Mácsai Pál és Alföldi Róbert jelenléte inspiráló volt – Interjú Pinczés Dávid rendezővel

Alföldi Róbert és Mácsai Pál kapta tavaly decemberben a New York-i székhelyű Actors Award díját az Imposztor című rövidfilmben nyújtott alakításukért. Ennek kapcsán a hat nemzetközi díjjal jutalmazott alkotás rendezőjével, Pinczés Dáviddal beszélgettünk.

14 évesen, egy olaszországi nyaralás alkalmával kikönyörgött a szüleitől egy Oscar-díj másolatot a helyi szuvenír boltból. A szobrocska, amelyet “a legjobb rövidfilmért” felirat díszít, azóta is ott pihen a nappalijában. Ennyire tudatosan készült a filmes pályára?

Egyáltalán nem, sőt. Inkább azt mondhatnám, hogy tudatosan nem készültem rá. 18 évesen, az érettségi küszöbén el kellett döntenem, hogy felvételizem-e a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Végül meg sem próbáltam. A közgázra mentem, marketing szakra, úgy gondoltam, ott is kiélhetem a kreativitásomat. Édesapám, aki akkoriban a debreceni Csokonai Színház főrendezőjeként dolgozott, nem szólt bele a pályaválasztásomba, de utólag azt mondta, szerinte jól döntöttem, hiszen a filmes pálya komoly érettséget követel, 18 évesen az ember túl fiatal hozzá, nem élt meg eleget. Ráadásul – mint minden más művészeti pálya – bizonytalan és kiszámíthatatlan. Mindig a biztonságra törekedtem, a filmezésben pedig elsősorban egzisztenciális kihívást láttam. Talán nem voltam elég bátor, vagy nem bíztam eléggé magamban. Noha nem mentem végül a filmművészetire, sosem akartam feladni a gyerekkori álmomat. Erre emlékeztet az a kis, műanyag Oscar-díj másolat is a nappalim sarkában, amit kiharcoltam anno a nyaraláson. 13 évesen kezdtem el stop motion animációkat készíteni LEGO figurákkal. Képkockáról képkockára mozgattam a kis bábukat, napokat töltöttem el ezzel, hogy legyen végül egy ötperces animációm. Aztán ez abbamaradt és huszonévesen kezdtem újra ezzel foglalkozni. Elvégeztem egy forgatókönyvíró tanfolyamot, megtanultam vágni, filmkritikákat írtam, de valahogy mégis elakadtam, hosszú évekre leálltam.

A gyerekkori álma ezek szerint évekre fiókba került. Mikor jött el az a pillanat, amikor azt mondta, ez nem maradhat így tovább? 

Három évvel ezelőtt, amikor megtudtam, hogy a Werk Akadémia nyolc utcányira költözött tőlem. Tudtam, hogy innentől kezdve nincs kibúvó, bele kell vágnom a tanulásba.

A Végtelenben kettő című első, alapozó éves vizsgafilmjével 12 díjat nyert: többek között a Los Angeles-i ​​Independent Short Awards négy díját is bezsebelhette, a főszerepeket alakító Dunai Tamás és Cserhalmi György pedig megkapta a Legjobb Színészpárosnak járó Platina-díjat. Nem egy rossz kezdés. Ezek után hogyan vágott bele az Imposztorba? Egyáltalán honnan jött az ötlet?

Hónapokig érleltem magamban az ötletet, amelyhez a kezdő lökést az öcsém, Máté novellája adta, csakúgy, mint az előző filmemnél. (A Végtelenben kettő Pinczés Máté Bárányszámoló című novellája alapján készült. – A Szerk.) Ez egy rövid, kétoldalas monológ, amelyben a végén derül ki, hogy maga Jézus az elbeszélő. A filmben a Jézust alakító Alföldi Robi pizzafutárként érkezik meg a csillagvizsgálóba Mácsai Pálhoz, aki egy imposztor szindrómás csillagászt játszik, és éppen egy új felfedezésén szorong: nem meri publikálni, mert attól tart, szakmailag nem lesz elég, amit lerak az asztalra, vagy kiderül, hogy valójában csak a szerencsének és nem a megfeszített, éveken át tartó munkának köszönheti a sikereket. Ebbe a helyzetbe állít be hozzá, pizzafutár képében Isten fia. Jézus halogatja az eljövetelét, mert úgy érzi, a mai világban a sok megmondó embert játszó influenszer és life coach mellett ő labdába sem rúghat. Jobb híján bűvésztrükkökhöz folyamodik, hogy felhívja magára a figyelmet. Végül is ez Jézus tragédiája, a halogatás, amely az imposztor szindróma egyik fő ismérve.

Az eredeti ötlet szerint Jézus egy tetoválószalonba sétált volna be. Hogy lett a tetoválószalonból csillagvizsgáló?

Először valóban azt terveztem, hogy Jézus szakadt, középkorú hippiként állít be egy öregedő tetoválóművészhez, akivel istentagadó feliratot varrat magára. Ezt a verziót végül elvetettem, mert sokkal több buktatót rejtett magában, a csillagvizsgáló pedig autentikus helyszín, ha az Univerzummal, vagy ha úgy tetszik, Istennel akarunk kapcsolatba kerülni. Felmerült az is, hogy Jézus ejtőernyősként hulljon alá az égből. Korábban egyébként valóban megtörtént, hogy egy siklóernyős egyszer a hegy tetejéről elindulva csak a csillagvizsgáló kupolájáig jutott, mert nem kapott alá eléggé a szél. Ezt mégsem éreztem volna hitelesnek a filmvásznon. Azt viszont tudtam, hogy Jézus semmiképp nem lehet az a tipikus, csontsovány 33 éves szakállas figura, hiszen nem időben érkezik, sőt. Késik az eljövetele, lásd, ugye, halogatás.

Ahogy a filmben is késik a pizzával?

Igen, ez sem véletlen, ahogy az sem, hogy alulról érkezik a hegyre a Svábhegyi csillagvizsgálóhoz. Mácsai csillagásza nemcsak szó szerint néz le rá a lépcső tetejéről, hanem a társadalmi státuszuk miatti különbség is ezt diktálja. Ez a helyzet azonban megfordul, amikor kiderül Alföldi futáráról, hogy valójában kicsoda. Ezt érzékelteti a végén az erkély-jelenet is, amikor Jézus már onnan beszél, és Mácsai karaktere a lépcsőn állva világosodik meg, mennyire jelentéktelenek valójában a problémái, ha maga Isten fia is imposztor szindrómával küzd. A helyszín egyébként nagyon sokat hozzá tud adni a forgatókönyvhöz. A Végtelenben kettőnél például onnan jött a sakk allegória, (Cserhalmi és Dunai egy stégen sakkozik a filmben – a Szerk.) hogy a forgatás helyszínén, a Graphisoft Parkban áll egy sakkozókat ábrázoló szobor, Tóth Ernő “Végjátéka”, amely mellett mindennap elsétálok, mert ott dolgozom pár méterre. Az Imposztor esetében amikor elakadtam a forgatókönyvírásban, beültem a kocsiba és kimentem a csillagvizsgálóhoz.

És azonnal megvilágosodott?

Nem, dehogy. Bár kétségkívül jól hangozna, mert ez pont 2020 december 21-én, a téli napforduló idején történt, amikor ráadásul együtt állt a Jupiter és a Szaturnusz is. Állítólag ez lehetett a betlehemi csillag, amely Jézus születésekor ragyogott. Gondoltam, itt a megfelelő alkalom, kimegyek a helyszínre és megnézem magamnak ezt az együttállást, hátha inspirációt ad. Mondanom sem kell, hogy a ködben az orromig sem láttam, nemhogy a csillagokig, a kerítésen belülre sem jutottam be, ráadásul a kijárási tilalmat is megszegtem, mert este nyolc után érkeztem. Rá egy-két hónapra írtuk meg a forgatókönyv végleges változatát.

Az Imposztort mindössze két nap alatt forgatták, de ezek szerint több mint fél év előkészülettel járt. Mennyire volt ez mentálisan megterhelő a számára?

Sokat kivett belőlem ez az időszak, rengeteg stresszel járt, de adott is bőven. Nemzetközi projektmenedzserként dolgozom egyébként, ennek a tudásnak pedig itt is hasznát vettem. Előtte a csoporttársaimmal le is forgattuk a filmet kis kézikamerával, mert élesben már nem akartam hibázni. Szorongtam, milyen lesz olyan ikonokkal együtt dolgozni, mint Mácsai Pál vagy Alföldi Róbert. Azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán belementek ebbe, nem ismertem őket előtte, hanem a Werk Akadémia diákjaként kértem a segítségüket. Azonnal rábólintottak a közös munkára, és egy pillanatig sem éreztették velem, hogy nem egy szinten kezelnének magukkal. Megkönnyítették a helyzetemet, inspiráló és példaértékű volt a hozzáállásuk, a jelenlétük.

Felszabadító lehetett akkor a velük való munka. A film elkészítése mennyire volt önterápiás folyamat?

Nem árulok el titkot azzal, hogy olykor magam is küzdök a filmben felvázolt kihívásokkal, és túlzás lenne azt állítani, hogy megszabadultam tőlük. Azzal viszont már közelebb jutottam a probléma gyökeréhez, hogy különböző aspektusokból elemeztem. Feloldozást ugyan nem nyertem, de ez nem is lenne reális elvárás. Ez egy univerzális téma, sokan küzdenek ilyesmivel, ezért is választottam, semmiképpen sem “önterápiás” céllal. Azt mondják, ki kell mozdulnunk a komfortzónánkból, hogy a személyiségünk fejlődjön. Túlságosan azonban nem hagyhatod el, mert nem lesz hátországod. A Számkivetett című film egyik jelenete jut erről eszembe, amikor a főszereplő Tom Hanks megpróbálja elhagyni a szigetet és a tutajához kötözött labda, amelynek a Wilson nevet adja, leoldódik. Megpróbál utánaúszni, de érzi, hogy fogytán az ereje, így vissza kell mennie a tutajhoz, különben belefullad a vízbe. Ilyen a komfortzóna elhagyása is: ha túl messzire merészkedsz, belehalhatsz, ha pedig nem hagyod el eléggé, nem is fejlődsz kellőképpen. A kettő közötti szűk határt kell megtalálni. Az Imposztor kapcsán sokszor eszembe jutott, hogy talán túl messzire merészkedtem, megoldhatatlannak látszott néha a feladat.

Ezek szerint volt olyan pillanat, amikor fel akarta adni?

Hogyne, többször is, de mindig történt valami, ami segített átlendülni a holtponton. Úgy gondolom, hogy egy bizonyos értelemben vett szenvedés nélkül nem születhet jó film, azaz őszinte alkotás. Szükséges hozzá pszichológiai érzék is, de legalább is kell, hogy valóban érdekeljen az emberi lélek. Ezt a vonalat pszichológia-tanszékvezető Anyukámtól hozom. Ha megyek az utcán, vagy utazom a vonaton, szeretem megfigyelni a karaktereket. Ilyenkor eljátszom a gondolattal, vajon milyen napja lehet az illetőnek, hogy érzi magát a bőrében, mit üzen az öltözékével vagy az összeráncolt szemöldökével. Lehet, hogy amit elképzelek, az köszönőviszonyban sincs a valósággal, de onnantól kezdve az az én valóságommá válik arról a bizonyos emberről. Számomra ezt jelenti a filmezés.