Élményolvasó – Werner Herzog: Jégben gyalogolni
Werner Herzog filmrendező, méghozzá kegyetlenül jó filmrendező (Aguirre, Isten haragja; Kegyetlen hegycsúcs – két példa csak), de közben íróember is, érdekesen író különös író.
Néhány éve megfogott az utolsó, a világháború után évtizedekig a dzsungelből tovább harcoló japán katonáról szóló tömör remeklése, a Dereng a világ (micsoda remek cím már önmagában), ezért hát belefogtam egy jóval korábbi munkájába is, amely egy sajátos úti leírás leginkább.
1974 telének elején az akkor 32 éves Herzog egyedül átgyalogolt szülővárosából, Münchenből Párizsba három hét alatt, magányos csavargóként toronyiránt át a hegyeken, tájakon, félig nyitott szénapajtákban vagy éppen feltört csűrökben, víkendházakban aludva, kegyetlen hidegben, zuhogó esők, csapkodó havak közepette. Tette pedig ezt párizsi barátnője, bálványa, a német film nagyasszonya kedvéért, aki vészesen betegeskedett, s ő e furcsa rítussal akarta segíteni gyógyulását.
Herzog bolyongása keletről nyugatra vékony, tőle szokottan szikár útinaplót eredményezett, rögzítve gyaloglása minden fájdalmát és örömét a szinte végig tomboló ítéletidőben. Napi jegyzetei egyszerre tájbenyomások, természetskiccek, de ugyanúgy egy lázas, élénk elme fantáziálásai, játékai, amelyekből a rendező képsorainak jellegzetességei is kibontakoznak.
A magányos menet valamiféle lebegő tudatállapotot eredményez az időjárásverte emberben, aki szélben görnyedve, hóviharokkal dacolva halad úti célja felé, nagyvárosokat kerülve, falvakon, szántókon, hágókon, erdőkön át, állatokkal gyakrabban találkozva, mint fajtársaival.
Mindez pedig egy vizuálisan nagyon erős műhöz vezet, mely egészen egyedi az útirajzok skáláján, szenvtelenség és szenvedély titokzatos keverékével, düh és töprengés közti mezsgyéken haladva, még Jeanne d’Arc szülőháza előtt is. Filmes szem, biztos kéz.
Werner Herzog – Az extázis és őrület krónikása az irodalomban és filmen
Werner Herzog (1942–) német rendező, író és gondolkodó az egyik legkülönösebb és legeredetibb alakja a kortárs művészetnek. Neve elsősorban a filmművészet világából lehet ismerős – legendás együttműködései Klaus Kinskivel (Aguirre, Isten haragja, Nosferatu, Fitzcarraldo) mára filmtörténeti klasszikusokká váltak –, de Herzog életműve túlmutat a celluloidon.
Már fiatalon vonzódott a szélsőségekhez: írt verseket, novellákat és forgatókönyveket, és egész pályáján ragaszkodott ahhoz, hogy ne csupán képekkel, hanem nyelvvel is alkosson. Autonóm íróként tekintett magára, aki a filmezést a nyelv kiterjesztésének tekinti, s irodalmi érdeklődése különösen az utóbbi évtizedekben került előtérbe.
Memoárja, The Twilight World (magyarul: A szürkület világa) a japán Onoda Hiroo történetén keresztül egy valóságon túli világot rajzol meg, ahol a mítosz, a hűség és a túlélés kérdései filozófiai mélységgel fonódnak össze. Herzog prózája éppúgy lázálomszerű, mint filmjei: egyszerre lírai és brutális, valóságos és transzcendens.
Herzog írásaiban, csakúgy mint rendezéseiben, állandó motívum az emberi létezés határainak kutatása, az ismeretlen iránti megszállottság és a természet kíméletlen erejével való szembenézés. Legyen szó a perui dzsungelről vagy egy monomániás túlélőről a Csendes-óceánon, művészete mindig a legvégső kérdéseket feszegeti – legyen az kamera vagy toll a kezében.
