Alig több mint három éve alapították a Librit, amely rövid idő alatt viharos gyorsasággal nőtte ki magát az egyik legjelentősebb és legszínesebb címlistával rendelkező hazai kiadóvá (itt olvasható az induláskor készült interjú). A hozzá kapcsolódó kiadói csoport idén kilépett a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesüléséből, de nem ez az egyetlen lépése az, ami jelzi, hogy az idehaza bevett gyakorlattól eltérően, a meggyökeresedett és idejét múlt irányelvekhez képest egészen máshogy áll hozzá az irodalomhoz. Nemcsak a könyvkiadáshoz, de a rendezvények szervezésétől az újságíráson át a kultúra egészéhez. Sárközy Bencével, a Libri Kiadó vezetőjével a Nyugati téri irodában beszélgettünk.
Néztem a kiadói csoport karácsonyi bulijáról készült fotókat – azért ez egy elég vegyes társaság. A Libri Kiadó profilja köztudottan nyitott. Szerinted a magyar kiadók akkor érnek el nagyobb sikert, ha a marketingbe fektetnek energiát, vagy inkább a több lábon állás a fontos?
Szerintem ez nagyon összetett dolog. Egyrészt a mi kiadói csoportunk (a Helikonnal, a Parkkal, a Kolibrivel, a Trubadúrral, a Librivel együtt összesen háromszázötven idei címről beszélünk) arra törekszik, hogy a hagyományos értelemben vett kiadói munka a lehető legjobb minőségű legyen. Attól függetlenül, hogy szórakoztató irodalomról, szépirodalomról, ismeretterjesztőről, külföldi vagy magyar könyvről beszélünk. Szerintem ez az alap: hogy hogyan választjuk ki a könyveinket és hogyan gondozzuk a szövegeket; ez mutatja meg leginkább, milyen egy kiadó.
A több lábon állás pedig szinte evidens, mert nagy kiadói csoportok sehol a világban nem rendezkednek be szűk profilokra. Ha megnézzük akár az amerikaiakat, mint a Simon&Schuster vagy a HarperCollins, akár az európaiakat, mint például a Holtzbrinck, a Bertelsmann, a Mondadori, a Planeta, a Santillana, a Bonnier vagy épp a Gallimard, akár a távol-keletieket, mint a Kodansha vagy a Shueisha, ezek mind sok címmel és nagyon vegyes listával rendelkező kiadói csoportok – emiatt viszonylag könnyen lovagolják meg az aktuális érdeklődési hullámokat és szolgálják ki ugyanakkor a mindenkori általánosabb igényeket. Nálunk is hol a személyes hangvételű, önéletrajzi ihletésű történetek mennek, mint az idei évben Lovasi Andrástól Mittelholcz Dórán keresztül Péterfy-Novák Éváig, hol a szépirodalom a legkívánatosabb, és így tovább.
Mivel a könyv luxuscikk – különösen igaz ez a válság kezdete óta –, nem olyan, mint a tej vagy a kenyér, ezért a többi élvezeti portékával kell versenyeznünk a fogyasztók kegyeiért, ez pedig marketing nélkül nem megy. Nagyon sok könyvet vesznek ajándékba, főleg ebben az időszakban, karácsony előtt, mi pedig az összes többi céggel, akinek csak ajándékként szóba jöhető terméke van, együtt ácsorgunk ugyanazokra a vásárlókra.
Másrészt egy nagyon pici lavórban a nyugalom megzavarására alkalmas mértékű pancsolás zajlik épp Magyarországon. Sokszor elhangzott idén, hogy „aggasztóan koncentrálódik” a piac, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) legalábbis aggódni látszik emiatt, miközben a világon bárhol másutt természetes, hogy a piacok koncentráltabbak, mint amilyen jelenleg a magyar. Mindenütt nagy, tőkeerős cégek vezetik az eladásokat (épp ezért is nagyok és tőkeerősek). Még a világ legnagyobb könyvpiacát – ahol látványosan sok tér nyílik az újabb próbálkozásokra, szinte mindennek van helye és lehetősége, ahol olyan cégek nőnek fel hirtelen „garázsokból”, mint az Amazon vagy a Random House –, szóval az amerikai könyvkiadási és -eladási piacot is jelenleg a „Big Five” uralja.
Ezek szerint nem tartod jónak, hogy 30-40 jelentősebb kiadó kezében koncentrálódik a piac többsége?
Szerintem ez a 30-40 már kevesebb, talán egy pár éve még igaz lehetett ez a szám. Ráadásul több a vezető kiadói márkák közül mostanra ugyanahhoz a pár tulajdonosi körhöz tartozik.
De ami lényeges, hogy én alapvetően a versenyt tartom jónak. Akikben kisebb a versenyszellem, nehezebben boldogulnak. A fogyasztóknak és az íróknak viszont a versenynél jobb nem is lehet. A könyvek és íróik népszerűsítéséhez elengedhetetlen, hogy a kiadók mindent megtegyenek azért, hogy a legkeresettebb szerzők valóban motiváltak legyenek a keresetük által, és ez újabb népszerű alkotásokra ösztönözze őket. Továbbá hogy egy kiadó a saját portékájáról és annak értékeiről megpróbálja a lehető legtöbb embert informálni. Nyilván emellett jó lenne, ha létezne átgondolt kultúrpolitika vagy egy olyan könyves érdekképviseleti szervezet, amely közép és hosszú távú tervvel, kampánnyal, jól átgondolt és felépített stratégiával megteremtené a lehetőségeit annak, hogy bővülhessen az olvasók köre.
Másrészt a mai napig működnek bizonyos beidegződések. Szakmánk egyik legnépszerűbb retorikai fordulata szerint minden író természetszerűleg oda tartozik, ahol korábban megjelent, ahhoz a kiadóhoz, aki „sokat fektetett a kiadásába”. Szintén közkedvelt fordulat, hogy a konfliktus a szakmán belül az „etikus” viselkedésű régiek és az „etikátlan” újak közt alakult ki, és hogy ez a status quo most változóban van – miközben a szóvirágokon túli valóságban sohasem is létezett, vagyis semmi olyan nem történik, ami korábban ne történt volna. Az, hogy a Jelenkortól szerzők jelentős része a 90-es évek közepétől átvándorolt a Magvetőhöz, vagy az, hogy Háy János és Egressy Zoltán legutóbb az Európa Könyvkiadóhoz igazolt, éppoly természetes, mint az, hogy a mi szerzőink köre olyanokkal bővül, akik jobb, vagy legalábbis számukra szerethetőbb szolgáltatásokat várnak az aktuális kiadójuktól. Külföldi szerzőkkel ugyanez a helyzet, csak nekik még annyival is könnyebb, hogy a kényelmetlen beszélgetéseket/levelezéseket az ügynökeik intézik helyettük. Ha ez itthon is így volna, még nagyobb lenne a vándorlás, mert a legnagyobb jelenlegi korlátozó erőt éppen abban látom, hogy nem szívesen vállalnak fel a szerzők (sem) konfliktusokat. Adott kiadó korábbi „befektetése” (mely alatt feltételezhetően a korábbi művek kiadása és promóciója értendő) pedig nyilvánvalóan megtérült, ha eztán foggal-körömmel ragaszkodik a szerzőhöz és mintegy saját tulajdonának tekinti. Ugyanakkor fordított esetben, kiadóként, nem szokás annál komolyabb vállalást tenni, mint hogy a szerző aktuális könyvével „teszünk egy próbát” – vagyis kicsikét mást várunk, mint amit adunk cserébe. És mindezt az etika felől védeni/magyarázni? Sajnos az egyéni érdekek túl tisztán követhetők ebben a játékban ahhoz, hogy az általános emberi értékekre való hivatkozás ne tűnjön álságosnak.
Tudom, hogy úgyis nemmel fogsz válaszolni, mert nyilván munka és szerencse is kell, de a siker elsősorban nem pénzkérdés? Mert nem mindenki engedheti meg magának például, hogy marketingszakembereket fizessen.
2011 augusztusában az új céget a Nyitott Könyvműhely átnevezésével kezdtük, vagyis minden alapját annak, ami ma van, Halmos Ádám barátom fiatal és dinamikusan fejlődő egykori kisvállalkozása képezi. Akkor ők öten voltak, akikhez Dávid Anna, Dunajcsik Mátyás és én csatlakoztunk. Most ötvenen dolgozunk ennél a cégnél, amely közben cégcsoporttá bővült a Helikon Kiadóval, a Kolibri Kiadóval, a Park Kiadóval és a Diafilmmel. És mindez a válság közepén alakult így. Senki nem jött be hozzánk aktatáskányi pénzzel. Az más kérdés, hogy anyacégünktől (akkor még Libri, ma már Libri-Shopline) nagy segítséget kaptunk a kereskedelem terén. De ettől függetlenül ez a kiadó maga gazdálkodta ki többek közt azt is, hogy ma hét-nyolc piárossal és marketingessel dolgozunk, fantasztikus szakemberekkel. Kevés könyv van, amit érdemes plakátkampánnyal hirdetni, de számos más útja van a népszerűsítésnek. Nagyon fontos körültekintően kitalálnunk, hogy egy adott könyvnek mi lehet az útja az olvasóihoz, és nem rutinmechanizmusokat működtetnünk, mert a promóciós eszközök hamar fáradnak, megszokottá válnak. Van, mikor egy jó ötlet elég, van, mikor pénzt kell költenünk, és van, mikor egy kicsivel még több pénzt.
Bartók Imre vagy Nemes Z. Márió könyveinél mi a stratégia? Őket nyilván nem lehet úgy reklámozni, mint Alföldi vagy Lovasi könyveit?
Velük a legjobb, amit tehetünk, az, hogy megfelelő példányszámban és leosztásban kint vannak a könyvesboltokban. Egy olyan világban, ahol minden országban csökken könyvesboltokban az elérhető a címek száma a boltok négyzetmétereivel egyetemben, mivel online mindent meg lehet vásárolni, mi az anyacégünknek köszönhetően meg tudjuk tenni, hogy ezek a könyvek a polcokon is ott legyenek. Ezen kívül ezeknek a könyveknek az használna a legtöbbet, ha létezne egy erős kulturális sajtó Magyarországon. Van persze erősödő tendencia, főleg online felületeken. A Librarius például jó úton halad afelé, hogy egy olvasmányos kulturális hírportállá váljon. Vagy amit a KönyvesBlog csinál, hogy közéleti értéken kezel irodalmi/könyves információkat, amivel be tud jutni akár az Index címlapjára is, vagyis azt a látszatot tudja kelteni, hogy az irodalom legalább annyira érdekes lehet, mint a politika vagy a szex. De mindeközben a nyomtatott sajtóból sajnos kikopnak a kulturális rovatok. Az irodalmi folyóiratok recenzióit pedig gyakran a szakmabelieken túl senki sem érti, és a recenzens ismeretségi körén kívül senki sem olvassa. Újra kell gondolni, hogyan és kikhez, milyen csatornákon keresztül és milyen hangnemben akarunk eljutni, valamint hogy hogyan működünk együtt mi, kiadók, újságírók és más kultúracsinálók a túlélésünk és a megújulásunk érdekében.
Amikor idén kiléptünk az MKKE-ből, azt mondtuk, hogy újra kellene gondolni, hogy ez a szervezet miért van, mik a céljai, és milyen eszközök állnak rendelkezésére ezek eléréséhez. Ahogy korábban is mondtam, nagyon fontos cél volna az olvasásnépszerűsítés, stratégikusan, összehangoltan, és nem csak ad hoc módon, az egyes kiadók által. Büszkék vagyunk arra, hogy a magyar olvasó nemzet, de amikor azt látom, hogy ugyanabból a könyvből, amiből mi húszezret adunk el, Norvégiában háromszázezret vesznek – fele annyi ember, még ha gazdagabbak is –, akkor elgondolkozom, hogy ez a mi „olvasó nemzet” voltunk mennyire önáltatás és mítosz.
De a rövid, tájékoztató, kedvcsináló jellegű recenzió mellett van helye a komolyabb, tízezer karakteres elemzésnek is, nem?
Természetesen van ezeknek is létjogosultságuk, de nem eladási szempontból. Viszont nem oly régen néztem egy szerda esti beszélgetést Toni Morrisonnal Stephen Colbert talk showjában, hogy miért érzi a Nobel-díjas szerző még mindig aktuálisnak Amerikában a rasszizmusról írni. Vagy ott van Oprah Winfrey, aki néhány éve felfedeztette a nagyközönséggel is Cormac McCarthyt, aki persze ismert volt korábban is az ínyenc olvasók előtt, de kétségtelenül lappangott a műveiben ennél nagyobb eladási potenciál. Az ehhez hasonló fórumok és lehetőségek elérhetetlenek a magyar szerzők számára. A komoly(abb) folyóirat kritika lassú (nyilván az alaposságából fakadóan is) és kevesek számára közvetít információt. A lapok kritikarovatai kihunyóban, az alternatív fórumok pedig még csak kialakulóban vannak. És közben kétségbeesett ellentartást érzékelek egyes jelentős hazai véleményformálók részéről – mintha a kultúra utolsó bástyáit védelmeznék a kommersz áruk özönlő seregei ellen. Én is nagyra értékelem a sznobizmust, mert életben tarthat egy csomó fontos, ámde kevésbé népszerű értéket, de amikor falakat építünk és nem is vagyunk hajlandóak észlelni semmit a falakon kívül, az ártalmas.
Bennünket is ér néha az a vád, hogy bulvárosodunk.
Hosszú évek óta rendszeresen olvasom a Publishers Weeklyt, a nemzetközi könyvszakma talán legfontosabb hetilapját. Ebben a következő hírek vannak: „XY író kétkönyves szerződést kötött egy új kiadóval, azt rebesgetik/pontos információnk szerint Z összegért, ígéretes szerkesztő fog vele foglalkozni, és a jövő karácsony egyik sikerkönyvének szánják…” Vannak a lapban természetesen tartalmas elemzések és kritikák, de pletykák és érdekességek is. Itthon mintha tabu lenne, hogy mennyit keres egy író, vagy mit csinál, amikor nem ír – miközben egyes fiatal írók hihetetlenül jól használják a közösségi médiát, bevonják az életük egy szeletébe az olvasóikat, és ezáltal egyre népszerűbbek, mint például Simon Márton vagy Dragomán György. Ez teljesen emberi és szeretik is az emberek. Persze fontos a jó ízlés és a mérték, de az ilyesmi sokat használhat egy könyvnek.
Nyilatkoztad többször is, hogy nem tesz jót a könyveknek, hogy az Ünnepi Könyvhét a nyári időszak elejére esik, alig több mint egy hónappal a Nemzetközi Könyvfesztivál után. Jobb lenne, ha mondjuk szeptemberben tartanák?
A Könyvhétnek van egy hagyománya, és minden hagyományból fakad egyfajta erő. Az, hogy háromszázezernél több ember kimegy a Vörösmarty térre, azt mutatja, hogy a rendezvény messze nem felesleges. Viszont hogy mi lesz azzal a temérdek minőségi magyar könyvvel, szak- és szépirodalommal, amit a ekkorra időzítenek, viszont nem épp a nyár a szezonjuk vásárlási szempontból, őszre pedig már „öreg árunak” számítanak, és kiszorítják őket a jobb könyvesbolti helyekről az újdonságok?
Vagy nézzük meg a Nemzetközi Könyvfesztivált! Ha az a cél, hogy legyen még egy rendezvény, ahol a könyvkiadók standot állíthatnak, és ha eladnak valamennyi könyvet, ezáltal gyors készpénzhez jutnak, akkor ez a fesztivál jó. De ha olyasmit szeretnénk, amilyen a göteborgi, torinói, torontói, guadalajarai, sydneyi vagy tajvani vásár, amelyeken nemcsak nemzetközi szerzőket látnak vendégül, de vonzzák a különböző országok könyves szakembereit, ügynököket és kiadókat, miáltal gyümölcsözőbbé teszik a saját nemzetközi szakmai kapcsolataikat, akkor ez a fesztivál a világtérképen szinte nem is létezik. A budapesti vásár közvetlenül a londoni utáni légüres térben van. Az együttműködés a vendég-országokkal régóta akadozik (nem azok a szerzők jönnek, akiket a magyar kiadók kiadnak, viszont akik jönnek… satöbbi, satöbbi). Mi a cél? Tényleg nemzetközi fesztivált akarunk csinálni, vagy magyar nyelvű könyveket eladni a magyar olvasóknak? És jövőre tényleg mi leszünk a saját díszvendégünk?
Írjátok a honlapon, hogy nem fogadtok kéziratot. Sok fiatal szerző fordul hozzátok?
Nagyon sok, de nem a honlapot nézik. Sok fiatal jelenik meg nálunk. Jövőre kijövünk Dékány Dávid és Kemény Zsófi versesköteteivel. De azok a fiatalok, akik még nem érzékelik a közeget, a középiskolai tanáruk ugyan megdicsérte őket, de még nem olvastak kortárs költészetet, Radnótinál vagy Pilinszkynél leragadtak, és nemhogy Nemes Z. Márióról, de Téreyről vagy Kukorelly Endréről sem hallottak, továbbá nem tudják, mely kiadóhoz forduljanak, csak elküldik az összes, interneten fellelhető címre a kéziratukat – még nem érettek a közlésre. Tájékozódni muszáj, eljárni irodalmi rendezvényekre. Én sem vagyok elérhetetlen. Aki azt gondolja, nekem kell kiadnom, az meg szokott találni.
Kukorelly vagy Térey más kiadóktól jöttek át, de például a kötet nélküli Dékány Dávid hogy került a Librihez?
Dunajcsik Mátyás főszerkesztőnk ajánlotta, ahogy Sirokai Mátyást vagy Nemes Z. Máriót is, továbbá ő gondozza Bartók Imre trilógiáját, ahogy korábban szinte az összes, nálunk megjelenő kortárs magyar szépirodalmat, mielőtt elköltözött Izlandra idén nyáron. Most Nagy Boglárka dolgozik ezekkel a könyvekkel. Nekem pedig, egykori szerkesztőként, fontos, hogy olyanok dolgozzák a könyveket, akiknek a munkájában maradéktalanul megbízom.
Muszáj feltennem az ilyenkor megszokott kérdést, hogy milyen könyveket ajánlasz karácsonyra?
Hogy ne csak hazabeszéljek: olvassák el M. Nagy Miklós könyvét, a Ha nem is egy bomba nőt. Vagy Thomas Pynchon Beépített hiba című regényét. Vagy Péterfy Gergely Kitömött barbárját. A mienk közül, ha komolyabb dolgot akar valaki, Kukorelly Endre összegyűjtött verseit. A lényeg, hogy a szabadság alatt iktassunk be legalább egy könyvet a tömérdek bejgli és töltött káposzta közé.
INTERJÚK A TÖBBI KIADÓ VEZETŐIVEL, SZERKESZTŐIVEL:
TALÁN MÉG MOST SEM VAGYUNK TÚL A FELVILÁGOSODÁSON – MÉSZÁROS SÁNDOR (KALLIGRAM)
SZŰKÜLŐ PIAC MELLETT IS JÓL TELJESÍT A MAGVETŐ – SZEGŐ JÁNOS (MAGVETŐ)
MAGASIRODALMI VILÁGSIKER MEGSZERZÉSÉBEN AZ EURÓPA KIADÓ JÓ HELYZETBEN VAN – M. NAGY MIKLÓS (EURÓPA)
