Beszélgetésünk kezdetén a nagyhírű zenetörténet-professzor olyan csillogó szemekkel beszél a szülővárosomban előadandó operáról, mintha egy kisfiú állna egy óriási karácsonyfa alatt. Ugyan David Trippett sok interjút adott már a Sardanapalo című befejezetlen Liszt-opera kapcsán, amelyet a múltban előadhatatlannak ítéltek a kutatók – de talán ez az egyetlen, amely egy ilyen gyönyörű Budapest-éltetéssel kezdődik…
Miért annyira fontos ez az előadás?
Mérföldkőhöz érkeztünk azzal, hogy ez a zene Budapesten, egy ennyire nagy presztízsű intézményben, a Duna partján, Liszt születésnapján, a Liszt Ünnep csúcspontján hangzik majd el. Vagy nevezhetjük hazatérésnek is. Ugyan Liszt az 1840-es években letelepedett Weimarban, de az életének valójában több fókuszpontja volt: később bejött Weimar mellé Róma, de soha nem fordított hátat Pestnek sem. Igen szabadon mozgott a három város között. Úgy tűnik számomra, hogy a kulturális identitása is megoszlik a városok között, főleg Pest (később Budapest) és Weimar között.
Nagyon nemes gesztusnak tartom, hogy a Liszt Ünnep szervezői meghívták a Staatskapelle Weimart, mert így összekerül Liszt két nagyszerű városa. Budapest gazdag zenei kultúráját, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem patinás hagyományát, a forrásokkal teli archívumokat, a Liszt örökségét gondozó a kutatókat és levéltárosokat ismerve nem csoda, hogy ennyire fontos esemény a Sardanapalo itteni bemutatója.
Miért akart egyáltalán olasz operát írni Liszt Ferenc?
Az 1840-es évek elején döntötte el, hogy operát fog írni. Eleinte mindegy volt neki, hogy olasz vagy francia nyelven legyen, sőt, egy levelében azzal viccelődött, hogy összeurópai operát szeretne, amelyben az első felvonás olaszul, a második franciául, a harmadik németül szól. Egy igazi világpolgár szavai. Aztán az olasz mellett döntött, de ekkor még nem sejtette, hogy a legnagyobb problémák a librettó kapcsán jelentkeznek majd. Liszt olvasott olaszul, például nagy kedvence volt Dante Isteni Színjátéka eredeti nyelven, és volt egy olasz titkára is. De nem beszélt folyékonyan, és nem tudta úgy megítélni egy szöveg minőségét, mint az anyanyelvi beszélők. Így két részre osztotta a feladatot: fizetett egy francia drámaírónak, Félicien Mallefille-nek, hogy írjon egy történetet franciául, amelyet aztán egy második író szed majd versbe olasz nyelven.
Ez azonban nem bizonyult jó döntésnek. Mallefille egy teljes évet késett a szcenárióval, úgyhogy Liszt egyre türelmetlenebb lett, és végül meg is szakította a közös munkát. Tizenkét nagyon fontos hónap veszett kárba Mallefille késedelme miatt (miközben Liszt azt írta Marie d’Agoult-nak, hogy „iszonyúan bizserget ez a Sardanapalo, nagyon dolgoznék már rajta!”). Nem csoda, hogy végül Liszt „a pokolba” küldte Mallefille-t. Ekkor egy barátnője, Christina Belgiojoso hercegnő talált számára egy olasz drámaírót, aki menekültként élt Párizsban. Ő megírta az egész történetet és versbe szedte az első felvonást, amelyet Liszt 1847 első napján kapott kézhez. Tetszett neki, és meg is zenésítette. De az 1848-ban érkező második és a harmadik felvonással már voltak problémái, és visszaküldte átírásra. Hogy ezek után mi történt, nem tudjuk. A drámaíró valószínűleg belekeveredett az 1848-49-es szabadságharcokba, és talán meg is ölték. Az biztos, hogy Liszt soha többé nem hallott róla. Maga Belgiojoso sem foglalkozott mással ebben az időben, mint a forradalommal. Egyébként is nehezen ment a kommunikáció a különböző városokban élő résztvevők között, és mivel az olasz drámaírót a habsburgellenes politikai tevékenysége miatt amúgy is megfigyelték, Belgiojoso soha nem árulta el a nevét. Csak „az én csalogányom”-nak nevezte, így akár az is lehetséges, hogy Liszt nem is tudta, kiről volt szó. Végül valószínűleg azért nem fejezte be az operát, mert soha nem kapta meg a második és harmadik felvonások javított változatát.
Egy tudományos cikkben azt írja, hogy Liszt motivációját a barátja, Wagner és az ő operái iránti csodálata is elvehette: úgy érezhette, vele nem érdemes versenyezni…
Persze, sok rétege volt ennek az egésznek: Wagner operáról szóló írásai és az olasz opera vitatott helyzete egyaránt szerepet játszott. Az viszont tény, hogy Liszt hitt az olasz opera modernizálásában. Új műfajt kívánt teremteni, amelyet már jóval azelőtt zenedrámának hívott, hogy Wagnerre kezdték volna alkalmazni ezt a kifejezést. A Donizettinél és másoknál jelenlévő solita forma hagyományt megújíthatónak érezte: deklamáló dallamokat, komplex karaktereket, pszichológiai mélységeket és még sok mást tervezett hozzá. Fontos volt számára ez a téma, több esszét is szentelt neki, és úgy tűnik, a Sardanapalóban akarta kipróbálni a gyakorlatban. Ez lett volna a jövő olasz operája, amely annyira más, mint Donizetti és Bellini. Emellett Liszt nagy rajongója volt Rossininek, főleg az Otellónak, a szereplők megformálása miatt. Egyszer azt mondta, hogy Rossini azt tette az operával, amit Napóleon a francia társadalommal: átvezette a jövőbe, modern karaktert adott neki. Liszt úgy érezte, neki is ez a dolga, Rossini 1829-es visszavonulása után két évtizeddel immár nála a staféta.
Ezalatt végig Weimarban volt?
Igen, alapvetően Weimarban élt és dolgozott. Amit biztosan tudunk a leveleiből, hogy ezzel az operával szerette volna bizonyítani a zeneszerzői képességeit. Akkoriban afféle transzcendens virtuóznak, a zongoraszóló-előadások megteremtőjének, a legkeresettebb előadónak tekintették, még fanatikus rajongói is voltak – de ő szerette volna, ha inkább komoly zeneszerzőnek látják. Egyértelműen le is írta, hogy szerinte a „zene céhébe” csak egy opera-mestermunkával lehet bekerülni. Ebben a műfajban kell bizonyítania, hogy elfogadja a szakma. Ezért foglalkoztatta legalább tizenkét téma 1841 és 1845 között, mielőtt az utolsó asszíriai király történetét választotta.
Ez egyébként nagyon népszerű történet volt az 1840-es években. Egy francia, majd egy brit expedíció kutatott akkoriban a mai Észak-Irak területén, és a britek feltárták Ninivét, az Asszír Birodalom ősi fővárosát. Hirtelen egész Európa erről beszélt. A korabeli régészek összeszedték a tárgyakat, és elvitték őket a British Museumba meg a Louvre-ba, ami még inkább fokozta az európaiak csodálatát az egyszerre monumentális és brutális asszír kultúra iránt. Liszt operája ennek a kellős közepébe érkezett, ugyanakkor zenésítette meg az első felvonást, 1849-50-ben, amikor a tárgyakat Európába hurcolták, és újabb meg újabb könyvek jelentek meg a témában.
Sardanapalo fiktív figura, de valós személyen, II. Assurbanaplin, az utolsó asszír királyon alapul. Lord Byron 1821-ben írta a Sardanapalus című drámát, és Rossini mellett ő volt a másik művész, akiért Liszt fanatikusan rajongott. Nem túlzás: „felemészt a vágy, hogy találkozzak vele abban a világban, ahol végre mind erősek és szabadok lehetünk”, írta, és 1840-ben azért utazott Nagy-Britanniába, hogy meglátogassa Lord Byron egykori otthonát. Velencében megkereste azt a gondolást, aki állítása szerint annak idején körbevezette Lord Byront a városon, és emlékeit megosztotta Liszttel. Teljesen odavolt érte: Liszt, aki olyan sokak hőse volt, szintén megtalálta a maga hőseit.
A történelmi téma népszerűségéből kiindulva bizton állíthatom, hogy ha Liszt befejezte volna az operát, az biztosan tömegeket vonzott volna a koncertterembe.
De sosem fejezte be, és később sem írt operát. Miért gondolta meg magát abban a kérdésben, hogy mi teszi a jó zeneszerzőt?
Azért itt fontos megjegyezni, hogy Liszt tizennégy éves kora körül írt egy operát, a Don Sanchét. Ambivalens ez a téma, mert nem maradt fenn kézirat. Vajon az egészet Liszt írta, vagy a zenetanára is segített neki? Az elsődleges forrás nélkül nem tudhatjuk. De a kérdés, miszerint miért nem írt Liszt KÉSŐBB más operát, nagyon is fontos.
Az egyik ok, hogy ebben a korszakban az operákat sokan kritizálták, főleg a librettó iránti elvárások miatt. Korábban, úgy Gluck és Metastasio korától, az operák rímelő és ritmusos szöveggel dolgoztak, amelyet szeretett a közönség és a szakma. De emellett elvárták, hogy érdekes élethelyzetek, átgondolt szereplők, realisztikus, de magával ragadó, izgalmas, de hihető történet legyen… szóval nagyon sok elvárás nehezedett a műfajra. Emiatt egy zeneszerző nem is láthatott addig munkához, amíg nem volt egy erős librettója. Liszt számára ez olyan volt, mintha megkötötték volna a kezét.
Egy másik ok az volt, hogy amikor az olasz operáját tervezte, Lisztet többek között az is motiválta, hogy egy nagyszerű irodalmi alkotást (Byron) hozzon össze nagyszerű zenével, és bebizonyítja, hogy a zene segítségével a költői gondolatok, érzések is kifejezhetőek. Természetesen pont ugyanerre épül a szimfonikus költemény műfaja is, amelyet Liszt az 1840-es évek végén talált fel, vagyis egy időben még párhuzamosan írta a Sardanapalót és az első szimfonikus költeményeit. Az új műfaj szintén nagyformátumú irodalmi alkotásokra épül, gondoljunk például a Hamletre, a Mazeppára vagy az Orpheusra, de a zene az olvasó reakcióját is rá tudja építeni a szövegre. Itt az egész folyamat Liszt kezében volt: ő olvasta az irodalmi műveket, ő írta hozzájuk a zenét, és így folyamatosan haladhatott előre. Ez nem volt lehetséges egy olyan helyzetben, ahol nem volt kontrollja a librettó felett, ki volt szolgáltatva megbízhatatlan partnereknek, és még csak azt sem tudta megítélni, hogy az író, akivel dolgozik, valóban jó szöveget ír-e majd.
Ez az interjú is bizonyítja, hogy a kutató munkájának soha nincs vége, hiszen már most rengeteg újdonságot árult el. Változott az első felvonás a fél évtizeddel ezelőtti ősbemutató óta?
Sok kérdésre még nincs meg a végleges válasz. Ki volt a librettó írója? Hová tűntek a második és harmadik felvonás szövegei, léteznek-e valamilyen archívumban vagy valakinek a privát dokumentumai között? Kiváló lehetőség más kutatóknak, hogy folytassák a munkát. Emellett Budapesten új kottát is használunk majd, mert a 2018-as ősbemutatóra még azelőtt került sor, hogy kiadtuk volna a kritikai kiadást. Kijavítottunk pár hibát, így Budapesten már a legjobb minőségű, végleges kottából énekelnek és játszanak majd a művészek. Vagyis kicsit más lesz az ének, a hangszerelés, a ritmus, és nagyon kíváncsi vagyok, hogyan szól majd.
Nemsokára Budapestre utazom, hogy segítsek a próbafolyamatban, megnézzem a bemutatót, és néhány előadást is tartsak. Alig várom, hogy lássam ezt a csodaszép várost, a Müpát, a Zeneakadémiát, a felújított Operaházat. Kedves budapesti zenerajongók: remélem, hamarosan találkozunk!
