A fesztivál, ahol megölték a zenét
Nem volt zavaró tényező, hogy az eredeti helyszíntől 200 mérföldre sikerült csak helyet találni a Woodstock 1999 fesztiválnak, ahogy az sem, hogy a legtöbb zenekar mélyen maga alatt teljesített.
Nem volt zavaró tényező, hogy az eredeti helyszíntől 200 mérföldre sikerült csak helyet találni a Woodstock 1999 fesztiválnak, ahogy az sem, hogy a legtöbb zenekar mélyen maga alatt teljesített.
Nem zsákutcának hívnám a színészetet, illetve a vele járó ismertséget, hanem inkább nem kívánt jelenségnek. A kor nézője nehezen tett különbséget vászon és valóság között.
A Ramones tagjait egy zeneiskolából páros lábbal rúgták volna ki, ők azonban háromakkordos dalaikkal beírták magukat az egyetemes rocktörténelembe.
Ez lehetne egy amerikai vígjáték szinopszisa is, de ez szerencsére a valóság. Azért szerencsére, mert az All The Records az egyik legszórakoztatóbb blog, amit zene iránt kicsit is érdeklődő ember olvashat mostanság.
Itt van pár tipp új kedvencek felfedezéséhez a Volt Fesztiválon!
A trió teljesen eltért a standard rockhangzástól: gitárosuk nem volt, Sandman kéthúros (!) torzított basszusgitáron játszik, kísérője csak egy dobos és egy gyakran két hangszert egyszerre fújó szaxofonos volt.
A nyáron szinte minden héten játszanak valahol, az énekeslány szerint „a koncertek nem fárasztóak, inkább energiát adnak. Inkább utána az iskolai pótlás fárasztó.”
A fiúk az új lemezénél látszólag nem bíztak semmit a véletlenre: ismét a kortárs popzene jolly jokere, Danger Mouse segítette a dalszerzést és a kreatív metóduson sem változtattak. Aztán az első pár szám alatt vakarhatjuk a fejünket rendesen.
Nehéz elválasztani a sajátomat a Piresian Beach jövőképétől: próbálok bizakodó lenni, mi mást tehetnék. A Piresian Beachet merítek legtöbbet az élethez.
Valóban lehet arról vitatkozni, hogy mennyire ízléses egy újratemetés évfordulóján rockzenés-táncos mulatságot rendezni.
Összeválogattunk öt vébé-dalt, köztük akad zenei ínyencség éppúgy, mint közepes iparosmunka.
„Ennek nem tudom a szövegét, haver!” – mondta Jimi Hendrix, amikor véletlenül egy másik előadótól indították el a dalt egy 1967-os Top Of The Pops-on.