Nem kell pokolgépekkel megvédenem az Istenemet – Pajor Tamás-interjú

Pajor Tamás a nyolcvanas években a Neurotic frontembereként lett ismert, de a Rocktérítő című film forgatása közben megtért és önpusztító életmódját levetkőzve az Amen együttesben folytatta pályafutását. Az utóbbi években kevéssé aktív Amen tavaly ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját, egy nyolcezer fős nagykoncerttel, Pajor Tamás pedig ősszel mutatta be új produkcióját. Az Összközmű lemezéről Pajor Tamással beszélgettünk.

Az Összközmű műfajára a szózene kifejezést használod, ahol a „a szó zenél, a zene beszél”.

Igen, ez fejezi ki azt, hogy az Összközmű az irodalom és zene közötti határon mozog, így a szózenét stílszerűen úgy is hívhatnám, hogy dalliteráció: sok esetben a szöveg zeneisége is jelentéssel bír, illetve a zenének is van egy szövegi üzenete.

A munkásságodat jól ismerők kicsit meg is lepődhettek a lemezen: sok olyan hatás fedezhető fel, ami korábban nem volt jellemző a zenédben.

Már régóta gondolkodtam azon, hogy kifejezetten könnyed zenei frázisokkal kellene megjeleníteni összetett és mély tartalmú üzeneteket. Emellett őszintén kedvelem a harmincas-negyvenes évek filmzenéjét és dalait, kifejezetten értékelem a bennük levő szellemességet, prozódiai precizitást és igényességet. Nyilván groteszk lenne, ha én megpróbálnék reprodukálni egy ilyen szerzeményt, ezért nem is erre törekszem, hanem inkább arra, hogy kissé karikírozva, de azért mégis őszintén hozzam elő ezeket a típusú dallamokat. Ez a zeneiség elválaszthatatlan ugyanennek a világnak az irodalmi vetületétől, amit olyanok képviseltek, mint Karinthy Frigyes, Rejtő Jenő, vagy akár Kosztolányi Dezső.

Milyen reakciókra számítasz az Összközművel kapcsolatban?

Lehet, hogy sikerült  kiakasztanom az engem kedvelő publikumot, de szerintem le fog esni ez a tantusz. Egy kicsit szeretek szembemenni azokkal is, akik engem kedvelnek, és akik saját ízlésvilágukat  már eleve ellenkultúraként definiálják, ehhez képest amit csinálok az már inkább az ellenkultúra ellenkultúrája. Nyilvánvaló, hogy mondjuk a sláger-standard hangulatú kuplédalok, a tőlem ismert rock-funky-alter zenei világtól távol esnek, de az Összközmű  ezeknek az átértelmezett változatáról szól, nemcsak a szövegi tartalom, hanem a zenei foglalat terén is. Ugyanakkor a közelmúltban is volt ehhez hasonló példa: a Budapest Bár felfrissítette a régi nagy slágereket. Az én esetemben viszont a vonzódás is korábbi, mert ezeket a zenéket már kissrác koromban is kedveltem; most pedig az, hogy irodalmi igényű szövegi tartalmakat könnyed zenei frázisokba oltok, az külön jelentéssel bír. Az anagrammák, szójátékok, alliterációk szövevényes hullámai egy ma már letűnt, idilli zenevilág tengerén fodrozódnak. Ez így egy posztmodern retrospektív.

Másképpen álltál neki az Összközmű szövegeinek?

Nem igazán, inkább csak sok minden hatott rám az elmúlt években, így például a slam poetry is. Amikor megírtam az első magyar rapet 1986-ban, akkor is hasonlóképpen dolgoztam: meghallgattam a New York-i rapeket, de nem lemásoltam őket, hanem hagytam, hogy hasson rám és csináltam valami hasonlót. Most pedig meghallgattam a mai slameket és valami hasonlót csináltam, de nem az lett, amit egyáltalán nem bánok. Látom azt, hogy a slam poetrynek van egy nagyon sokrétű belső világa és közönsége, akik közül persze sokan tisztában vannak vele, hogy többek között én is előfutárai közé tartozom a műfajnak. De ez így normális: mindenből kinő valami más és új. „Van, ki elszánt/Van, ki álszent/Van, ki felszánt/Van, ki száll fent” vagy „Volt a Trabika, a papíripari paripa, füstje fekete karika, mint a Bagira. Dőlt az ipari parki pakura, kellett a bika az akku-ra, s ment, mint apu a kapura” vagy „Nem félperdület kell, hanem pálfordulat, nem térferdületben fél bor-tudat, nem fülbőrfurat, nem bőrfelületre rémfelirat, mi lefedi földed alatt feledett romfaludat” – ilyen típusú szójátékokkal tele vannak a slamek is, nálam viszont a vállaltan szociotartalom kisebb arányban van jelen, különösen annak az aktuálpolitikai hegye. Én azt gondolom, hogy a túlzott aktualitás tiszavirág életűvé tehet egy produkciót. Van olyan, amikor ennek helye van, mert olyan fajsúlyú egy aktuálpolitikai vagy közéleti történés, de én olyan dalokat szeretnék írni, amik sok év múlva is jelentéstartalommal bírnak.

A tavaly áprilisi választások előtt publikáltad a No Vona című dalod, ami elég egyértelmű állásfoglalás volt.

Ez például egy kivétel volt az iménti elv alól. Azt gondolom, hogy a Jobbik frazeológiája, megnyilvánulásai, kapcsolatrendszere, a hozzátartozó társszervezetek, a hozzá minden bizonnyal nemcsak eszmeileg közelálló Kurucinfó és az ott megjelenő nyíltan rasszista, Hitler születésnapját ünneplő és a zsidókat a gázkamrába kívánó szövegek, szellemiség tőrőlmetszett, kegyetlen nácizmus. Az más kérdés, hogy a Jobbik politikai pártként nem sugallja ezt minden megnyilvánulásában, hiszen senki sem ellensége önmagának, ezzel kevesebb embert lehetne megnyerni. Nagyon nagy veszélynek érzem azt, ha Magyarország a szélsőségre ennyire nyitott és csak remélni tudom, hogy a szavazótáboruk többsége nem ezekkel a gonosz eszmékkel szimpatizál, hanem a sértettség és az egyébként jogos frusztráció üldözte őket a Jobbikhoz.

Ritkán állsz színpadra. Ez idén is így marad?

Igaz, hogy az Összközmű a Budapest Parkos Amen-koncerten mutatkozott be, de ez a formáció igazából kisebb klubokra lett tervezve, ahol például a koncert egy adott ponton átmehet felolvasóestbe vagy akár stand up- ba. Ilyenek lehetnek a jövőben.

Az Amennel vannak terveid?

Igen, szeretnék kiadni egy nagylemezt 2015 második felében, amely emlékeztet a kilencvenes évekbeli lemezeinkre, de annál azért érettebb. Zeneileg Chris Rea, Joe Cocker világához állna közel vagy mondhatnám Leonard Cohent is, csak ő már egy kicsit túl deprimált. Emellett szeretném azt a vonalat is folytatni, amelyhez az Összközmű előtti egy-két dal is tartozott (Te mesterséges ember, A vér nem válik vízzé): minimál zene, kimunkált, túltengő szöveg és ehhez illő klipek.

Miket hallgattál még gyerekként?

Amikor kissrác voltam, apámnak éjjel-nappal ment a szalagos magnója és azon szólt a Beatles, Elvis Presley, Creedence Clearwater Revival, Mungo Jerry, Suzy Quatro, Tom Jones, Barry White, Smokie és rengeteg akkori nagy sláger. Ennyi idősen jöttem rá arra, hogy ezek a zenék sokkal inkább befolyásolták az ízlésemet, mint a nyolcvanas években a punk és az újhullám. Én még a 80-as években is inkább az életvidám zeneiségre törekedtem, nem akartam sötétebb tónusú zenét csinálni, olyat, mint amilyen például az Európa Kiadóé volt. Persze engem is foglalkoztatott a lét megoldhatatlansága, de valahogy mégis ebbe az irányba mozdultam.  A megtérésem után pedig még inkább ez dominált. Ugyanis akkor a világnézetemben egy olyan alapvető változás állt be, ami a reménységet egy transzcendens valóságtávlatba helyezte, és ez számomra az élet alapélményévé vált. Annak ellenére, hogy régen a kedvenc költőm József Attila volt, összességében mégis közelebb áll hozzám például az a Rejtő Jenő,  aki munkaszolgálatosként az utolsó pillanatig  humorával tartotta mindenkiben a lelket, csak sajnos humorérzékkel a halált nem lehet legyőzni. Én azért tértem meg Istenhez és azért hiszek Jézusban, mert ő le tudta győzni a halált. Az emberi humánum, a jó szándék és az örömre való hangoltság önmagában kevés ehhez.

Akkor mire elég a humor?

Ahhoz feltétlen szükséges, hogy az embernek itt Kelet-Európában jobb életérzése legyen, épp ezért a szellemesség hiánya az egyik legfájdalmasabb dolog Magyarországon. Rendszeresen megengedem magamnak azt a luxust, hogy hétköznapi, profán helyzetekben próbálok jó szándékúan viccelődni az emberekkel, a boltban a pénztárnál vagy az utcán. Nagyon fáj az, amikor mogorva arcokkal és a humorérzék teljes hiányával találkozom. Én egyebek mellett dolgozom azon is, hogy ez változzon.

Miben látod ennek a gyökerét?

Nem tudom ezt mély tudományos igényességgel elemezni. Viszont nemrég olvastam Konrád György Zsidókról című könyvében egy érdekes párhuzamot: a magyar zsidóság és a magyarság történetében keres lélektani párhuzamosságot és a kettő között sok hasonló vonást talál, ami akár egyfajta egymásrautaltságot is eredményezhetne. Abban biztos vagyok, hogy a magyar keserűség alapvetően nem anyagi okokkal magyarázható, mert nálunk sokkal rosszabb anyagi helyzetben levő országok társadalmi és lélektani szempontból teljesen más állapotban vannak. Elmegy az ember egy afrikai településre, ahol a vezetékes víz és a telefon ismeretlen fogalmak; fogalmam sincs, miből élnek ott az emberek, mégis mosolyognak. Valamint nálunk nincs meg igazán az egymás felé való bizalom: többször járhattam Közel-Keleten és mind arab, mind zsidó részről lehetett érezni, hogy az embereknek nyitottak, kommunikatívak és szíves vendéglátók.

Folyamatosan frissül a videócsatornád, nemrég rendhagyó online sajtótájékoztatót tartottál, szóval tartod a lépést a korral.

A kilencvenes években az internet teljesen mást jelentett, akkor még csak a műszaki beállítottságú emberek használták igazán, de a közösségi média és az okostelefonok megjelenése után ez alapvetően megváltozott. Az Apple-alkalmazások már a hozzám hasonló műszaki antitalentumokat is rádöbbentették arra, hogy ez az egész nem a technikáról, hanem a kommunikációról szól. Folyamatosan keresem a legnaprakészebb megoldásokat arra, hogy szólni tudjak az emberekhez, ugyanakkor tudom, hogy alapvető és mély változásokat csak a Biblia üzenetével lehet előidézni. A nyugati világ jelenlegi paradigmája egyértelműen a vallásellenesség irányába tendál, ezért most nagyon nagy szükség van hiteles és modernitásra nyitott spirituális emberekre, akik megmutatják azt, hogy a kereszténység nem egy anakronisztikus, hiteltelen, múzeumba való hit.

Az Amen egyik emblematikus dala a TV Terror című szám. Az internet elég hasonló veszélyeket rejt magában, nem?

Még nagyobbat, főleg ha ezt a folyamatot kiterjesztjük az interneten túl általában a technológiai vívmányokra. Elég arra utalnom, hogy ennek a fejlődésnek az egyik legemblematikusabb személyisége, Elon Musk nemrégiben azt nyilatkozta a mesterséges intelligencia-kutatásról, hogy ez lesz az emberiség utolsó fejlesztése. Az internetnek nagyon sok veszélye van: még magamon is érzékelem, hogy ez átalakítja az embert. Ezek az eszközök elég okosak ahhoz, hogy egy helyről rengeteg funkciót meg lehessen oldani általuk, és ez a függőségek új fajtáinak veszélyeit rejti magában. Az emberben levő ősi szeretethiányt, amit szerintem csak Isten tud betölteni, ezek az eszközök álságosan próbálják pótolni. Mindazonáltal a biblikus hívők nem ellenségei a tudományos, technikai fejlődésnek, csak vigyázni kell arra, hogy az ember használja az eszközt és ne az eszköz az embert. Ezzel visszatérve az előző gondolathoz, nagyon fontos, hogy az emberek megértsék: a keresztények nem panelekben gondolkodó, zárkózott emberek, pusztán amiatt, hogy van sziklaszilárd hitük az emberi sors, a világ, a történelem végkimenetelével, Istennel és Jézussal kapcsolatban. Szerintem az ilyen előítélet buta általánosítás. Persze elmondható az, hogy a történelmi kereszténység sokat tett azért, hogy ezek az előítéletek kialakuljanak a progresszíven gondolkodó, intelligens emberekben, de ez mára egy olyan vallásellenes paradigmává kezd változni, amivel szemben intelligens módon fel kell lépni azoknak, akik meggyőződtek a Biblia igazságáról. Ezt életfeladatomnak tartom. Vallom és hiszem, hogy  a helyes berendezkedés az, hogy mindenki higgyen abban, amiben akar, ezért is tartom magamat a demokrácia elkötelezett támogatójának.  De a militáns ateizmus, noha elviekben nem vitatja el annak a létjogosultságát, hogy valaki higgyen, mégis erőteljesen a magánszférába próbálja meg azt utalni. Ez egy nagyon veszélyes és teljesen igazságtalan törekvés, hiszen miért ne lehetne ugyanolyan joggal a közélet része a bibliai, mint bármely más világnézet, persze nem állami segédlettel. Én abban partner vagyok, hogy győzzön az, aki több embert tud megnyerni. Én a szabad versenytől nem félek, mert abban hiszek, hogy Isten a történelem ura és Ő képes megszólítani azokat, akiket akar. Nem kell robbantásokkal, pokolgépekkel és gyilkosságokkal megvédeni azoktól, akik Őt gyalázzák. Nem örülök neki, ha ezt teszik, de nem nemhogy megölni nem fogok senkit ezért, de gyűlölni sem, ezzel is jelzést adva, hogy az én Istenem a szeretet Istene. Ez segít különbséget tenni a mindenki számára, a szélsőséges iszlám és a kereszténység között. Vagy ha úgy tetszik, a fundamentalista kereszténység és a fundamentalista iszlám között. Direkt használom az eredetileg semleges tartalmú, de mára szitokszóvá vált „fundamentalista” kifejezést. Olyan értelemben tartom magam fundamentalista kereszténynek,  hogy a Bibliát fogadom el a kinyilatkoztatás kizárólagos forrásának, azaz alapvető igazságait igyekszem tenni az életem fundamentumává: ilyen értelemben fundamentalista keresztény vagyok, de egy fundamentalista keresztény soha nem fog ölni, de gyűlölni sem. Mert az Ő könyvében az szerepel, hogy aki gyűlöl, az már embergyilkos. Jézus Krisztus ezen a területen számunkra nemhogy liberalizálta volna a mózesi tízparancsolatot, hanem még meg is szigorította azzal, hogy ne gyűlöljük, hanem szeressük  még az ellenségeinket is. Ezt azért is mondom, hogy elvegyem az alapját annak, hogy valaki a nagy vallásellenes felbuzdulásában a kereszténységét egalizálja az iszlámmal, különösen a szélsőséges iszlámmal.