodban a fizikai színház, mert úgy tűnik számomra, hogy nem egységesek a vélemények ezzel kapcsolatosan.
Mindig nagyon érdekel a test által való kifejezés lehetősége, amikor egy olyan előadást rendezek, amelynek van egy masszív szövegalapja, legyen az akár létező dráma vagy általunk összeállított szöveganyag. A Forte Társulat azt a fizikai színházat műveli, amellyel a test a szöveg szolgálatába állítható. Ezért jellemzően olyan szövegekkel foglalkozunk, amelyekben a fizikumnak is jelentősége van. Tar Sándor történeteiben ez úgy jelenik meg, hogy a periférián élő emberek közül néhányan nagyon erősen leépültek, ezért ebben a darabban például sok szó esik a betegségekről. De jelen van a szexualitás, a testi vágy is, melyek olyan motívumok, amelyek nagyon jó terepet adnak a fizikai színház számára.
Milyen plusz kihívás elé állítja ez az előadókat egy más jellegű operához képest?
Nagyon komoly erőpróba a színész számára, amikor egyszerre kell verbálisan és fizikailag is interpretálnia. De a társulat tagjai már hosszú évek óta, mondhatni, anyanyelvi szinten művelik ezt.
A darabban a színészek prózát mondanak. Kik az énekesek, akik közreműködnek?
A darabban két énekes, a Magyar Állami Operaház művészei szerepelnek, Molnár Anna és Megyesi Zoltán, ez utóbbi a narrátor, Anna pedig Klorinda szerepét énekli. De egyszer-egyszer a színészeink is énekelnek, akiktől ez egyáltalán nem áll távol, hiszen szinte minden előadásunkban van ének, akár kórus, akár szóló formájában.
Mit szolgálnak az előadásban a hosszú fadarabok?
A történetek többnyire olyan közegben játszódnak, ahol félig kész házak között élnek a szereplők. Akartunk valami fajta ipari hatást adni az egésznek, és érzékeltetni azt, hogy bár különböző formák épülnek jelenetről jelenetre a színpadon, ezek valahogy sosem készülnek el. Mivel végül semmi nem lesz kész, ez egyfajta befejezetlenséget üzen, amely a Tar-novellák helyszíneinek is jellegzetessége.
A Metrum Ensemble-al működtetek már együtt?
Most dolgoztunk először együtt velük, és úgy gondoljuk, hogy lesz folytatás, mert nagyon jók a tapasztalataink.
A Trafóban összesen két alkalommal látható a darab, történt-e változtatás benne a bécsi előadáshoz képest?
Igen, módosítottuk, jellemzően mindig tovább dolgozom a bemutatók után az előadásokon. Színpadilag és zeneileg is lesz eltérés, de az alapvető szerkezet az maradt, amit Bécsben is bemutattunk.
