Tanja Stupar-Trifunović: Órák anyám szobájában[Satovi u majčinoj sobi] – Metropolis Media Group / Szépirodalmi Könyvek – fordította Rajsli Emese – 256 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5859-51-9
Mennyiségi szempontból – lévén szó elkerülhetetlen témáról – az anyaság, azt hiszem, éppen eleget szerepel az irodalomban és az egyéb művészeti ágakban. És ez jól is van így, hiszen aki él, azt anya szülte, s azt az anyát is szükségszerűen anya szülte… Mégis lehet hiányérzetünk, hiszen ez az a téma, amihez az írók, habitusuk szerint, keményen vagy finoman nyúlnak hozzá… de szinte biztos, hogy nem árnyaltan. Azt gyanítom, az árnyaltság lehet az, ami Tanja Stupar-Trifunović művét az Európai Unió Irodalmi Díjára érdemessé tette 2016-ban.
Persze, nyilván, az „anyaság”, mint hívószó nem lenne elég!
Tanja Stupar-Trifunović regényének olvasásához – és befogadásához! – el kell engedni mindazt, amit „A Regényről” elsőre gondolni szoktunk. Persze, nem új a módszer, amivel dolgozik, de mégis különleges. Hiszen a ’77-es születésű, Banja Lukában élő és alkotó szerző szinte teljesen távol tartja a szöveget a cselekménytől, s ha valami ilyesmi összeáll az olvasóban, az inkább háttere a regényben felmerülő gondolatiságnak. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a regény
a cselekmény helyére a gondolatot emeli.
„…Vitatkoztam vele [anyámmal] a saját agyamban. Mintha önmagammal sakkoznék. innen is, meg onnan is én léptem. Hogy szóra bírjam. Legyen mérges, gyöngéd vagy védelmező. Akármilyen. Gyorsan és élesen vágott vissza.
Mit tudsz te az én megkeseredettségemről?…”
A könyv, bár olyan mintha a szerző saját magát tárná fel, még ennél is izgalmasabb, hiszen – annak ellenére, hogy linearitással nehéz lenne vádolni, mégis – úgy mesél, mintha a regény elbeszélője/hőse nem ő maga lenne. Tanja Stupar-Trifunović eltávolítja magától a szöveget, s ezzel eltávolítja magától saját gondolatait is.
A távolság távlatot ad,
a távlat pedig lehetőséget. Lehetőséget arra, hogy az anyaságot egyszerre konkrétumai és általánosságai felől ragadja meg. Személyesen és személytelenül, gondolatok és érzelmek hálójába fogva az anyaság végtelen – beláthatatlan végű láncolatát… mely megrendítően erős, mely létben tartja a világot érzékelő – az arra reflektáló – embert… aki itt nő. Biztosan gyermek és talán anya.
„…Az apák messze voltak dühükkel, tanácsaikkal és azon szükségletükkel, hogy szilárd és tartós formákban építsék föl a világot. Az apákról később gondolkodunk. […] Az anyák mások: olyanok, mint a hálók, amelyek értelmet adnak a pók mozdulatainak, beléjük fonódunk, ők pedig mibelénk fonódnak azzal a kibogozhatatlan gyöngédséggel. Azzal a beteges engedékenységgel.”
A cselekmény helyébe állított, asszociációk mentén haladó gondolatiság szükségszerűen hozza magával az érzelmeket. Nem a sablonos anya-gyermek érzelmeket, hanem azokat, amelyek ennél sokkal mélyebbek, és amelyek megértéséhez elkerülhetetlenül a költészet eszköztárához kell nyúlni. Az ÓRÁK ANYÁM SZOBÁJÁBAN olyan prózai mű, mely felvonultatja a költészet teljes – nem formai! – eszköztárát. (Le a kalappal a fordító előtt, hogy nem menekült el sikítva a szöveg összetettsége és többrétegűsége elől!)
„Ez az egész írásosdi akkora tévedés. Senki se képes leválasztani egy darabka lávát és az mondani: ez láva, mert az mostanra már csak közönséges kődarab, és a tüzéből nincs már semmi a hideg kőben. Csak az emléke. Az írás emlékezés a tűzre. Az életre. A kezdetre. De nem az élet, és nem a kezdet. Csak reprodukálás, hamisítás, utánzás, kő…”
Hatalmasat téved az, aki
azt gyanítja, hogy Tanja Stupar-Trifunović regénye unalmas vagy kimerítő olvasmány. nem az. Főleg nem akkor, ha már az elején sikerül ráhangolódni erre a furcsa és egyedi szövegkonstrukcióra. Komoly felismerések és rácsodálkozások terepe és eszköze lehet ez a könyv. mely úgy „nőirodalom”, hogy közben – a szövegben háttérbe szoruló –férfiakat is megszólítja.
