BURKA, TURBÁN, TIARA
(Kamila Shamsie: Istent a kőben, Tarandus kiadó, 2016)
Még bele sem kezdtem a regénybe, és máris elismerő főhajtással adóztam a Tarandus kiadónak, amiért egyáltalán lefordították és beengedték a magyar könyvpiacra. A posztkoloniális irodalom ugyanis még ma is kevéssé ismert hazánkban. Kicsit olyan ez, mint a menekültek kérdése: hajlamosak vagyunk egyből arra gondolni, hogy tulajdonképpen mi közünk nekünk ehhez, hiszen nem voltak gyarmataink, nem csináltunk semmi rosszat, ott se voltunk. Törődjenek ezzel Európa volt és jelenlegi nagyhatalmai, ahogy tudnak, minket meg hagyjanak ki belőle. Ám ha a magyar olvasó mindennek ellenére ad egy esélyt Kamila Shamsie írónő Istent a kőben című (eredetileg angol nyelvű) regényének, garantáltan csodálatos élménnyel gazdagodik.
Három ember szellemi és lelki fejlődését követhetjük nyomon
az 1914 és 1930 közötti időszakban. Egyikük Vivian Spencer, egy angol értelmiségi lánya, akit apja szokatlan pályára szánt. Diplomás régésznőként ásatásról ásatásra utazik, nem riad vissza a fizikai munkától, és a legjobb barátnője egy szüfrazsett. A másik Kajjam Gul, a Brit India határvidékén élő patán, aki az első világháborúban hősként harcol a brit seregben. Súlyos sebesülése miatt félig megvakul, ám éppen ez a tapasztalat segíti hozzá, hogy bizonyos kérdésekben jóval tisztábban lásson, mint azelőtt. E két, szinte mindenben különböző ember sorsát Nadzsíb Gul, Kajjam öccse kapcsolja össze, akiben Vivian tanítványaként ébred fel az érdeklődés szülőhazájának történelme és földben rejlő kincsei iránt.
Miközben a régészek Buddha-szobrokat,
ókori ékszereket és kőbe faragott istenképeket forgatnak ki a földből, főhőseinket saját koruk valósága és az elkerülhetetlen tragédiák formálják. Örök bűntudatra kárhoztatja őket szeretteik elveszítése és az, hogy a felfokozott politikai helyzetben akárhogy döntenek is, mindenképpen árulókká válnak. Végül Nadzsíb és Vivian a művelődésbe, Kajjam pedig a függetlenségi mozgalomba menekül, de valamilyen formában mindhárman szembekerülnek a fehér férfiak hegemóniáján alapuló régi világgal. A történet tetőpontja az 1930. áprilisi pesavári mészárlás, amelynek során angol katonák több száz fegyvertelen indiait gyilkoltak le. Az ebből fakadó feszültséget Shamsie a végsőkig fokozza, és végül nem is oldja fel: a valahol sebtében és jelöletlenül elföldelt halottak emléke nyomasztóan kísért még jóval a befejezés után is.
Az Istent a kőben néhol kicsit lassú regény,
a cselekmény nagyjából a könyv egyharmadánál indul be igazán, de ezért bőven kárpótol az indiai-határvidéki környezet érzékletes, szinte már-már költői bemutatása. Az orromban éreztem a jázminillatot, nyelvemen a fűszerek csípősségét, fülemben müezzinek és mesélők kántálását, bőrömön a fülledt meleget. Másik nagy erénye a regénynek, hogy a pakisztáni-brit kettős állampolgárságú írónő mind az angol, mind az indiai kultúrában bennfentesen mozog. Nőábrázolásai különösen erősek, de a férfiszereplőket is autentikusan szólaltatja meg. Emellett ügyesen szövi bele a maga fiktív történetébe a valós történelmi alakokat, legyen szó akár az ókori Szkülaxról, akár a XX. századi Ghaffar Khánról.
A könyvet 2015-ben Walter Scott-díjra jelölték, és szerintem igazán megérdemelte volna, hogy meg is kapja. A romantikus, európai történelmi regényt, amelyet a skót nagymester teremtett meg, Shamsie nemcsak remekül műveli, hanem provokatív-posztkoloniális témaválasztásával még a feje tetejére is állítja. Számomra mind az alkotó, mind a műve egyértelműen díjnyertes.
