Nem új ez a diskurzus arról, hogy az a nagy bé probléma, hogy az őslakosok és a köztük élő, akár első-, akár másod-harmad stb. generációs bevándorlók közt nagy a kulturális különbség, ezért nem megy a beilleszkedés, ily mód az együttélés. (Ahol mégis megy, az meg valami kirívó példa…)
A kormányfő már erről regélt augusztusban is, akkor még csak azon a szinten, hogy nem vehető át a kínai, japán stb. ázsiai modell a gazdaságban, mert az kulturálisan más. Azt már százszor leírták, hogy nem egyfajta kapitalizmus van a világon, de erről itt most nem regélnék. Na, meg tény, illetlenség Japánban orrot fújni, ahogy ma már bunkóság a nyugati világban mások előtt szellenteni, pedig ez régen nem a királyok előjoga volt.
A kultúra persze iszonyatosan tág fogalom, beletartozhat akár a sport is (hogy a kormányzatiak értsék, pl. a latin focikultúra), a használati tárgyak (a jó magyar köcsögök), a mindennapi viselkedés szabályai, a tudomány, a művészetek, sőt, a műkörömépítés is. S értem én, hogy a kormányfőnek meg az utána rohanóknak az ázsiaiakkal (sárgákkal), afrikaiakkal (niggerekkel) van a bajuk, a nem keresztényekkel, erről szól a nyugati (szélső)jobb, nemzeti radikális duma is (pedig pl. Afrikában egyre több a keresztény), s nem az idetántorgó, határon túli magyarokkal (pedig olyanból is jó párat ismerek, aki kőbunkó…)
Emiatt jutott eszembe – mint elsőgenerációs külhoni magyar bevándorló (pontosabban háromszor vándoroltam Budapestre, egyetemistaként, aztán a háború miatt menekültként, majd mint munkavállaló –, hogy voltaképp mit is jelent a kulturális távolság? A bőrszínt, a vallást, a neveltetést, a nyelvtudást?
Nem volt nehéz rájönnöm, hogy köztem és a kormányzat és az őket kiszolgálók közt van ám a legnagyobb kulturális távolság. Velük nem tudok szót érteni – mint például egykori kollégámmal, aki a napot 2009-ben még a Népszava olvasásával kezdte, nagy áhítattal, ma meg – nagy a család! – valamelyik minisztériumi osztályon osztogat vagy fosztogat (n.b. ő erdélyi elsőgenerációs bevándorló). Na velük nem tudnék én már együtt dolgozni. Viszont kisebb vagy nagyobb sikerrel x-számú munkahelyen dolgoztam már zsidóval (vagy zsidó származásúval), ma a szomszéd irodában három roma dolgozik, velük is kijövök, főnökeim közt volt már – igaz, nem elsőgenerációs, de – tótságára emlékező, vagy sváb (vér szerint háromnyolcadiglan én is az lennék), elsőgenerációs erdélyi (mit erdélyi, székely!) főnököm, vagy szabolcsi parasztgyerek származék boss, de budai úrigyerek is. Ezekkel ki tudtam/tudok jönni, részben a szakmaiság köt bennünket össze, részben csak úgy. (Talán épp az idevándorolt vajdaságiakkal tartom kevésbé a kapcsolatot, ha már, akkor inkább az otthoniakkal, már csak nosztalgiából is.) Ugyanakkor arra is akadt példa, hogy szerbek közt szégyelltem magam más magyarok miatt. Például amikor Belgrádban megkérdezték: mi a francot csinál ez a ti kormányfőtök?
De félreértés ne essék, Gyurcsány és egykori társasága, zuschlágostul-cenzor-lendvaistól, is ugyanakkora kulturális távolságra áll tőlem, mint emezek. Hát még a jobbikosok. Viccből mondom: előbb lennék iszlamista, mint félkatonai szittya betyár gárdista (egyik se leszek).
Ám az igazi kulturális különbség nem ott van, hogy én nem járok a budai elit vendéglőkbe és nem telik százezres vodkára. Hanem például ott, hogy ha jut jegy, eljárok Pintér Béla előadásaira vagy a Katonába, az újvidéki és szabadkai színházakba. Néha írok is róluk. Olvasok friss magyar regényeket, verseket, esszéket. Oké, az opera nem a kedvencem, zenét is főleg itthon hallgatok, hol mit, viszont nem a felcsúti stadionban szotyolázok. A múzeumokat nem a festmények ára miatt látogatom, és a két legnagyobb budapesti könyvtárba is van éves bérletem (pedig elég drágák a fizuhoz képest, Norvégiában mindez tök ingyenes még a bevándorlóknak is). A történelmet, szociológiát stb. meg nem harmadrangú, összeesküvés-elméleteket ápoló magazinokból, honlapokról, a wikiről tanulmányozom, hanem … de nem sorolom a szerzőket, mert fellengzősnek tűnnék.
Kihagytam valamit a kultúra területéről? Bizonyosan. A minap mentem az egyik egyetemre hablatyolni, és összefutottam egyik egykori lakótársammal, Omárral Nigériából. Ő most e magyar egyetemen az Afrika-referens (hogy ez mit jelent, nem volt időnk megbeszélni). 15 éve jókat röhögtünk és egymás kajájából ettünk (ő kézzel ette a kuszkusz-félét és a húst is, még ha paprikásszerű afrikai specialitás is volt). De most visszaemlékeztünk arra, miket röhögtünk egy Fradi-meccset nézve a tévén, mert a magyar foci már akkor semmilyen volt.
Nos, Omár azóta is közelebb áll hozzám kulturálisan, ez a nigériai bevándorolt (aki haza sem tud/mer menni a folyamatos háborúk miatt), mint azok a suttyók, akik utoljára saját feleségük szakácskönyvét tartották a kezükben, azt is azért, hogy kiadják egy szerkesztőnek recenzálásra, aki hajbókolva távozott az irodából.
