Verebics Ágnes ember nagyságú baromfiai már első pillantásra meglepik az embert, főleg ha harcias mozdulatlanságban meglátjuk köztük őt is, és ez az élmény számtalan irányba indítja el az ember fantáziáját.
A Pitvar hierarchia című kiállítást legutóbb 2017-ben láthattátok az Ateliers Pro Arts Galéria kiállításán. A művek azóta mit sem vesztettek izgalmas térjelenségükből, ezért most a Librarius olvasóinak is bemutatjuk.
Elsőként Verebics Ágnes mesél a kiállítás létrejöttéről:
A Pitvar hierarchia című sorozat, nagymétertű 1×2 m-es transzparens műanyag fóliákra készült. Erre a hordozóra ebben a méretben már régebben is festettem kb. két méteres emberi ábrázatokat, szemeket, újszülötteket, de régebben a térbe még nem léptem ki velük, csupán a fal elött installáltam, vagy még egy réteg fólia felületet lógattam közvetlenül a kép elé.
A Pitvar hierarchiát úgy terveztem, hogy az ember nagyságú különböző fajtájú harci kakasokat, közönséges házi kapirgálókat, felbőszült tojókat vonultatok fel, amely híven tükrözi a mindenkori társadalmat. A lépték miatt kissé félelmetesen hat az egymást fedő, de a transzparencia miatt mégis egymást átható lényhadsereg. A munka közben voltak félelmeim, hogy azok a felületek, amik a falon nagyon erőteljesen jól mutatnak, majd hogyan hatnak jóval elemelkedve a fehér felülettől, a fehér műteremfal hangsúlyossá tette a gesztusokat.
A Pitvar hierarchiát egy fekete sumatrai kakas ihlette, amely olyan méltóságteljesen szigorúan nézett, mintha mindent érzett volna már, amit csak érezni lehet. Különösebben sosem kedveltem a tyúkféléket, elképesztő sok fajta van és rendkívüli külsővel rendelkeznek, nem véletlen, hogy az ember lekoppintotta a viseletüket, gondolok itt pl. a punkok kakastaréjára.
Most nézzük meg, hogy a kiállításmegnyitón milyen elméleti hátteret adott Verebics Ágnes kiállításának Bordács Andrea művészetkritikus:
A test a lélek börtöne – írta egykor Platón, majd A lélek a test börtöne kontrázott rá Foucault 2 és fél ezer év múlva. Mindenesetre a test és a lélek közti szoros, elválaszthatatlan kapcsolat mindkettőjük alapállásában benne van.
Úgy tűnik, Verebics Ágnes kiállításán a testet a baromfiudvar lakóinak teste képviseli. Már csak az a kérdés, hogy a lélek az kié? Az emberé vagy az állatoké, melyik jellemzi a másikat. Amúgy a kiállítás címéből is rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy nem puszta állatábrázolásról, nem az ember-állat viszonyáról van szó Verebics esetében, hanem egy állatmesékhez hasonlatos metaforáról az emberi helyzeteket, viszonyokat illetően, a baromfiudvar hierarchiája mintegy az emberi világ hierarchiájaként.
(Úgy tűnik mostanság a tyúkok és kakasok ideje van, lásd Bukta Imre kiállítását is, de talán azon véletlen folytán, hogy a kakas évében vagyunk a kínai horoszkóp szerint.)
*
Ugyan a baromfiudvar, a tyúkok, kakasok a köznyelvben és az irodalomban a középszerűség, a hétköznapiság, az emelkedettől, a költészettől, művészettől távol álló emberek csoportjára utal, nem véletlenül társítja akár Andersen is a földhöz ragadt köznapisággal a baromfiudvart, ahol nincs helye a másságnak, a tőlük sokkal értékesebb, a művészt megtestesítő hattyúnak.
„Ha valaki hattyútojásból kel ki, hattyú marad, ha baromfinép között nevelődik is!”
(Amúgy ajánlom az Andersen meséket újra olvasni s láthatják, hogy a nagy része mintegy a romantika művészének a metaforája)
Ehhez e köznapisághoz képest a különböző régi kultúrák igazán kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a kakasnak és a termékenység miatt a tyúkoknak. A kakas szoláris madár, napistenek attribútuma, mivel hajnali kukorékolása a napfelkeltét jelzi (fény/világosság és sötétség). A maszkulin alapelv, a hírnév madara, a fény, a hajnal, az idő jelképe, valamint az éberségé és a figyelemé.
Kínában a kakas a jang (a férfi princípium) állata (párja a kacsa, a jin állata); tyúkkal együtt a vidéki élet örömeire utal (jin és jang). A kakas és a szerencse fogalma gyakran egybekapcsolódik; az ábrázolásokon a jókívánság jele.
Verebics Ágnes kiállításán az embernagyságú, térbe helyezett kakasok félelmetesen foglalják el a teret, mintegy a nézőkkel is megküzdve a helyért. Ebben a méretben és így elhelyezve még inkább nyilvánvaló, hogy személyek, karakterek megtestesítői. De a régi és új szólásainkban, kifejezéseinkben is megtalálható az emberek azonosítása a baromfiudvar szereplőivel.
A kakasoskodik – mondják az erőfitogtató, konfliktuskereső férfiakra, bár maga a kakasoskodás eleve mintegy az archaikus férfias viselkedés mára már nevetséges megtestesítője. S a nők természetesen ostoba vagy hülye tyúkok, a csinos fiatal nőknek a csirke, csibe, pipi, jó kis pipi – vagy épp a nem fiatalnak a nem mai csirke, buta liba kifejezések „járnak”, sajnos jól ismerjük ezeket.
A kiállításon láthatóan a különböző módon installálva különböző módon reflektál a baromfiudvar szereplőire, azok helyzetére.
Az első termet a hatalmas kakasok, a kakasviadalok szereplői uralják. Amíg a másikban – ebben a tyúkok, csirkék, libák különböző szerepekben. Verebics baromfiudvarának, de különösen a kakasainak a fiziognómiája mintegy Helmuth Plessner-i esszencialista antropológiaként erőteljesen sugallja a személyiségüket. (esszencialista antropológia: az a fajta antropológia, amikor azt gondolják, hogy a külső meghatározza a személyiséget)
A kakasviadalok számos kultúrkörben ismertek, napjainkban a távol-keleten különösen nagy hagyománya van, persze illegálisan. Szinte minden országban rendeznek illegális kakasviadalokat, maga Verebics Ágnes is látott ilyeneket, de akik nem jártunk arra, a híres etnográfus Clifford Geertztől olvashattunk a kakasviadalok társadalmi szerepéről a Mély játék: Jegyzetek a bali kakasviadalról című írásában.
A kakasviadal a Balin élő emberek versengéseit mutatja meg. A férfiak többsége sok időt tölt el kedvenceivel. A legtöbben életük nagy részét a kakasuk ápolásával, tanításával töltik. Úgy fürdetik, mint a kisgyereket, ha győztes, akár minden nap. Az udvarokban, a magas falú kerítések mögött a kakasokat vesszőkalitkában tartják, és úgy helyezik el, hogy a nap-árnyék optimális egyensúlya mindig megmaradjon. A kakasviadalon nők nem találhatók, ez is jelzi, a kakas a férfiasság jelképe. Az utcán látható guggoló férfiak általában a kakasukat ugráltatják, hogy erősödjön a lábuk.
Geertz felfogásában a kakasviadal mély játék, ez azt jelenti, hogy a tét olyan magas, hogy automatikusan tönkreteheti a résztvevőket. Annak magyarázatára, miért vesznek mégis részt benne a baliak, Geertz úgy értelmezi a bali kakasviadalt, mint a státuszhierarchia kifejlődését és a státuszversengés színhelyét:
”A kakasviadal, és főleg a mély játék, elsődlegesen nem más, mint státuszkapcsolatok dramatizálása.”
Emellett arra is szolgál, hogy a résztvevők kifejezzék egy csoporthoz való tartozásukat, sőt a kakasviadal a társadalmi ellentétek legdirektebb és legnyíltabb kifejezője is. Ugyanakkor azonban Geertz szerint a bali kakasviadal a társadalmi szenvedélyek bemutatására szolgáló metafora is. Mint mondja:
„A kakasviadal, ha tetszik, értelmező funkciót tölt be: mert a kakasviadal a bali emberek olvasata bali tapasztalatokról, egy történet, melyet önmaguknak önmagukról mondanak.”
Verebics kiállításán az óriási kakasok eleve adják a státuszversengés érzését.
De mi újság a szelídebb vizeken és vajon tényleg szelídebb-e? Valójában nem szelídebb, de a hierarchia, a dráma és az agresszió kevésbé letisztult és átlátható formában van jelen.
Persze a festményeken is láthatunk kakasokat, de erőfitogtató tyúkokat is. Verebics baromfiudvarán mintegy punkszubkultúrát látunk, ami egyrészt vicces, másrészt az előbb említett agressziónak is a képe (arra most ne térek ki, hogy ez valójában mennyire releváns a punk=agresszió párhuzam).
A brutalitás persze nemcsak az egyes egyedek közt lép fel, hanem mondjuk pont velük szemben, ahogy a finom vasárnapi ebéd feltehetően nem szeretne vasárnapi ebéd lenni. A baromfiudvar lakóival szembeni agresszó legjobb kifejeződése a latexviseletes szadomazo kinézetű liba, mely valójában a brutális libatömés során vele szembeni szadizmust testesíti meg. Ez a kép számomra a leginkább megtestesíti az egyszerre humoros és tragikus baromfilétet.
A kiállítás, pontosabban Verebics képei alkalmat adnak arra, hogy esszencialista antropológusként a külsejük alapján személyiséget kreáljon a néző az egyes állatoknak, s akár azon gondolkodjon, hogy melyikükkel tudna azonosulni.
