A rejtekjáratokban átformálódik a világ…

Pasi Ilmari Jääskeläinen: Dombvárosi rejtekjáratok [Harjukaupungin salakäytävät] – Typotex Kiadó, 2020 – fordította Bába Laura – 384 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4931-12-6

A finnek a maguk mágikus realizmusát reálfantáziának (reaalifantasia) hívják, s megkülönböztetés nem véletlen. A Dombvárosi rejtekjáratok kivezetnek minket elképzelt világunk realitásai közül, s hihetővé teszik, hogy létezhetnek más szabályok.

A Dombvárosi rejtekjáratok egy igazán különleges regény, amit egyrészt jól esik olvasni, s könnyedén szalad az ember szeme a sorokon (ezért nyilván hálával tartozunk Bába Laura fordítónak), másrészt viszont egy olyan történet, ami átmozgatja az olvasót még akkor is, ha az olvasás közben a lapozáson kívül nem tesz semmit. Nem szégyen, ha itt-ott bele kell kapaszkodni a könyv borítójába, hiszen a szerző a szokásos dimenziókon túlmutató hullámvasutazásra viszi az olvasót. Ami egyik lapon tériszonyt, más oldalakon klausztrofóbiát okozhat! Felmerülhet az eufória és a hányinger is egymás mellett, vagy éppen egymásra rétegezve. Persze, csak akkor, ha hagyjuk, hogy magával ragadjon minket a Pasi Ilmari Jääskeläinen túláradó mesélőkedve.

Pasi Ilmari Jääskeläinen rafinált szerző,

aki úgy viszi magával az olvasót az „erdőbe” vagy éppen a föld alá, hogy közben úgy csinál, mintha a világ legtermészetesebb dolgait mutatná meg. Az első, nagyjából ötven oldal azzal múlik el, hogy megismerkedünk Olli Suominen hétköznapi világával, s lassan lépésről lépésre beférkőzünk álmaiba, az álmain keresztül a gyerekkorába, mely egy ponton – és egy találkozáson – túl rátelepszik a hétköznapok valóságára. Nem csak rátelepszik, de át is rajzolja azt. Felszínre kerül és megelevenedik egy gyerekkori szerelem, s annak minden borzalmat felülmúló lezárása: a normális hétköznapok helyét átveszi a múlt megreparálásának kényszere.

A múlt megreparálásának kényszerét

ebben a történetben szó szerint kell érteni, mert Olli Suominen nem a felbukkanó – és felesége elől nyilván eltitkolt – erotikus álmok hatására forgatja fel a saját kényelmes életét, hanem, mert rákényszerítik erre. Az olvasó előtt lassan, lépésről lépésre bontakoznak ki a gyermekkor elrejtett-elfelejtett titkai, s amikor már azt hiszi, érti a miérteket és a mikénteket, akkor újabb adalékok és újabb fordulatok terelik más irányba a történetet…

„[a]ztán a rejtekjáratok egyre mélyebbre csábítják az embert.
A valóság egy láthatatlan kéz forgatta Rubik-kockává alakul. Olli hirtelen emlékezni kezd elfeledett dolgokra, és ugyanebben a pillanatban elfelejt bizonyos elemeket életének abból a részéből, amelyet az imént a föld felszínén hagyott – vagy talán évszázadokkal ezelőtt, idelenn az időnek nincs jelentősége. A rejtekjáratokban a múlt és a jelen ugyanúgy összeér, mint az, ami van, és az, ami csak lehetne. itt az ember felidézheti élete minden döntését, amit valaha meg kellett hoznia, és mindazokat a válaszutakat is, amelyek szerteágaztak a lehetőségek kontinuumában.”

A rejtekjáratok létezése a felnőtt Olli Suominen számára

nagy rejtély, s bár felnőttként egyáltalán nem biztos abban, hogy ezek az el- és feltűnő alagutak valóban léteznek, mégis újra és újra átrajzolják az életét. A valóság virtualitása és a virtuális valóság át- és átjárja egymást. Nem csak az elfeledett múlt, de a bizonytalan jelen és az ismeretlen jövő is mozgásba lendül.

„a rejtekjáratok atmoszférája veszélyesen erős, és olyan mértékben kimoshat az elméből minden emberi kontextust, hogy többé nincs visszaút.
Egy rövid látogatás mindig megváltoztat valamit az emberben.”

A rejtekjáratok lehetőséget adnak

Ollinak arra, hogy felfedezze a világot a maga hétköznapokon túli teljességében, az írónak, pedig arra, hogy korlátok nélkül felszínre hozza ötleteit és elképzeléseit. Pasi Ilmari Jääskeläinen elképesztő szabadsággal írta meg ezt a regényt, a legbrutálisabb és a leglíraibb elemek egymásba kapaszkodva fokozzák a történet összetettségét, s az olvasás élményét… Csak a recenzens kerül nehéz helyzetbe, hiszen – az olvasás élményének megvédése miatt – a részletek bemutatása nélkül kell beszélnie valamiről, ami elképesztően részletgazdag, dús, magával ragadó, felemelő és letaglózó. Mindezt úgy, hogy a könyv – túl Olli Suominen kalandjain – a könyvekről szól, olyan könyvekről, amelyek – ennyi kiderül a részleteikből – jó lenne, ha nem csak a regényben léteznének!