Ha azt mondom, hogy Je suis Charlie, akkor tulajdonképpen csak egy másik nyelven mutatkoztam be, mert tényleg Károlynak hívnak, és ez önmagában még nem jelent szellemi azonosulást a Charlie Hebdo lemészárolt szerkesztőségével. Könnyű azt játszanunk – olvashatunk bizonyos véleményeket –, hogy mi, a fejlett Nyugathoz meg a demokratikus Európához tartozók toleránsak vagyunk, miközben egy kicsit magunkba nézve tudhatjuk, hogy ez a tolerancia csak képmutatás.
A többség toleranciája ugyanis éppen csak addig tart, amíg nem az ő bőrszíne, származása, vallása, szexualitása vagy éppen testsúlya a gúny tárgya. És van is logika ebben az érvelésben. Az indulatok összecsapnak, a sajtóban és a közösségi oldalakon keringő vélemények között akad olyan, amelyik – bár nem veszi védelmébe a gyilkosokat, sőt nagyon helyesen elítéli őket – halkan, de határozottan hibáztatja az áldozatokat is…
Az áldozatok hibáztatásáról nekem a nemi erőszak jut eszembe.
Visszatérő téma nálunk mostanában, hogy aki úgy öltözködik és úgy viselkedik, az bizony kihívja maga ellen a sorsot. Aki kurvának áll, az ne csodálkozzon, ha megbasszák, szokták mondani ugye, úgy kell neki, az áldozat is tehet róla, és az elkövetőt is meg lehet érteni. Nehéz gyerekkora volt, régóta nem volt nővel, és be is rúgott egy kicsit, de hát istenem, a lány is részeg volt.
Persze, értem én, szabad, sőt kell is vizsgálni az elkövető motivációit, az áldozatot elítélni viszont soha. Már csak azért sem, mert egy hatéves kislány is lehet nemi erőszak áldozata – most komolyan, nem egyértelmű ez mindenkinek? Sajnos hiába mondták el ezt már sokan, úgy tűnik, újra és újra el kell ismételni. Ha viszont a nemi erőszaknál összetettebb a probléma, akkor sem árt a felszín alatt kutatni és több oldalról közelíteni a témát.
Nemrég egy egyetemi előadás kapcsán gondolkodtunk itt a South Parkról, aminek több száz epizódja gyakorlatilag minden létező vallási, etnikai és szexuális kisebbséget és többséget megsértett már, mindenkiből, de tényleg mindenkiből gúnyt űzve: ha liberálisnak tekintjük őket (egyesek szerint nem azok), akkor a South Park alkotói annyira liberálisok, hogy a szemellenzős konzervativizmus mellett a liberális túlérzékenység elé is görbe tükröt állítanak.
A South Park ugyanis azért gúnyolódik a négerrel, a zsidóval, a buzival meg a fogyatékossal,
hogy rávilágítson arra, aminek egyébként szintén réges-régen evidensnek kéne lennie: ők is csak emberek, ők is ugyanúgy jók és rosszak, okosak és buták, bűnösök és áldozatok, ahogy a többség. Elfogadom, hogy ettől függetlenül a South Park sokak ízlésétől távol áll, ahogy a Charlie Hebdo is lehet ízléstelen meg gusztustalan bárki szemében.
Ha egy pillanatra leválasztunk a párizsi rémálom történetéről mindenféle világnézeti, erkölcsi meg érzelmi sallangot, és csak a száraz matematika felől nézzük a dolgot, akkor valóban igaz lehet, hogy aki gúnyolódik egy vallással, ráadásul éppen azzal, amelyik (napjainkban) a legtöbb szélsőségesen fanatikus (hadd ne kelljen leírnom, de persze le kell, hogy egyébként nem minden muszlim terrorista, sőt) hívővel rendelkezik, akkor azt nagyobb valószínűséggel éri támadás, mint azt, aki nem mutogat a mellkasára minden nap, hogy tessék, ide lőjetek!
De akkor mi a helyzet a többi áldozattal,
például a merényletet követő túszdráma halottaival? Nyilván semmi, ők tényleg nem tehetnek róla, őket valóban lehet sajnálni. Ez az érvelés azonban csapda. Terrorizmusról beszélünk, és az újságírók lemészárlása ugyanúgy szimbolikus, ahogy a 2001-es, World Trade Center elleni támadás is az volt. Most azokat vették célba, akik a vallással gúnyolódtak, de ez sosem lehet elég indok a gyilkoláshoz. A terrorizmus kiváltói egyébként sem a karikaturisták, és a terrorizmus nem is magából a vallásból fakad.
A gúnyolódást amúgy könnyű félreérteni és leegyszerűsíteni, pedig nem mindegy, hogy valaki befolyásos vallási vezetővel vagy egyszerű hívővel, a vallással vagy magával a hittel, a bigottsággal vagy a fanatizmussal, esetleg a túlérzékenységgel gúnyolódik. A lényeg azonban ugyanaz: gúnyolódjon bármivel, ha egy ilyen erőszakos támadás áldozata lesz, és úgymond magával ránt másokat is, akkor sem hibáztathatjuk.
Apropó, túlérzékenység!
Abból bizony nálunk is akad bőven: ha a zsidósággal gúnyolódsz, azonnal megjelennek a liberális jogvédők, hogy Magyarországon már megint tombol az antiszemitizmus, ha pedig a kereszténységgel viccelődsz, rögtön elsírja magát egy KDNP-s, hogy itt bizony keresztényüldözés folyik! Függetlenül attól, hogy zsidó vagy, keresztény vagy, esetleg egyik sem. Az érzékenység persze egy bizonyos fokig érthető, de sokszor tényleg túlzó. Nálunk (elvileg) nincs komolyabb veszély, a párizsihoz hasonló terrorcselekményekre (állítólag) hazánkban (még) nem lehet számítani.
És ha majd lehet, akkor mit kell tennünk? Az lesz a helyes, hogy orrba-szájba gúnyolódunk Mohameddel, mondván, hogy nem félünk, nehogy már nekik legyen igazuk, és éljen a szólásszabadság? Vagy az lesz a járható út, ha maximálisan korrektek leszünk, még véletlenül sem állunk ki a Charlie Hebdo mellett, és soha egyetlen negatív megjegyzést nem teszünk az iszlám vallási fanatizmusra, mondván, jobb félni, mint megijedni?
Én sajnos vagyok annyira elvetemülten liberális,
vagy inkább középen álló (már ha beszélhetünk középen állásról), hogy a „bátor” provokátorokat meg a „gyáva” csendben maradókat egyaránt megértem. Tényleg! Ami meg a szólásszabadságot illeti, kitarthatunk mellette a végsőkig, vagy korlátozhatjuk annyira, hogy a másokat sértő (jelentsen ez bármit) dolgokat kihagyjuk belőle. A terrorizmus szempontjából mindegy.
Ami történt, annak jóval bonyolultabb a képlete ezeknél a semmitmondó irányelveknél. Ugyanakkor biztos, hogy a világ már csak a technológiai fejlődés meg a történelmi tapasztalatok miatt is a minél szélesebb körű szólásszabadság irányába halad, ami talán nem egy rossz folyamat, és jó lenne, ha az erőszak (bármilyen oldali erőszak) totális elutasítása felé is haladna, ami viszont (tudom, tudom) utópia.
De az is biztos, hogy engem Károlynak hívnak. Mondhatjuk, hogy Charlie vagyok, de ha valakinek ez nem tetszik, akkor maradhatok Karesz vagy Karcsi. Nekem tényleg mindegy.
