+ Irodalom

A fiú, aki nem akart ádozattá válni

Bianca Bellová regénye egy ősi történet, mely mindig aktuális marad, mint maga a tó, a víz, mely egyszerre élet és halál.

Bianca Bellová: A tó [Jezero] – Metropolis Media Group / Szépirodalmi Könyvek, 2019 – fordította Ehrenberger Dóra – 208 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5628-81-8

Megrendítő, kegyetlen, brutálisan szép és szikár történet A tó, olyasmi, amit, ha nem is ebben a formában, de időről-időre elmesélnek egymásnak az emberek, így nincs is szükség arra, hogy valaki végigmesélje a történetet. Bianca Bellová cseh írónő tudja ezt, s ezért van az, hogy csak jeleneteket mesél el a pusztuló halászfaluból származó fiú életéből. Filmszerűen. Egy kilátástalan élet részleteire, kulcspontjaira és eseményeire pillanthatunk rá úgy, hogy a közbeeső út – a fejlődés folyamata – csak a mi fejünkben válik teljessé.

Milyen lehet az élet egy kiszáradóban lévő tó partján álló halászfaluban?

Egy halászfaluban, ahol a megélhetést a tó biztosítja, s ahol a helyiek nyakán ott ül egy lakótelepnyi orosz, nem ideális helyszíne a felnövekedésnek. Nami ráadásul nem ismeri a szüleit, s róluk még kérdeznie sem szabad. Nagyapját, aki halász, elragadja a tó, nagyanyját pedig feláldozzák a tó szellemének. A házat, ahol Nami él idegenek foglalják el, s ő maga megtűrt gyerekként, az ólba zárva próbál életben maradni. Az iskolát is abba kell hagynia. Hiába tehetséges, elveszik tőle a kitörés lehetőségét. Is. Ráadásul éppen csak ébredező szerelmének tárgyát megerőszakolják az orosz katonák…

„Nami Zaza apró dekoltázsa mélyébe rejti az arcát. Zaza szégyenlősen simogatja a péniszét, és Nami úgy érzi, nem bírja tovább, nem kap levegőt, megfullad, ez több, mint amit el tud viselni. lassan felemeli a fejét, hogy végre levegőt vegyen és megmeneküljön, s még a szédületben megpillant két fegyveres orosz katonát, az egyik kicsi és sötét hajú, a másik testes, szőke, jóságosnak látszik, de jobb hüvelykujján rágja a körmét. Zaza halkan felszisszen, és egy pillanatra eláll a lélegzete, most pont az történik, amire minden rendes anya figyelmezteti a lányát…”

Mit tehet egy ilyen helyzetben egy védtelen és kiszolgáltatott fiú, aki még maga is gyerek?

Útra kel, hogy megkeresse az anyját, hogy rátaláljon a válaszokra, hogy megismerje a világot. Az, amit a tó túlpartján, a fővárosban talál, sokkal tágasabb és sokszínűbb, de nem kevésbé kegyetlen, mint sivár szülőfaluja.

„Meg van győződve róla, hogy ha találkoznia kell az anyjával, az meg fog történni, csak a megfelelő helyen kell lennie a megfelelő időben. Nem sejti ugyan, hogyan történik majd, és azt sem, hogy néz ki az anyja, de tudja, valamit tennie kell a találkozásért. Ha korán reggel az utcákon kószál, még látja a kartonpapírba burkolózott, piszkos, szétfoszló ruhájú, alvó hajléktalanokat, és érzi, hogy a Tó szelleme már ott lebeg felettük.”

Nami megtanulja, hogy milyen ez a világ, s megtalálja anyját is a tavon túli sivatagban. Találkoznak, s bár sok minden tisztázódik számára, nem oldódik meg semmi.

Vissza kell térni a kiindulási pontra!

Vissza kell jutni oda, ahol minden elkezdődött, s ha léteznek egyáltalán válaszok, akkor azokat ott, a mélyben kell és lehet megtalálni. Ha léteznek válaszok…

„Biztos, hogy nincs itt semmilyen szaros Szellem. Lehet, hogy valamikor volt, lehet. De ebben a szennycsatornában már csak egy csomó méreg meg holttest és lom van.”

Talán úgy tűnik, a fentiekben elmeséltem a regényt. De nem! Hiszen egy ilyen – kissé talán óvatos – recenzió éppen csak rámutathat arra az útra, amit Nami, a főhős bejár. Arra az útra, amin az írónő végigvezeti hősét. A szöveg kegyetlen pontossága, s a benne felbukkanó, lényeget nem elkendőző naturalisztikus momentumok teszik megrendítővé a könyvben leírtakat. A tó nem dédelgeti, inkább letaglózza az olvasót, aki, ha valamiért, hát azért hálás lehet, hogy nem Bianca Bellová világában kell élnie… Pedig ismerős, nem is túl távoli az, ami a könyvben felismerhető. A kettészakadt társadalom, s felső réteg méltatlansága és az alul lévők vad és kilátástalan kegyetlensége nem hagy mozgásteret, s hatásként vagy ellenhatásként, de meghatározza a fejlődés lehetséges irányát. Nem nagyon marad terepe az illúzióknak és a nagy reményeknek…

***

A könyv 2017-ben nyerte el az Európai Unió Irodalmi Díját.
(A címlapkép közepén található fotóval
az írónő egy – kendő viselését javasló – prágai vallási vezetőnek üzent.)

A fiú, aki nem akart ádozattá válni
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top