Mostoha sorsnak is lehet örülni!

Petra Hůlová: Mostoha sors [Macocha]– Metropolis Media Group / Szépirodalmi Könyvek – fordította Barna Otília – 216 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-9866-64-5

Petra Hůlová alig huszonhárom esztendősen írta meg első regényét, a Nagyanyám emlékezetét [Paměť mojí babičce], mely rögvest kiemelkedő olvasottságot és számos szakmai sikert mondhatott magáénak. Itthon mindezidáig csupán két műve jelent meg, ám most itt a harmadik, a Mostoha sors, hogy próbára tegye az olvasókat!

Bizony, a Mostoha sors nem egyszerű olvasmány. Ez azonban még véletlenül sem jelenti azt, hogy ne volna élvezetes! Mi több, Hůlová legújabb regénye éppen azért olyan jó, mert nem adja magát könnyen. Hogyan is adhatná, mikor a regény főhőse (erotikus ponyvák szerzőnője) maga sem könnyű eset:

súlyosan alkoholista, s úgy alakult, hogy ő a regény narrátora.

A Mostoha sors-ot Hůlová legszemélyesebb regényeként hirdetik, s bár a regényben szereplő írónő aligha azonos a szöveg valódi szerzőjével, mégis bonyolult feladat meghatároznunk, hol kezdődik a fiktív, s hol a valóságos írónő. A szöveg ugyanis egyfelől zavaros, vissza-össze-ágazó deliráció, másfelől pedig olyan irodalmi teljesítmény, amely összeegyeztethetetlennek tűnik egy ponyvaíró (vélt) kvalitásaival. Magyarán szólva egy írni tudó, avagy kifejezetten tehetséges betűvető szeszpárás, zabolátlan és olykor kimondottan kusza szövegfolyamának lehetünk tanúi csaknem kétszáz oldalon keresztül.

„Mindenki azt csinál, amit akar, vagy amit csinálnia kell, és a foglalkozásomra csak azért tértem ki érintőlegesen, mert így más megvilágításba helyezi, hogy miért töltök annyi időt otthon. Az írás a maga módján egyfajta betegség, és noha az erotikus ponyvák írónőjének az emberek nagyobb mértékű kapzsiságot és kevesebb eredeti ötletet tulajdonítanak, mint az emészthetetlen prózák írónőinek, mindez az alkotás iránti rajongásomon egy fikarcnyit sem változtat. Csak a happy endet garantálom, mi ezzel a baj?”

A regénybéli írónő nemigen hajlandó

a szükségesnél több időt tölteni kiürített (és kiürítésre váró) üvegektől roskadozó lakásán kívül, elméletileg új regényén, az Arany napok együtt-ön dolgozik, s miként az autó sem megy benzin nélkül, akképp szükséges a „nagy mű” megírásához az alkohol. S ezért mi, az olvasók, akár hálásak is lehetünk, bár valóban nem egyszerű feladat kisajtolni a szövegből az áhított esszenciát. Valóság, álom és fantázia mind alárendelődnek a nyelv játékának – itt bizony líra az egész világ, még ha mégoly húsbavágó is.

„Feje a kád pereméről lóg, ennyit tudok. A nagyfater rég nem csengetett már be hozzánk, anyám küldött át a lakásába. Akkoriban a telefonra várni kellett. Csak úgy csörgött a némaságban, már érzem is, ahogy az államon kisarjad az ősz aggastyán-szakáll, a fejem a koponyámra szárad, és mint a patkányméreg üvegén, az én koponyám is át van húzva egymást keresztező csontokkal. Jóllehet én saját ujjcsontjaimmal csak mérgelődve malmozom a „régi szép idők”-et, és nem körmöst, hanem maflást érdemlek, mert a régi idők, azok kommunista idők, és nem aranyat, hanem uránt bányásztak korunk hősei, miközben a nagyfater, akinek most, mintha minőségi heroint szippantott volna, tehetetlenül lóg a feje a kád pereméről, buzgón kardoskodott a gyűléseken az említett hősök halála mellett.”

A szöveg temérdek témát érint, mindet időlegesen, s mindegyikről hamar tovaasszociálva. Sajátságos kavalkádnak lehetünk tanúi, mely leginkább egy alkoholmámorban pancsoló (és macskajajjogó), erodált idegzetű, ötvenes ponyvaírónő percepciós szűrőjén áteresztett huszonegyedik századi információs zajgőzzé szublimált élményhomokhegy töredezett tükörfelületre ült párájába firkált költeményre emlékeztet.

Zalai Szilveszter

***

A kötet megjelenését az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatta.

Megosztás: