+ Irodalom

Nagyapám megbirkózik Istennel

Neked milyen lett vóna, Istenem, ha a fiad egy halat se fogott vóna, mikor csónakkal a vízre eresztetted? – pörlekedik Istennek Joldeszki nagyapja…

Nenad Joldeszki: Mindenkinek a maga tava [Секој со своето езеро]– Metropolis Media Group / Szépirodalmi Könyvek – fordította Czinege-Panzova Annamária – 160 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5859-42-7

A Mindenkinek a maga tava című kötet 2016-ban, négy évvel megjelenése után elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Furcsa kis kötet, s gyanítom, ha nincs a díj, elsikkadt volna, s magyar olvasó azt sem tudná, hogy létezik Nenad Joldeszki (Ненад Јолдески). Pedig jó tudni róla, mert nem csak tartalmilag, de „(írás)technikailag” is érdekes könyv. Nem olyasmi, amit – bocsánat az általánosításért – mifelénk díjazni szoktak. Finomabb, érzékenyebb, balkánibb és ezzel együtt európaibb, mint amit a közízlés (köz)rajongással szokott fogadni.

Szimpatikusan szemtelen szövegek

vannak a könyvben, melyek úgy többrétegűek, hogy közben nem tántorítják el az olvasót. Nenad Joldeszki nem csak az őt körülvevő világra, s az önmagában zajló álmokra, gondolatokra és érzésekre fókuszál, sőt nem hagyja ki az írásokból az írás aktusát sem. Nehéz, s talán nem is szükséges eldönteni, hogy esetében kitárulkozásról van-e szó, vagy vegytiszta iróniáról. Bár olvasóként az utóbbi felé hajlunk, ettől csak izgalmasabbá válik a könyv, hiszen közben olyan történetek bukkannak a felszínre, melyek megragadják a klasszikus irodalmat kedvelő olvasó figyelmét. Is. Akkor is / úgy is / azzal együtt is / annak ellenére is, hogy a szerző és a szöveg mintha az összekacsintás kedvéért keresne kapcsolatot az olvasóval. A cinkos összekacsintás kedvéért.

„1924-ben vagyunk. Doktor Nikolaj Ivanovics Nezlobinszkij, orosz emigráns és fehérgárdista, az októberi forradalom vihara által elragadtatva egy kis vonat ablakából néz kifelé, mely lassan döcög a síneken. A végtelen, puszta mezők és a pillantását keresztező helyek visszavonhatatlanul emlékeztetik a maga mögött hagyott hazai tájra.”

– olvashatjuk a Nikolaj és a tintaszínű tó című írás második szakaszának elején. Talán ez az a szöveg, amelyben legkönnyebb tetten érni Nenad Joldeszki rafináltságát. Hiszen itt egyszerre van szó Nezlobinszkijről, az általa alapított, róla elnevezett múzeumról, Nenad Joldeszkiről, a benne kavargó gondolatokról, sőt a Nikolaj és a tintaszínű tó című szöveg keletkezéséről. Összetett, de egyetlen pillanatig sem zavaros, ahogy a múlt és a jelen egymásba kapcsolódik:

„Az a legfurcsább az egészben, hogy az ő ítéletideje most az én ítéletidőm is.”

S hogy hová vezeti az olvasóját Nenad Joldeszki? Önnön személyisége mélységeiben kutat? Vagy csak játszik a gondolatokkal, mint egy önfeledt és tehetséges „gyermek”? Mindenki döntse el maga! S bármelyik oldal felé is billen a mérleg, közben azért tartsa fel a lehetőségét annak, hogy a két „dolog” egyszerre történik, a két tevékenység átjárja/átmossa egymást.

Mert, ha ez így van, akkor szerzőnk nem csak ügyes és tehetséges, hanem olyasvalaki, aki azért kapott díjat, hogy fel- és odafigyeljünk rá.

***

(Jelen írás címét és a címlapi idézetet a Miért éppen a szilvafát, Istenem?
című szövegből kölcsönöztem.)

Nagyapám megbirkózik Istennel
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top