Az antiszemitizmus funkciója

A tavaly novemberben elhunyt Hans Mommsen történészként a holokauszthoz vezető események láncolatát kutatta. A Corvina Kiadó gondozásában – előrendelhető – kötete A nemzetiszocialista rezsim és a zsidóság megsemmisítése Európában címen jelenik meg a napokban. Nálunk beleolvashatsz:

2.fejezet
Az antiszemitizmus funkciója az NSDAP-ben

Az antiszemitizmus erőltetésében vitathatatlanul döntő szerepet játszott az ideológia. A párt vezető csoportjai kizáró­lag szélsőséges antiszemitákból tevődtek össze, és miként arra már rámutattunk, a vezető pozíciók betöltői eredetileg a szer­vezett antiszemitizmus táborából jöttek. Ezen túlmenően az antiszemita hitvallásnak megvolt az a funkciója is, hogy elfedje a párton belüli különbségeket, és hogy a párt energiáit valami „pozitív” célra fordítsa, miközben az egyes pártbéli szövetségek érdekei erősen különböztek egymástól. Ezért hangsúlyozza Ian Kershaw az antiszemitizmus integráló funkcióját, amelyben azt a „közös nevezőt” látja, amely nélkülözhetetlen egy olyan érdekpolitikailag kimondottan sokrétű mozgalomban, amilyen az NSDAP.

E tekintetben fontos emlékeztetnünk arra, hogy az antisze­mitizmus már a wilhelmiánus császárkorban is azt a funkciót töltötte be, hogy a jobboldal táborában áthidalja az erősen di­vergáló társadalmi és gazdasági érdekeket. Különösen áll ez az egyformán zsidó találmányként beállított kapitalizmus és szocializmus közötti antagonizmusra. Erre példa Hitlernek az az okfejtése, hogy ő uralkodói házak kisajátítása elleni irány­vonalra állította rá az NSDAP-t, amikor a kisajátítást követelő­ket zsidóknak nevezte.

Az antiszemita propagandának az volt az „objektív funkciója”, hogy elterelje a figyelmet a társadalmi-gazdasági problé­mákról, és hogy a mozgalom álforradalmi energiáit a zsidóelle­nes támadásokkal semlegesítse. Ez fokozódó mértékben igaz a „hatalom megragadásá”-t követő időkre. A spontán kezdő­dött, széles körű, „régi harcosok”-at és érdemdús párttagokat favorizáló politikai patronázs lefékezése után az antiszemitiz­mus egyfajta szelepként kezdett működni, amely úgy vezette le a felgyülemlett forradalmi energiákat, hogy az újonnan kiala­kult hatalommegosztást nem veszélyeztette. Annál is inkább, mert az NSDAP alacsonyabb rangú káderei elveszítették a hiva­talnoki apparátus fölötti ellenőrző szerepüket, személyzetpoli­tikai kérdésekben pedig a párton belül minden út a Führer he­lyetteséhez, Rudolf Hesshez vezetett, csak rajta keresztül volt szabad interveniálni, és ennek folytán a hivatalnoki apparátus könnyűszerrel háríthatta a helyi és regionális pártszervezetek kifogásait.

Az NSDAP-nek mint tömegszervezetnek csak a kommuná­lis szektorban sikerült betörnie a közigazgatás területére, poli­tikai befolyását azonban itt is korlátozták az állami felügyeleti jog erősítésével. Az elkezdett személyzeti frissítést, ami a terv­szerűtlen tömeges elbocsátások miatt a közpénzeket rendkívül megterhelte, leállították. 1934 után a hatalomátvétel során végrehajtott személyi átalakítások túlnyomó részét visszame­nőlegesen érvénytelenítették. Sok nemzetiszocialista állás­vadászt megfelelő végzettség hiányában, illetve sikkasztás és korrupció miatt ismét elbocsátottak. A képzettséggel általában nem rendelkező „régi harcosok” elhelyezése pedig még évekig feladatot adott a Birodalmi Belügyminisztériumnak.

Az SA a politikai patronálás terén Ernst Röhm utasítására visszafogottságot tanúsított, mivel az állam alapvető átalakítá­sában bízott, ezért a közigazgatási apparátus újbóli stabilizálása különösen rosszul érintette. Az általa kinevezett komisszárokat, akik nem átallottak cégek, vállalatok irányítására jelentkezni, Göring utasítására vissza kellett hívnia. Ezzel is magyarázható, hogy a hatalom megragadása után a nem kellőképpen integ­rált párt- és SA-aktivisták voltak a legbrutálisabb antiszemi­ták. Zsidóellenes támadásaik során folytatták azokat a „harcos idők”-ben begyakorolt sajátos szokásaikat, amelyek immáron nem voltak időszerűek. A többnyire spontán zsidóellenes ak­cióknak és demonstrációknak kompenzáló funkciójuk volt: a zsidóüldözés az SA és a párt 1933. január 30. után fölösleges­sé vált aktivista erői számára a kibontakozás terepét kínálta.

Valójában a konzervatív hivatalnoki elitek arra hajlottak, hogy a „zsidókérdés”-ben mozgásteret biztosítsanak a pártnak, a közigazgatás területéről viszont szisztematikusan kiiktassák azt, ami a helyi kormányzatok és a központi hatóságok szint­jén nem zárta ki a perszonáluniót. Rudolf Hess és – 1934-ig – Ernst Röhm miniszteri kinevezése, tekintettel a kormány foko­zódó kompetenciavesztésére, nem pótolta a közigazgatásnak a párt számára fontos ellenőrzését, ami végül csak kerülő úton, a Führer helyettesének szintjén valósult meg.

A magas rangú hivatalnokok általában osztották azt a széles körű várakozást, hogy a párt antiszemita túlkapásainak száma idővel csökkenni fog. A párttal szemben ezen a területen ta­núsított engedékenység a „zsidókérdés” dinamikájának teljes mértékű alábecsülésén alapult. A porosz pénzügyminisztérium élén álló Johannes Popitz 1935 júliusában, a Hjalmar Schacht által összehívott tárcaközi konferencián még ezt a megjegyzést tette a zsidóellenes túlkapások kapcsán: „Mutassuk meg, hol a határ. De aztán elég!” Nem látták előre, hogy a minisztériumok, amelyek nem akartak lemondani „a vezetésről a zsidókérdésben”, azzal, hogy a részletkérdésekben engedtek a párt sürgetésének, olyan lejtőre lépnek, amelyen haladva a jogálla­mi elvek kiüresedéséhez jutnak.

Megosztás: