…akkor is ezt fogjuk csinálni hajnali háromkor, amikor járókerettel együtt raknak fel minket a színpadra. Ezt az elvonási tünetet érzi minden zenész, meg a hajnali benzinkutas találkozásokat hiányolja, tudod, amikor két turnébusz összetalálkozik az országban.
Néhány év kihagyás után ismét aktív a Hippikiller, tavaly jelent meg Mixtape From The Striped Room című lemezük. A zenekar agyával, Bihari Balázzsal beszélgettünk 1975-ről, a Van Halenről és a kazetták világáról.
Pár éve volt egy kis szünet a Hippikiller történetében. Adott a kérdés: hogyan és mikor kezdtél el újra foglalkozni a Hippikillerrel?
2008 és 2010 között igazán klassz felállású Hippikiller játszott, Hohl Árpi dobolt a Hollywoodoo-ból, Polnauer Flóra énekelt, Hó Marci basszusgitározott, de bármennyire is úgy éreztük, hogy elég erős műsort adunk, valahogy nem jöttek össze a dolgok – na de van ilyen. Közben Fló elköltözött Berlinbe, Árpi apuka lett, Marc pedig megcsinálta végre a Jégkorszakot, én pedig szóltam Mezei Andris barátomnak, aki a 1.0-ás Hippikiller-basszusgitáros, hogy ismét csináljunk valamit közösen. Viszont azokat a köröket nem akartam ismét megfutni, hogy az ikszedik dobossal összepróbálni a régi műsort, ez valahogy ekkor már halálosan fárasztott. Mindez gyakorlatilag folyamatosan megakasztotta, hogy az új dalokra koncentráljak. Volt még egy vetülete a leállásnak, ez pedig furcsa módon a tanulás: szerintem a zenészek igen jelentős része nem igazán tudja lefordítani a hangmérnök nyelvére, mit szeretne viszonthallani és vica versa, így igen hamar kommunikációs zavar alakul ki és ennek az eredménye egy olyan felvétel lehet, amivel az előadó nem feltétlen lesz elégedett. Úgy gondoltam, ennek megelőzésének leghatékonyabb módja, hogy kezembe veszem az események kvázi produceri láncolatát és elmélyedtem a különböző programokban, pluginekben, sávokban, szakszavakban, figyeltem és csináltam, aztán ismét figyeltem és csináltam. A látszólagos leállás így egyfajta újjákezdéssé vált, mert az igazi munka valójában ekkor kezdődött. Nem is történt semmi más, csak a Hippikiller újraértelmezése, egy korábban relatíve sokat koncertező zenekarból egy produkciós bázis lett, ahol nem a koncertezésen van a hangsúly és ahol zeneileg bármi megtörténhet. Ennek az eredménye a 2014-es Mixtape from the Striped Room album.
Hogyan képzeljük el a felvételt és hol van az a bizonyos csíkos szoba?
A csíkos szoba a hálószobám: itt kezdtem el dolgozni a lemezanyagon, a törzsanyag tulajdonképpen itt készült. Ahogy az előbb meséltem, a Mixtape egy tanulási folyamat két éves expozíciós idővel készült pillanatfelvétele, talán ezért is lett ez a címe, hiszen meglehetősen különböző karakterű felvételek váltogatják egymást. És mivel különböző karakterű dalokról van szó, különböző zenész figurákat képzeltem minden egyes számhoz. Az valahol feltétel volt, hogy ők a baráti körömből kerüljenek ki, és nyilván Gerdesits Ferkau doboljon, Mezei Bandi basszusgitározzon, Najmányi László írja a szövegeket. Mogyi barátom, aki egyébként a Akkezdet Phiai menedzsere, billentyűs is: érett már, hogy írjunk együtt dalt. Szögi Zsuzsi az egyik legrégebbi barátom, 1986 óta ismerjük egymást, a felvételek idején a kórustagság mellett nagybőgőzni járt, így nem volt kétséges, hogy csinálunk nagybőgővel dalokat. Olívia, azaz Kolegina pár éve Hollandiába szakadt hazánkfia, a vele készült felvételeket is sikerült hasznosítani. Lukács Dóri, azaz MC Fedora annyira bevált, hogy a koncertező Hippikiller részesévé is vált. Ésatöbbi ésatöbbi ésatöbbi, szóval ebből is kiderül, hogy logisztikailag két év kellett, mire összeállhatott a lemezanyag, pláne hogy mindennek igazából két és félszeresét készítettem el, de a végső láncolatba ennyi dal fért fel.
Az első dal rögtön egy Van Halen-feldolgozás, ettől egy kicsit zavarba jöttem először.
Miért kell zavarba jönni a Van Halentől? Szerintem egyrészt az egyik legfontosabb és leggrúvibb amerikai rockzenekar. 1981-ben vettem fel először Göczey Zsuzsi néni műsorából Diver Down című albumukat: azóta hallgatom őket és még mindig izgalmasnak találom a régi dalaikat, a soundjukat, a frissességet. Imádom folyamatosan felülvizsgálni az általam korábban fétisként kedvelt vagy éppen gyűlölt előadók munkáit, hat-e ugyanúgy az adrenalin, találok-e benne olyan elemet, ami újra és újra elbűvöl. Van, amikor húsz év után találok rá valamire, zenére, stílusra. Amikor harminc voltam, egy harmincöt éves dobos barátom kétségbeesetten mesélte, hogy úristen, mi lesz, neki tetszeni kezdett Eric Clapton. Hát ez tényleg elég kétségbeejtő, válaszoltam és komolyan így is gondoltam. Mit tesz isten, pár évvel később nagyon rákattantam a bluesra. Annak azért valahol örülök, hogy az Emerson Lake and Palmert még nem mertem elindítani – a progrockról mindig régi lemezbörzék jutnak eszembe a Pecsában, ahol alkudozó lófarkas, ötvenes rockerek mászkálnak lemezekkel teli marlborós nejlonzacskókkal.
Valahogy úgy alakult itthon – és ennek idejét, helyét és időpontját elég jól be tudom határolni, hiszen ennek közvetlen részese voltam -, hogy a magyar zenei újságíró-kánon látszólag egy nyitott rendszernek tűnik, ám sok esetben mégsem az, tini korban berögzült klisék sokszor szabályokká merevednek és ennek mentén építgeti mindenki saját zenei univerzumát benne a saját abszolút zenei igazságaival. A ki-be-átjárás a sok párhuzamos univerzumba ilyenkor már kényelmetlen. Én sem vagyok kivétel. Kicsit olyan ez, mint amikor anno Sebők János egy előadóról leírt egy véleményt és mivel véleményvezérekből kevés volt egy meglehetősen pici fórumon, a vélemény évtizedekig meghatározó abszolút igazsággá vált. Ez a hatásmechanizmus sokszor még ma is érezhető, bár a fórum teljesen más dimenzióban létezik, azért ez a kör borzasztó picike – és a hatása is az. A Runnin’ with the Devilnek helye volt a lemezen, mert annak ellenére, hogy visszafogott, kiszámított, nyugis életet próbálok élni, közvetlen környezetem és én is hasonló állapotba kényszerítve érezzük magunkat. Nofjúcsör kicsit másképp. A Mixtape lehet, hogy műfajilag erősen eklektikus, azért igazából egy dark wave-lemez.
A lemezen egy rakás zenész közreműködik, de a Hippikillernél régen is gyakoriak voltak a kollaborációk – ebből úgy tűnik nekem, hogy szereted máson is átereszteni a zenédet. Jól látom?
Jó dolog ez, izgalmas is, mint amikor otthon jammelsz valakivel a bármire. Sokszor annyira más szemléletmóddal érkezik a két fél, hogy néha végtelen sok idő, mire összeérik eggyé. Sokszor maga az alkotási folyamat a legizgalmasabb, tudod, hasonló érzés, mint amikor koncertezni mész: ülsz a turnébuszban a többiekkel együtt felpörögve és csak mész és mész az autópályán.
A lemezen szerepel a Rockandroll Journalist In Midlife Crisis című dal, amelyet már 2009 körül is játszottatok és korábban már klip is készült hozzá. Erről a dalról mit lehet tudni?
Eredetileg inkább önironikusnak szánt viccnek indult a dal. Aztán amikor azt látod, hogy másnál mindez kezd beteljesedni, akkor már kevésbé vicces, sőt nagyon nem.
Az új anyag kazettán is megjelent, de mondtad, hogy ennek nem volt köze a kazetta-reneszánszhoz.
Amikor elkezdtem újradefiniálni a zenélés mikéntjét és bejött a képbe ez a csíkos szoba-effektus, igazából visszatértem az alapokhoz, ahonnan számomra elindult az együttzenélés. Ülünk hármasban, Donáth DADA, Zsolnai Rita és én a Nyár utcai kisszobában Újpesten, próbálunk, felveszünk, keverünk egy négysávos magnóval. 1990 környékén járunk. Pontosan ugyanez az érzés most is, csak mások az eszközök. De az attitűd ugyanaz és ez kiváló alap a folyamatossághoz.
Fotó: Nagy Márton
A NeoDADAEaSt kazettán jelentetett meg felvételeket, az IF Kiadó adta ki, akik persze mi voltunk és a hasonló külföldi kiadók pedig szintén kiadták ezeket a számokat kazettán, Hanghordo-Zoo néven kazettafanzint csináltunk, a Második Látásban és a többi fanzinben pedig olvasni lehetett mindezekről (rádióműsor a magyar fanzinekről – Hátsó Szoba, Petőfi Rádió, 1992). Teljesen természetes volt, hogy a Mixtape kazettán is megjelenjen digitális világon túl, hiszen azt a bizonyos folyamatosságot szimbolizálja számomra. Az más kérdés és külön öröm, hogy a kinyomott száz példányból egy, a saját maradt meg.
Tavaly ismét elég sokat koncerteztetek az új felállással, de idén nem játszottatok. Ez így is marad?
Nem hiszem, nem tudok a seggemen maradni. Egyébként nem is a koncertekre asszociálok e kérdésnél, hanem arra, hogy hova kell pakolni a dobot és hogyan állítsuk és fektessük az erősítőket a csomagtartóban, amiket viszünk vissza a próbaterembe. Szerintem ezek a mozdulatsorok azok, amelyek olyan szinten beivódtak, hogy pontosan tudom, hogy akkor is ezt fogjuk csinálni hajnali háromkor, amikor járókerettel együtt raknak fel minket a színpadra. Ezt az elvonási tünetet érzi minden zenész, meg a hajnali benzinkutas találkozásokat hiányolja, tudod, amikor két turnébusz összetalálkozik az országban.
Nemrég jelent meg az Európa Kiadó-feldolgozáslemez, amin a Hippikiller az Ez a város című dalt dolgozta fel. Mit jelent számodra a Kiadó és az a korszak, amiben ez a lemez fogant?
Az Európa Kiadó által is jelképezett korszak a nyolcvanas években elképesztő szellemi pezsgést hozott, és az olyan zsenik, mint mondjuk a Jenő, vagy a Másik, vagy a Dönci még tovább tudták katalizálni ezt a rendszerváltás után kábé 1993-ig folyamatosan növekedő underground közeget. Szerintem nagyon szerencsések lehettek azok a kiscsajok és kiscsávók, akik ebbe belecsöppentek, mert talán pár embernek sikerült azt a fajta bátor és kísérletező szellemiséget továbbvinni a jelenbe, ami ott kiválóan működött.
Ami ma a popzenéből és a kulturális életben látszik a felszínen, a rádiókban vagy a fesztiválokon, pontosan olyan, mintha 1975-öt írnánk. A rendszer a legkisebb ellenállás felé viszi a produkciókat, ne fájjon, ne szúrjon, ne karmoljon. Simán be lehet helyettesíteni a Bergendy vagy az Apostol, az M7-es együttes nevét mai előadókra és pontosan ugyanazt az eredményt kapjuk. Elég gáz, hogy mondjuk az Ez a város mondanivalója, de még tovább megyek, egy Flash-koncertfelvétel, egy 1981-es P. Mobil Mobilizmo album vagy egy 1980-as Beatrice-koncertkazetta több aktuális mondanivalóval, fajsúllyal, daccal és jelentőséggel bír, mint ami ma visszaköszön a magyar médiából. Mindeközben rengeteg kiváló magyar produkció születik korosztálytól függetlenül, ebből a szempontból imádtam 2014-et: drukkolok idén az Elefántnak, Jónás Verának, a Korognak, a Middlemist Rednek, a Supernemnek, a The Best Bad Tripnek és sorolhatnám. De a helyzetjelentésem nagybetűs bazmegért kiált és ekkora bazmeget csak a korábban említett felvételeken hallok. Remélem, ami késik, nem múlik.
(A nyitóképet Nagyillés Richárd készítette.)
