GLAMÚRHANGZÁS ELLEN VALÓ ORVOSSÁG
Hosszú idő elteltével ismét Budapesten vezényel Sir Roger Norrington. A nyolcvanhárom éves, vitára késztető előadási elképzeléseiről ismert brit karmester, aki elsőként vette lemezre Beethoven összes szimfóniáját a szerző eredeti tempójelzései alapján, ezúttal a Felvilágosodás Korának Zenekara élén Mozart-programot dirigál. Magazinunknak adott interjújában az űrből jött Wagner-zene mellett arról is beszélt, hogy továbbra is ragaszkodik-e a puritán vonósszínekhez.
1978-ban alakította meg a London Classical Players elnevezésű korhű hangszeres zenekarát. A név azt sugallja, a korábbi évek historikus együtteseinek gyakorlatával ellentétben Ön ekkor már inkább a klasszikusokra koncentrált, nem a barokk szerzők műveire.
Mi is a régebbi szerzők műveivel kezdtünk kísérletezni. Gabrieli és Monteverdi után Händel és Bach következett, és a sor természetesen a klasszikusokkal folytatódott. A hangszerek kérdése mellett olyan dolgokkal is foglalkoztunk, mekkora legyen a zenekar, hogyan alakuljon az ülésrend, milyen hangolást alkalmazzunk. E megfontolások alapján kezdtük el Berlioz, Mendelssohn, Schumann, Brahms és Wagner műveit játszani. Akkor is ezeket az elveket alkalmaztam, amikor a Stuttgarti Rádió zenekarával Bruckner és Mahler szimfóniáin dolgoztunk, és különösen figyeltem arra, hogy a zenészek ne használjanak vibratót. Természetesen bármikor szívesen látogatok vissza Haydnhoz, Mozarthoz, Beethovenhez.
Wagnert ugyanúgy lehet kezelni, mint a többieket?
Ugyanúgy, mint például Brahmsot. Izgalmas a régi hangszereken hallgatni Wagnert. A tempók annyival, de annyival élénkebbek, mint amihez hozzászoktunk. A kilencvenes években készítettünk egy lemezt, amin Wagner-részletek szerepelnek: a Mesterdalnokok előjátéka sokkal inkább úgy hangzik ezen, mint egy vígopera nyitánya. Ilyen megközelítésben Wagner művei zenének hangzanak, nem olyasminek, ami egy másik bolygóról jött. Olyan énekest viszont még nem hallottam, akinek a Wagner-előadása meggyőzött volna.
Az énekesek hangszere a saját testük, aminek a használatát sokkal nehezebb megváltoztatni.
Az elsők között volt, aki Beethoven-interpretációi során következetesen ragaszkodott a kottában megadott metronómjelzésekhez. Sokan vitatták e megoldások helyességét, mert úgy vélték, ezek a jelzőszámok ellentmondásosak.
Nem hiszem, hogy én vagyok az illetékes e kérdés megválaszolásában. Számomra teljesen természetes, hogy a kottában található jelzések alapján válasszam meg a tempókat. Néhány hete Helsinkiben vezényeltem a Kilencediket, azután a stuttgartiakkal az Eroicát, ugyanolyan módon, mint eddig. Sőt, ha a rádióban hallgatok Beethoven-szimfóniákat, úgy találom, mások is egyre inkább a zeneszerző instrukcióit követik. Ma már kevesebb lassú, unalmas Beethovent hallani.
A szimfóniákat a Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekarával is felvették, és kiadták lemezen. Van-e különbség aközött, ahogy modern és régi hangszeres zenekart vezényel?
Semmi eltérés nincs, a hangzás az, ami némileg különbözik. A tempók ugyanazok, a gesztusok ugyanazok, az értelmezés megegyezik. A zenéről alkotott alapvető elképzelés a fontos. Ma már kilencvenöt százalékban modern zenekarokat vezénylek – ezért is öröm visszatérni régi barátaimhoz, a Felvilágosodás Korának Zenekarához, és hallani a korhű hangszerek hangját.
Határozott véleményt fogalmazott meg a vibratóról, amely az 1930-as évek óta rányomja bélyegét a modern zenekarok hangzására. Változtak a nézetei?
Egyáltalán nem. Tizenöt-húsz modern zenekart vezényeltem mostanában szerte a világban, Amerikától kezdve Londonon és Helsinkin át Berlinig, és mind örültek, hogy egyenes hangon kellett játszaniuk. Ez nemcsak Mozart és Beethoven, hanem Brahms, Wagner és Mahler esetében is nagyon fontos. Ez ugyanis a 19. század alapvető nyelve, a vibrato pedig megfosztja ártatlanságától a klasszikus zenét. Joachim József, aki Brahms Hegedűversenyét bemutatta, 1904-ben azt írta szólistáknak szóló könyvében: ha állandóan vibratózol, azt mutatod a világnak, hogy nem tudsz játszani a hangszereden. Azt is hozzátette, hogy a vibrato az „igazi érzés” helyettesítésére szolgál, aminek viszont a vonó elegáns kezeléséből kell származnia, nem a húrokat lefogó bal kéztől. A vibrato olyan, mint egy betegség. Leopold Mozart, aki 1766-ban adta ki hegedűiskoláját, azt írta, vannak játékosok, akik állandóan alkalmazzák, remeg a kezük, mintha lázasak lennének. Aztán a 20. században mindenki használni kezdte: az a gond vele, hogy tönkreteszi a természetes felhangokat, egyfajta hamis „glamúrhangzást” eredményez, amit én hollywoodizálásnak neveztem el. A klarinétosok, trombitások, kürtösök nem vibratóznak, inkább csak a vonósok, azzal fedik el a hamis hangokat.
Mozart két szimfóniája mellett két kürtversenyét is előadják a Müpában. Utóbbiakban a szólista korabeli, azaz billentyűk nélküli hangszeren játszik. Ezeket a műveket mi teszi érdekessé?
Mivel a natúrkürtön nincsenek billentyűk, a játékosnak nagyon nehéz a feladata, hiszen a jobb kezét a hangszer tölcsérében mozgatva kell segítenie a hangok megszólalását. Ezzel olyan izgalmas hangzás jön létre, amit nagyon szeretek. Roger Montgomery, aki a Covent Garden operaház zenekarában is játszik, a modern és a natúrkürtnek egyaránt mestere. A C-dúr szimfóniát Mozart négy nap alatt írta Linzben, a B-dúrt pedig ritkábban játsszák, annak ellenére, hogy nagyon különleges darab. A negyven kedvenc Mozart-szimfóniám közül ez a kettő a legkedvesebb számomra.
Varga Péter
GOOD VIBRATIONS?
„Nagyon személyfüggő és többé-kevésbé öntudatlan dolog”
– jellemezte egy interjúban Simon Standage, a hazánkban is gyakran fellépő, világhírű brit hegedűművész azt a zenei effektust, amellyel a játékos a hangmagasság és hangerősség periodikus váltakozását idézi elő. A vibrato kérdése a mai napig parázs vitákat szít a vonósok körében. A jelenséget kutató Louis Cheslock és Carl Seashore tanulmánya szerint a vibrato létrehozásakor egyeseknél az ujj, a kéz, másoknál az alkar vagy a felkar mozdulata dominál, és művészinek akkor tekinthető, ha másodpercenkénti rezgésszáma 5 és 11 közé esik. Elterjedését részben a 20. század elején működő mestertanárok – mások mellett a magyar Auer Lipót – nevéhez kötik, akik ugyanakkor egyáltalán nem kultiválták a vibrato túlzott használatát. S míg a szalonok közönsége számára is tetszetős játékú Fritz Kreisler a Bécsi Filharmonikusokhoz épp a vibrato „túlzott” használata miatt nem nyert felvételt, Heifetz, Milstein és a többi Auer- növendék megismertette a világgal – mesterük tiltakozása ellenére – az állandó vibrálás mámorát.
A cikk eredetileg a BTF Magazinban, a Budapesti Tavaszi Fesztivál kiadványában jelent meg. A magazin teljes anyaga itt olvasható.
