Mikó ott volt az összes fontos helyszínen, a Szabadság hídon át ő is a Petőfi-szoborhoz igyekezett, de az Erzsébet híd romos hídfőjétől már elindultak a felvonulók. ,,A Szabadsajtó útján, a Klotild-palota mellett készített felvételeket, majd kocsijával a felvonulók mellett haladva és őket filmezve elindult, hogy elérje a felvonulók első sorait. Az Astoriánál állt meg először, felvette a Tanács körútra (ma Károly körút) kanyarodó tömeget, majd kocsiból filmezte a körúton haladókat. A Gerlóczy utcánál felvette a felvonulóknak nemzeti színű szalagokat dobáló lelkes lakosokat és a BVSC vívótermének ablakából integető gyerekeket. Majd észrevette az Anker-ház ablakából nemzeti zászlóval integető lányt: ez lett a forradalom első napjainak egyik szimbolikus felvétele. A menet elejét a Nyugati pályaudvarnál érte utol, az utcai óra szerint háromnegyed négykor, majd előresietett, hogy megörökítse a táblát és a koszorút; ez csak harmadszorra sikerült jól” – mondta az Indexnek Varga János filmkutató. ,,Mikóék a szigeti lejáróhoz álltak kocsijukkal, ő maga segédoperatőrével a híd korlátjára mászott. Itt forogtak 1956 emblematikus képsorai, amelyek bejárták az egész világot.”
Filmre vette, amint tüntetők kalapáccsal a ledöntött Sztálin-szobornak rontanak, és azt is, hogy forradalmárok zsebkéssel kivágják a magyar zászló közepéből a kommunista párt címerét. A titkosrendőrség fegyvertüze elől menekülő felkelőket és a szovjet harckocsikra Molotov-koktélokat hajító szabadságharcosokat is lefilmezte, akárcsak a forradalom november 4-ei leverését.
Mikó József mozgóképei bekerültek a CBS televízió híres, A XX. század című dokumentumfilmjébe, az értékes anyagot később a History Channel is bemutatta. Az ő munkáját építették be A szabadság vihara (Freedom’s Fury) című amerikai dokumentumfilmbe az ismert kanadai alkotók, Colin Gray rendező és Megan Raney Aarons operatőr. Ugyancsak Mikó felvételeit használta fel A lyukas zászló (Torn from the Flag) című ’56-os dokumentumfilmjében Kovács Klaudia rendező is, aki szerint az operatőr saját életét kockáztatva filmezett 1956-ban.
Mikó a forradalmi események előrehaladtával érezte, hogy filmjei napról napra fontosabb koronatanúkká válnak, tudta, hogy előbb-utóbb keresni fogják őket. Az előhívott tekercseket különösebb rendszerezés nélkül, sebtében dobozokba zárta, egy hátizsákba gyömöszölve kivitte a Könyves Kálmán körúti filmgyárból, a családja segítségével rejtegette, majd apósán keresztül, az amerikai nagykövetég pártfogásával részletekben Nyugatra juttatta. 1956 novemberében menekülnie kellett az országból. Tudta, hogy ha a szovjetek elkapják, nem csupán börtön, de jó eséllyel kivégzés vár rá. Feleségén, akkor nyolcéves kisfián és a legszükségesebb holmikon kívül csupán a még nála maradt két filmesdobozt vitte magával az emigrációba. Már Bécsben voltak, amikor megtudta, hogy a szovjetek megtalálták és elkobozták filmjeinek egy másolatát, amelyet a filmstúdió széfjében őrzött. A felvételeket a forradalmárok azonosítására használták fel. Ennek dokumentumai a filmek másolatával együtt fellelhetők a washingtoni levéltárban, állapította meg Varga János kutató.
Mikó József, csakúgy, mint két szintén 1956-ban disszidált operatőr kollégája, Kovács László és Zsigmond Vilmos, Los Angelesben próbált szerencsét. Kovács és Zsigmond beállt a sorba, a ranglétra legalsó fokán kezdte az álomgyárban, de Mikónak ehhez nem volt kedve, ő inkább vállalkozó lett. ,,Nem volt türelme kivárni azt a végtelenül hosszúnak tűnő időt, míg egyszer végre filmhez juthat Amerikában, úgy gondolta, inkább csinál egy üzletet Los Angelesben” – emlékszik Mikó elbeszéléséből Hollai Iván, a Mikó-portré operatőre.
,,Kapóra jött neki, hogy éppen eladó lett egy üzlet, ami fotós cikkeket árult, fényképezőgépeket, fényképezéshez használatos kellékeket, fotópapírokat, nagyítókat, előhívókat. Nem volt készpénze, gyakorlatilag egy fillér nélkül érkezett Amerikába. Úgy mesélte, hogy elment a bankba hitelért, és amikor arról kérdezte a tisztviselő, hogy miből tudja visszafizetni a hitelt, mi a fedezete, ő azt felelte: hát én magam. Ez a frappáns válasz annyira megtetszett a banktisztviselőnek, hogy kapott hitelt. Így indult az üzleti karrierje, ami olyan szerencsésen alakult, hogy Los Angelesben az övé volt egy akkora bolthálózat, mint amilyen Budapesten a maga korában az Ofotért vagy később a Fotex volt. Amikor vele forgattunk, már visszavonult az üzleti életből, egy szép villában, boldogan és szeretetben élt csodálatos mexikói feleségével.
Mikó József évtizedeken át őrizte, vigyázta az 1956-os tekercseket, ám eljött az idő, amikor egy házfelújítást megelőző lomtalanításkor már nemigen tudott mit kezdeni a hatalmas, filmtekercsekkel teli papundeklidobozzal. Tudta, hogy a filmeket még 1956-ban, Bécsben lemásolták az amerikaiak. Mindet. Azokat is, amiket ő, és azokat is, amiket Zsigmond Vilmos és Kovács László fotografált. Ezek az eredeti tekercsek mind ott voltak előtte a dobozban, és fogalma sem volt arról, mit kezdjen velük.
A dilemmáját, mint oly sokszor máskor is, a gyakorlati gondolkodású felesége oldotta meg, aki azt mondta neki: hiba lenne, ha ebek harmincadjára jutna ez a páratlan gyűjtemény, ajánlja föl a rendszerváltáson éppen túl lévő magyaroknak. Minderről tudomást szerzett az abban az időben éppen Amerikában tartózkodó Csányi Miklós rendező, aki szent kötelességének érezte a gyűjtemény megszerzését és hazajuttatását. Itthon hónapokon át kilincselt, szervezett, érvelt és fenyegetett, míg végre elérte, hogy egy háromfős stáb (rajta és rajtam kívül Gábor Anna gyártásvezető) Los Angelesbe mehessen 56 perc ’56-ról címmel filmet készíteni Jóska bácsiról és a kint élő 56-os magyarokról. Emlékezetes percek voltak, amikor Márton András Los Angeles-i főkonzul átvette és útnak indította a Magyar Köztársaságnak ajándékozott tekercseket. Mi, akik akkor ott lehettünk, tudtuk, hogy a magyar történelem pótolhatatlan, fénylő tárgyi emlékei költöznek haza abban a dobozban” – meséli Hollai Iván.
1993. augusztus 3-án, a hivatalos átadás után Márton András Los Angeles-i főkonzul irodájából haza indult a Mikó-filmgyűjtemény, és megérkezett a Filmtudományi Intézet Archívumába. Az év szeptemberében egy ott tartott vetítésen szemtanúk, történészek és maga az alkotó próbálták pontosítani a csaknem négy évtizeddel korábban felvett, fekete-fehér, néma snittek helyszíneit és kronológiáját. Azon a nem mindennapi ,,első mozielőadáson” kezdődött meg az itthon teljességében és eredetiben sosem látott filmanyag elemzése. Mikó József akkor néhány napot Budapesten töltött, és Csányi Miklós forgatócsoportjával felkereste a forradalom legfontosabb színtereit, hogy a kamera másik oldalán állva adjon számot az egykor ott történtekről.
„Úgy gondoltam, kell még a filmünkbe egy nagy dobás, valami olyan, amitől azok a nézők, akik személyesen nem voltak, mert koruknál fogva nem is lehettek jelen, majd nemcsak egy régi fekete-fehér filmet látnak a múltból. Azt találtam ki, az volt a nagy ötlet, hogy keressük meg az október 23-ai archív anyagokon látható nevezetes helyszíneket, filmezzük le azokat ma, ugyanazon plánokból, majd egy áttűnéssel úsztassuk össze a képeket. Csányi és a film megrendelője, Feledi Péter is vevő volt az ötletre, ami különösen nehéz és izgalmas feladat volt, 1993-ban ugyanis nem volt még elérhető a CGI (számítógépes) technológia. Ez a ’dobás’ tényleg feldobta az egyébként sem unalmas filmet. Hogy mennyire? Azóta elég sokan utánozták ezt az ’időugrást’” – mondja Hollai.
Mikó József valóban az életét kockáztatta azzal, hogy dokumentálta az 1956-os forradalom eseményeit, és a felvételeket Nyugatra juttatta, abban a reményben, hogy ha a nagyvilág megtudja, mi zajlik Magyarországon, talán segít. A kutatók javarészt az ő mozgóképei segítségével próbálták rekonstruálni az eseményeket. Mint a forradalom hős magyar operatőre bevonult a történelembe, nevét, munkáját The Mikó Collection címen a világ számos archívumában jegyzik (például Londonban és Washingtonban). Ha Csányi Miklós 1993-ban nem járja ki, hogy a Mikó-filmgyűjtemény 37 év után haza kerüljön és kutathatóvá váljon, az eredeti, hamisítatlan dokumentumok elenyésztek volna. Mikó évtizedekkel a forradalom után magas állami kitüntetésekben részesült itthon, de azóta, különösen 2008-ban bekövetkezett halála óta, néhány megszállott kutatón kívül senki nem emlékezik meg róla. Ahogy Csányi Miklósról sem, aki 1997-ben hunyt el.
- Lásd még az OSZK által elindított Magyar Október oldalt, amelyen – bár még fejlesztés alatt áll – megtalálható az összes, Magyarországon jelenleg elérhető forradalmi mozgókép, térképre helyezve, néhány másodperces részletekre vágva, valamint a korabeli rádióadások hanganyaga.
