Néhány héttel ezelőtt beszámoltunk a véres performanszairól ismert osztrák művész Hermann Nitsch betiltott mexikói kiállításáról. Kíváncsiak voltunk milyen lehet testközelből megélni egy ilyen eseményt, így megkérdeztünk egy egykori résztvevőt, Adamik Lajos műfordítót, aki beavatott a műhelytitkokba.
A Mexikó-i Jumex Múzeumban rendezték volna meg februárban Nitsch legújabb kiállítását, azonban a szervezők egyik napról a másikra visszavonták az eseményt. A híresztelések szerint egy online Nitsch-ellenes petíció miatt döntött úgy a múzeum vezetősége, hogy mégsem állítják ki az osztrák művész munkáit, aki mellesleg katolikusnak és állatvédőnek vallja magát. Mit gondol erről, mennyire lehet jogos az állatvédők és a katolikus egyház tiltakozása?
A múzeum döntését szégyenletesen gyávának tartom, mert porig gyalázza a művészet szabadságát. Nem ismerem persze a helyi viszonyokat, nem tudom, milyen következményekkel kellett volna számolniuk a kiállítóknak, ha bátrabbak, és a tiltakozás ellenére megnyitják a kiállítást. A tiltakozást pedig baromságnak tartom, mert összetéveszti a művészi megjelenítést a képen kívüli valósággal.
Nitsch munkásságában szemernyi nyoma sincs állat- vagy vallásellenességnek. Ráadásul, csupa olyan képi elemet használ, mint áldozat, vér, ölés és halál, amely sok ezer éve állandó, visszatérő szereplője a képzőművészetnek, mindössze eszközeiben más, mint a hagyomány.
Hívő katolikusnak semmiképp sem nevezném a mestert, vonzódása az egyház szertartásaihoz alapvetően esztétikai. És aki személyesen ismeri, tudja róla, hogy milyen nagy állatbarát, néhány gágogó, iázó és csahos jószág szüntelenül ott lebzsel körülötte, mint Konrad Lorenz körül a vadlibák.
A Mauzóleum – a halállal való foglalkozás című antológia kapcsán ismerkedett meg Nitsch-csel, amikor is beválogatta a fenti könyvbe a művész egyik halálról és misztikáról szóló szövegét. Ebből viszont még nem következne szükségszerűen egy hosszú barátság, vagy egy meghívás a prinzendorfi hatnapos misztériumjátékra. Megmaradt a barátságuk? Milyen akciót tervez mostanában a művész ?
Nitsch munkásságának a látható életmű mellett van egy másik fontos vetülete: az a szerteágazó, színes, világot átfogó hálózat, amely az iránta érdeklődő, őt támogató és segítő emberekből szövődött az évtizedek során. Ausztriában, Olaszországban, Angliában és Németországban is működnek e hálózatnak csomópontjai, és ez nyilván nem jöhetett volna létre, ha nincs Nitsch mint ez a bűvös centrum. Így ha nem is feltétlenül sűrű, de maradandó lett a kapcsolat, évente egyszer-kétszer látjuk egymást megnyitókon, a hagyományos pünkösdi ünnepen vagy csak úgy.
A művész állítólag három kötetnyi partitúrát írt a hat naphoz, amely tartalmazta a teljes akció- és zenei anyagot. Hogyan kell ezt a gyakorlatban elképzelni, úgy zajlott, mint egy színházi előadás vagy inkább mint egy fesztivál?
A partitúra valóban három vaskos kötetből áll. Elég pontos, órákra lebontott, de nem száz százalékig részletes forgatókönyv. A performansz konkrét megvalósulása a rendezőkön, asszisztenseken és szereplőkön is múlik – soktényezős játék, rögzített cselekvés-, akusztikai és látványkeret óhatatlan rögtönzésekkel. Rituális performanszszínház, kakofón hangorgia és derűs népünnepély egyszerre. Miközben a főszínpadon drámai tetőpontjához ér a cselekmény, a szakavatott mészárosok leölik és kizsigerelik a vágóhídról odaszállított bikát, a kastélyon kívüli fáról pedig egy harcos állatvédő üvölti a megafonba, hogy „Nitsch! hagyd meg a jószág életét, és mi is békén hagyunk”, a kastély hátsó kertjében folyik a jövés-menés, evés-ivás, békés kvaterkázás. Vonósnégyes, gregorián kórus, rézfúvós banda, szimfonikus nagyzenekar – a zenei performanszok ugyanúgy váltogatják egymást, mint a helyszínek, a cselekmény felváltva és párhuzamosan zajlik az udvarokon, a padláson, a kastély kápolnájában és pincéjében, a mezőkön és a falusi pincesoron.
A hatnapos játék második reggelén magának sem volt kedve vért szagolni és trancsírozni. Aztán mégis tovább dolgozott, és lelkiismeretesen vitte a hordágyat a darab aktív szereplőjeként. Hogyan lehet megszokni a vér szagát és túllendülni az undoron?
A viszonylag friss, alvadásgátlóval kevert sertésvér szagra, ízre meglehetősen semleges. Émelyítővé a zsigerek, a sárral telt belek válnak, ahogy halad az idő, és a harminc fokos melegben felszabadul az erjedés és rothadás áthatóan édeskés szaga. Ez az élmény az ún. „vérkonyha”, az istállószárny környékén volt a legintenzívebb, ahol műanyag ládákban tárolták a szerves akciókellékek egy részét, a kizsigerelt állattetemeket pedig hűtőkocsiban. Nem muszáj állandóan a vérkonyha táján téblábolni, egy 150 fős csapat tagjaként pedig eleve inkább másokra figyel az ember, ráadásul a csoportdinamika is újra meg újra magával ragadja a résztvevőt.
A hatnapos prinzendorfi játékokon a művész tulajdonában lévő kastély közelében felvert sátrakban aludtak mintegy negyvenen, a vérkonyha mellett pedig felállítottak egy patikát is, ahol illat-és ízmintákat lehetett venni. Hogy képzeljük el ezt a bizonyos illat-és ízmintát?
A szereplők egy része a kastély hátsó kertjében található sátortáborban lakott, de sokan a kastély szobáiban, a padláson vagy egy matracnyi szabad helyen húzták meg magukat. A kémcsövekben és különféle gyógyszeres üvegekben őrzött szag-, illat- és ízminta-gyűjtemény hagyományos kelléke Nitsch performanszainak, nem véletlen, hogy a mistelbachi Nitsch Múzeum állandó kiállításán is helyet kapott egy ilyen „szertár”. Egyfelől illusztráció és „adatbank”, másrészt a szavak nélküli kommunikáció fakultatív platformja.
Valóban azok voltak a legszebb jelenetek, amikor paradicsomon és szőlőn kellett taposniuk, úgy, hogy közben vérrel és vízzel locsolták a résztvevőket?
Ahogy a fotók is megörökítették, ezek nagyon felszabadult, örömteli pillanatok voltak, noha a hat nap különben sok fegyelmet, koncentrációt és fizikai megterhelést jelentett. Amíg viszont ki-be ugráltunk a két nagy dézsába, és felváltva tapostuk a paradicsomot meg a szőlőt, vagy amikor a medencében harmincan-negyvenen egymásba kapaszkodva lassú körtáncot jártunk, kitört az általános jókedv, amely olykor a rendezőt is magával sodorta. A vödörszám ránk locsolt folyadék csak fokozta felszabadult jókedvünket.
Ön szerint felesleges volt az állatvédők folyamatos tiltakozása a misztériumjáték alatt, mert nem értették meg a lényeget, vagyis hogy Nitsch pont a fogyasztásért legyilkolt állatok sorsára figyelmeztet performanszaival. Ráadásul a három bikán túl – amelyeket a helyszínen ölt meg egy mészáros – vágóhídról hozták a kibelezett disznókat és birkákat. Szívesen megette utána ezeket az állatokat vagy annyira nem tudta magát kivonni a jelenetek hatása alól, hogy inkább nem fogyasztott belőlük?
A bikákat a schönbrunni állatkert oroszlánjai kapták meg, mert túl sokáig álltak a napon. A többi tetemet is elszállították, úgyhogy a konyhára végül nem jutott belőlük. A másfél száz szereplő mellett mintegy 300 fős nézősereget kellett ellátni, így végig profi szakácsok főzték a friss és változatos alapanyagokból álló menüt. A performanszok és a lakomák között pedig a kastély saját borát, a könnyű, savanykás zöld veltelinit szolgálták fel. Nitsch nem engedi, hogy túlkénezzék, így sokat meg lehet inni belőle anélkül, hogy másnap fejfájással ébredne az ember.
Vannak akik úgy tartják, Nitsch egyszerűen idejétmúlt, hiszen ötven éve ugyanazt csinálja, vérrel locsolja szereplőit, véres vásznakat fest, és kibelezett állatok között imitálja a keresztre feszítést, miközben a vér látványa mindennapjaink részévé vált a médiából ránk zúduló hírek miatt. Valóban eljárt az idő a művész felett?
A hatvanas évek elejének első, szűk körű akcióktól, a letartóztatásoktól, kiátkozástól és közutálattól a kanonizációig Nitsch – aki ma már minden fontos osztrák elismerést megkapott, és két múzeumot is nyitottak neki, egyet Alsó-Ausztriában, egyet Nápolyban – hosszú utat járt be. Évtizedek szívós munkájával megvalósította nagy álmát, a hatnapos játékot. Az utóbbi években több súlyos betegségen esett át, betörtek hozzá, azután az adóhatóság kezdett nála nyomozni – szóval a hetvenhét éves aggastyán nyilván nem azonos azzal az egykori lázadó fiatalemberrel. Kétségtelen, hogy abban, amit csinál, rengeteg a repetitív elem, amit tekinthetünk hieratikus megdermedésnek is. Izgalmas kérdés, hogy az utókor akar-e majd kezdeni valamit ezzel a hagyatékkal – lesznek-e például fiatalok, akik a partitúrák és felvételek alapján újra akarnák játszani a hatnapos játékot? De még nem tartunk itt, és Mexikóban is, ugye, a kiállítás elmaradt, viszont Nitsch erre az alkalomra írt szimfóniáját előadták, és amennyire tudom, sikerrel. Ez végül is szép kép, hogy az akciók véres dinamikája húrokkal keltett rezgésekben cseng ki.
Az osztrák művész azt mondja, hogy a művészetéből egy újfajta vallást akar létrehozni, magát pedig kreátorként határozza meg. Sikerült a kreátornak megalkotnia ezt az új vallást?
Nitsch kétségkívül kreátor, hiszen minden számottevő művész az. A vallások viszont annyi zűrt okoztak már, és okoznak éppen megint, hogy a francnak se kell eggyel több belőlük. Ő viszont szerencsére nem hozott létre semmilyen szektát, nem írt angyalok sugallta szent könyvet, és hívei sem mondanak fel a misztériumjátékot magasztaló imákat. Létrehozott viszont egy, a rituális merevséget mellőző nagyszerű nemzetközi közösséget. Ezért is tud olyan remekül működni.
