Idén három olyan cannes-i versenyfilmet láttam, amely az elnyomó diktatúrában élő egyén döntéseit vizsgálja. Szergej Loznyica Two Prosecutors (‘Két ügyész’) című történelmi drámája a sztálini Szovjetunióban játszódik, és egy fiatal, idealista, a jogállamiságban vakon hívő ügyész néhány napjának történetét mutatja be. Tarik Saleh politikai-lélektani thrillere, az Eagles of the Republic (A köztársaság sasmadarai’) napjainkban játszódó Mephisto-sztori egy színészről, akinek az államhatalom propagandafilmjében kell szerepelnie. Dzsafar Panahi It Was Just an Accident (‘Csak baleset volt’) című filmje szintén modern kori történet Iránból, amelyben már szabadlábon lévő egykori politikai foglyok egy csoportja önbíráskodásra készül börtönbeli kínzójukkal szemben. Mindhárom film szereplőinek választani kell, hogy megalkusznak-e sorsukkal, fellázadnak-e az elnyomóik ellen, vagy egy egészen másfajta, belső ellenállás felé mozdulnak-e el.
Szergej Loznyica az idei fesztiválon tizedik alkalommal jelent meg a cannes-i fesztiválpalotában. Az elmúlt években a dokumentumfilm felé forduló alkotó ezúttal egy hidegrázós történelmi játékfilmmel érkezett, amely a sztálini börtönök pokolbeli mélyére kalauzol. Filmje nem fekete-fehér, mégis minden olyan színtelen, olyan kemény és rideg benne, hogy a néző fekete-fehérként emlékszik vissza rá, ahonnan minden szépség, minden szín és minden, ami örömteli, hiányzik.
A lassan kibontakozó, de annál mélyebbre hatoló történetben egy pályakezdő moszkvai ügyészhez valahogyan eljut egy vérrel írt, segélykérő üzenet egy távoli börtönből, amelyben egy elítélt panaszkodik a borzalmas bánásmódról. A friss diplomás jogász, Kornyev komolyan veszi a feladatát. A marxista rendszer elkötelezett szolgájaként úgy gondolja, fel kell tárnia a rendszerhez nem méltó visszaéléseket. Vonatra száll, és elmegy a távoli börtönbe kivizsgálni a kérdést. Az őt fogadó börtönigazgatók és börtönőrök hol hitetlenkednek naivságán, hol agresszívvá válnak, hol pedig jót mulatnak a fiatal fiú eltökéltségén, aki azt gondolja, hogy az ügyeket ki kell vizsgálni és a felelősöket elmarasztalni. Úgy tűnik, az egyetemi közegből frissen érkezve tényleg fogalma sincs arról, mi zajlik az országban. Honfitársainak millióival együtt ő is azt gondolja, hogy ha tudnának erről a vezetők, bizony tennének valamit.
Bár sokat kell várakoznia és mindenki ellenséges vele, végül beszélhet a levél írójával, egykori egyetemi oktatójával, akit egy fekáliával teli vödör társaságában, testén kínzások nyomaival talál egy borzalmas magánzárkában. Kornyev a tapasztaltak birtokában visszamegy Moszkvába, ahol a legfőbb ügyészt is felkeresi. Hosszas előszobáztatás után végül hozzá is bejut, beszámolhat felettesének arról, hogy milyen méltatlanul bánnak a hithű elvtársakkal, és ígéretet kap arra, hogy folytathatja a vizsgálódást.
Aki tapasztalatból vagy akár felmenői meséiből ismeri a diktatúrák működését, nem lepődik meg azon, ami ezután történik. Kornyevet senki sem állítja le, senki sem mond neki ellent: úgy tűnik, mindent folytathat úgy, ahogy jónak látja. Amikor azonban a főügyész biztatására felszáll egy szép, első osztályú vonatfülkébe, ahol két joviális, viccelődő kedvű utastársa aranyozott porceláncsészéből issza a teát, már sejthetjük, hogy ez a vonatút nem pont úgy alakul majd, ahogyan az ifjú ügyész elképzelte. A kör bezárul, és az idealizmusnak nem lehet többé helye.
Loznyica mesteri rendezése és a Kornyevet alakító Alekszandr Kuznyecov játéka kézzelfoghatóvá teszi a sztálini terrort, és a rendező üzenete egyértelmű: a múltról forgatott film a jelen Oroszországában is ugyanolyan releváns.
A Cannes-ba szintén visszatérő egyiptomi-svéd rendező, Tarik Saleh kairói trilógiájának harmadik részét hozta el az idei fesztiválra. A Magyarországon is bemutatott krimi, A kairói eset és az egyetemi közegben játszódó thriller, a három éve a cannes-i legjobb forgatókönyv díjával elismert Fiú a mennyből után állandó színészével, Fares Faresszel együtt az Eagles of the Republic című politikai-lélektani filmmel érkezett a versenyprogramba.
A történet főszereplője Egyiptom kedvenc sztárja, az ünnepelt színész, George, akiért az egész ország rajong. A férfit, aki amúgy sincs jó passzban életközépi válsága miatt, megkörnyékezik a hatalom emberei, és rábeszélik – eleinte szelíden, majd egyre inkább ellentmondást nem tűrően –, hogy egy készülő filmben ő alakítsa az egyiptomi elnököt. Először szakmai szempontokra hivatkozva mondana nemet, de hamar megértetik vele, hogy a fiát és más szeretteit kellemetlen, akár halálos baleset érheti, ha nem fogadja el a szerepet. George-ot egyre mélyebben szippantja be a diktatúrára jellemző abszurd, mégis kőkemény logika szerint működő spirál, és nem menekülhet sorsa elől.
Saleh rendezése és Fares Fares zseniális játéka mesterien mutatja meg, hogy hogyan változik a rezsim által csicskáztatott rettegővé a korábban magabiztos győztes, akinek eddigi gondtalan életében legfeljebb az őt körülzsongó nőkkel gyűlt meg a baja, most meg az életéért kell aggódnia.
Saleh azt állítja, nem törődik az egyiptomi kormány véleményével „Nem nekik szól a filmem” – hangsúlyozta Cannes-ban a Screen Dailynek adott interjúban. „Megpróbálok őszintén beszélni arról, hogy milyen körülmények között élnek az emberek ebben a világban, és hogy mennyire lehet meghajlítani egy embert, mielőtt megtörik.” Az egyiptomi apától és svéd anyától született rendező azt is elmondta, hogy nagyon hiányzik neki Egyiptom, ahonnan 2015-ben kitiltották: filmjeiben az ország nyomasztó politikai légkör ellenére izgalmas, vonzó világként jelenik meg.
A harmadik hasonló témájú versenyfilm, az It Was Just an Accident szintén a közel-keleti régióból érkezett: a hazájában többször bebörtönzött iráni rendező, Dzsafar Panahi ismét titokban forgatott, és új filmje bemutatásával megint szigorú büntetést kockáztat színészeivel és alkotótársaival együtt. Ennek ellenére haza fog menni. „Vasárnap visszarepülök Teheránba – mondta az AP-nek a cannes-i fesztiválpalotában. – Ez nagyon egyszerű. Képtelen vagyok itt élni. Nem vagyok képes alkalmazkodni egy új országhoz, egy új kultúrához. Vannak, akiknek megvan az ehhez való képességük és erejük. Bennem ez nincs meg.”
Az It Was Just an Accident történetében két régi ismerős elképesztő véletlenek sorozatának köszönhetően újra találkozik, ami egyikük számára végzetes következményekkel járhat. Az üldözöttből üldöző válik, de utóbbiban felmerül a kétely, amelyet eloszlatandó egyre több szereplőt von be egyszemélyesnek induló bosszúhadjáratába.
Panahi elmondta, hogy a börtönben megismert emberek tapasztalatait vegyítette a saját felfogásával és saját megélésével. „Az például, hogy soha nem látod a kihallgatód arcát, mindenki közös tapasztalata. De azoknak az embereknek, akik több mint egy évtizedet töltöttek börtönben, több tapasztalatuk van, mint nekem, így nagyon odafigyeltem az elbeszéléseikre.” A rendező szerint az erőszak kitörése elkerülhetetlen lesz hazájában. „És pontosan ez az, amit a rezsim akar, mert ezzel igazolja az elnyomást” – tette hozzá.
Az új film nagyon erősen hat a nézőre: a borzalom, a szánalom váltakozik a horrorral, majd megint az empátiával. Nem tudjuk, mit gondoljunk, kinek higgyünk, és egyre félelmetesebb érzés, hogy nem értjük, nem tudhatjuk, mi is lehet az igazság. Panahi eddigi filmjeiben (például a berlini Arany Medvével díjazott Taxi Teheránban, illetve a cannes-i legjobb forgatókönyv díját elnyerő Három nőben) is tettenérhető volt egyfajta csendes, önreflexív humor, mostani filmje azonban olyan, abszurd humorral teli jelenetekben is bővelkedik, amelyeken a tragikus és borzalmas kiinduló helyzet ellenére tényleg hangosan lehet nevetni.
A rangos filmes szaklap, a Screen Daily legendás kritikusi pontszámtáblázatában az idei fesztiválon Loznyica és Panahi filmje kapta holtversenyben a legmagasabb pontszámot, a négyes skálán 3.1 pontot. Tarik Saleh alkotását nem szerette ennyire a zsűri: 1.9 ponton áll. A diktatúra fojtogató légkörét azonban mindhárom alkotó erős, sokáig ható, emlékezetes filmben hozta el a Riviéra mozitermeibe.
