Kortárs magyar zeneszerzők műveit mutatja be október 17-én a Müpában a Budafoki Dohnányi Zenekar. Vajda János Csellóversenyét Rohmann Ditta játssza, Binder Károly pedig saját zongoraversenyének szólistája lesz. Szentpáli Roland ezúttal egy táncjáték-zenét komponált, amelyet a Táncművészeti Egyetem hallgatói adnak elő. Hollerung Gáborral, az est karmesterével a koncert címén elmélkedtünk.
„Kortárs Romantikusok 2.0.” Ez úgy hangzik, mintha a romantika már kicsit korszerűtlen volna…
Nem, pont fordítva! Egy évszázados harc látszik lezárulni. Az a modern zenei nyelv, amely a XX. század végén nagyon eltávolodott az évszázados hagyományoktól, olyan utat keresett, amely még sohasem létezett, és amelyben mindenki teljesen újat akart komponálni. A zeneszerzők a XXI. században visszatérnek egy romantikus sávba. A romantika ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a több évszázadon át használt eszközöket nem tekintjük ódivatúnak és elfogadhatatlannak, az érzelmek kifejezését nem kell szégyellni, a harmóniák használata nem ciki. Az elmúlt időszakban egyre több ilyen darab születik, a komponisták új generációja közérthetőbben akar írni, nem egy szűk rétegnek, hanem a széles közönségnek akar tetszeni.
Egyszer valaki Huszár Lajos muzsikájáról mondta: gyönyörködtetni akar és nem a kortársait bosszantani.
Olyan szerzők műveit választottuk, akik ezt a módszert használják és ilyen módon komponálnak.
A kortárs romantika a hangnemek használatát és a dallamosságot is jelenti?
Igen, bár a tonalitás már soha nem fog úgy működni, ahogy Bach vagy Mozart használta, de azért a közönség megérzi, hogy én egy hangnemben vagyok, vagy nem vagyok egy hangnemben. Megérzi, hogy mindez feszültséget kelt vagy feloldást hoz. Ha szabad egy kicsit a szakmáról beszélnem, itt az alaphang és felhang viszonyáról van szó. Az európai zene úgy alakult, hogy egy alaphanggal együtt rezegnek a felhangjai, azaz a rezgésszámának egész számú többszörösei. Ehhez szoktunk hozzá, és egy nem ilyen felhangot, mondjuk, a dóhoz képest egy szót – ami kvart hangköz jelent – tekintjük a legerősebb feszültségnek. Erre épül a zenetörténet Palestrinától egészen Wagnerig. És ha ez nem is állt helyre teljesen, mint Mozart korában, de a közönség érzi, hogy ‘hol tartunk’. Nyugalmi helyzetben vagyunk, vagy feszültség-helyzetben. Ha nem is tudja, hogy egy kvartot hall, de érzi a feszültséget. És ebben a zenében sokkal inkább tudja otthon érezni magát, mintha ezt mindenféle teoretikus, spekulatív megoldásokkal helyettesítik.
Vajda János mindig is ebben a szellemben dolgozott.
Vajda egyértelműen konzervatívnak tartja magát, soha nem hagyta el a hangnemiség logikáját, de borzasztóan egyéni hangja van. A csellóversenye először hangzik el. Mi már egy éve bemutattuk, de azóta picit átírta, mert szeret javítgatni a művein. A másik két darab ősbemutató, de ebben a formájában Vajda műve is most hangzik föl először. Binder Károly neve a jazzben vált ismertté. Már régóta tervezett egy zongoraversenyt, amelyben ki akar lépni a jazz keretei közül. Nagyívű kompozíciót írt.
Szentpáli Roland pedig balettzenét komponált.
Ő igazi polihisztor. Mindenféle hangszeren játszik, bár eredetileg tubás. A kompozíciója közelebb áll a kortárs zenéhez, mint egy hagyományos balett-muzsikához, de azért rettenetesen élvezetes. Az pedig külön izgalmat is jelent, hogy a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatóinak Feledi János koreografált rá egy táncjátékot, lényegében az Opheus-legendára.
Az élő zeneszerzők szeretnek beleszólni műveik előadásába. Ezt nem minden előadó szereti.
Egy jó zeneszerző együttműködése mindnyájunk javát szolgálja. Én is szoktam mondani nekik: neked az a dolgod, hogy leírjad, nekem meg, hogy előadjam. Úgy sem fogod tudni mindenkinek megmondani, hogy mire gondoltál. Ha mi nem azt értjük belőle, amire gondoltál, akkor valamit nem jól csináltál. Te mindenesetre akkor jársz jól, ha ezt rábízod az előadóra, mert ő ahhoz ért, hogyan tudja a leghatásosabban bemutatni azt a kottát a közönségnek. Sokfajta zeneszerző van, de akik a hagyományos zenei gondolkodásmódot képviselik, azokkal egyszerű a kommunikáció, könnyű megbeszélni velük, hogy mit kérnek másképp és miért. Elsősorban azért, mert egy nyelvet beszélünk.
Ráadásul Binder Károly maga fogja játszani a saját művét.
Ez a zenetörténetben gyakori eset volt, a romantikus korszakban az vált furcsává, hogy nem a szerzők adták elő saját műveiket. Ebből keletkeztek az első konfliktusok, hogy az erre szakosodott előadóknak megvoltak a saját elképzeléseik. Az inkább áldott állapot, ha maga a szerző játszik az adott hangszeren, mert pontosan ismerni fogja a hangszer lehetőségeit, és nem fog lehetetlen dolgokat kérni. Minden okos zeneszerző kommunikál az előadóival, hogy amit leírt, azt hogyan lehet játszani. És ez természetesen akkor a legegyszerűbb, ha saját maga tapasztalja meg.
