+ Irodalom

Meddig segíthet a képzelt barát egy felnőtt nőnek?

Jodi Taylor regénye, a Semmi lány olyan könnyed olvasmány, mely hatalmas súlyokkal bűvészkedik hihetetlen könnyedséggel.

Jodi Taylor: Semmi lány [The Nothing Girl] – Latte/Metropolis Media Group, 2019 – fordította Szente Mihály – 448 oldal, kartonált kötés – ISBN 9786155859458

Aki ismeri a St. Mary-krónikákat, annak – bármennyire más is a Semmi lány – nincs szüksége ajánlásra, azok, akik valamiért eddig figyelmen kívül hagyták az időutazós történelmi regénysorozatot, a Semmi lány kapcsán biztosan kíváncsivá lesznek.

„…Végakarat írásával nem bíbelődtem. Részben azért, mert még csak tizenhárom voltam, de főleg azért, mert a szüleim meghaltak, és a nagybátyámmal, illetve a nagynénémmel éltem. Megörököltem a szüleim pénzét, ami most majd rájuk száll. A nagybátyám ügyvéd volt. Ismertem ezeket a dolgokat. nem szorultak a pénzemre. Nem szűkölködtek.
Szóval, ott feküdtem, kezdésre készen. Ez a megoldás erős túlzásnak tűnt arra, hogy ne kelljen iskolába mennem – mintha pöröllyel törnék diót –, de nem bírtam tovább. Az utam nem volt hosszú, de rengeteg kín kísérte, és nem láttam be, hogy mitől lenne valaha is jobb. Ezért akartam lezárni, mielőtt rosszabb lesz.”

– olvashatjuk a regény elején Jenny Dove, a „Semmi lány” sötét gondolatait a halálra készülődés közben. S ha nem Jodi Taylor lenne a szerző, gyorsan el is könyvelhetnénk magunkban, hogy ez – ha nem is következik be az öngyilkosság – egy végtelenül szomorú regény lesz. De mégsem, hiszen a semmiből feltűnik Thomas, az aranyszínű, gyömbérkeksz illatú, beszélő ló, ami aki átsegíti Jennyt a felnőtté válás – számára különösen súlyos – nehézségein. Jenny ugyanis, bár rettentően okos, de úgy tűnik, kissé fogyatékos: dadog, nehezen érteti meg magát az emberekkel, szinte bármitől pánikba esik, s éppen ezért úgy nő fel nagybátyja házában, hogy ki sem teszi a lábát. A helyzetbe beletörődve, szinte teljes unalomban tengeti napjait Thomas társaságában. Míg fel nem tűnik Russel Checkland, a ki- és leégett festő, aki új életet ajánl. Kalandokat kínál és színes életet, házasságot, melyben a lány hozza a ház elengedhetetlen felújításához szükséges pénzt, és cserébe új, szabadabb életet élhet Russel támogatásával.

Persze, az ilyesmi sosem annyira egyszerű, mint ahogy azt elsőre elképzelik.

Le kell győzni az eddigi gondviselők ellenállását, talpra kell állítani Russelt is, aki eredendően Jenny csillogó unokatestvérébe volt szerelmes, és szembe kell nézni a korántsem egyszerű hétköznapokkal… és a megmagyarázhatatlan balesetekkel, melyek gyakran, gyanús módon a lány életét veszélyeztetik. Ráadásul, amikor legforróbb a helyzet, akkor Thomas is lelép.De ki akarhatna ártani a Semmi lánynak?

A St. Mary-krónikák első három kötetéről itt írtunk:
Sírva-röhögős bonyodalmak a történelem teljes hosszában…

A fenti, kissé spoilergyanús kivonat alapján (nyugi, nem árultam el semmi fontosat) lehetne ez egy végtelenül szomorú történet, melynek olvasásához nagy adag papírzsepire van szükség. Vagy lehetne egy szikkadt fejlődéstörténet, tanregény a szabadság kivívásáról, s ugyanennyi erővel lehetne valami romantikus bárgyúság.

De nem az, sőt…

…Jodi Taylor – a biztos happy end tudatában is – úgy vezeti végig az olvasót a történeten, hogy az élet apró nyűgei és a legnagyobb bajok is izgalmas kalanddá formálódnak. A legfonákabb helyzetekben is megtalálja a kedvességet és – itt van az, ami teljesen elképesztő! – a humort is.

Nem tudom, milyenféle rugalmas anyagból gyúrták az írónőt, de, ahogy a St. Mary-krónikákat, úgy a Semmi lányt is receptre kellene felírni búskomorság, életuntság és egyéb a hétköznapokat megkeserítő lelki nyavalyák ellen. Nem azért, mert a „pozitív életszemlélet” meg a többi baromság, hanem azért mert a humor…

A humor gyógyít.

Meddig segíthet a képzelt barát egy felnőtt nőnek?
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top