A Borbély Szilárd halála óta eltelt több mint fél évtized
az olvasók és az irodalomértők számára is a csendek ideje volt. Először a döbbenet és a gyász csendje, a halállal való szembesülés tétova megszólalási kísérletei közé iktatva, majd pedig a tovasodró sokszínű világ terelt el minket a megszólalás és megszólaltatás felől.
Pedig Borbély Szilárd életműve fontos! Hiszen a töredékesség érzésével együtt is teljes, sokszínű és lezárt, sok ponton és sok szempontból talán még aktuálisabb, mint az író-költő életében. Ha nem akarjuk elfelejteni – ha akarjuk nem-elfelejteni – akkor pont jókor érkezik ez a Tóth-Czifra Júlia által összeállított, Mácsai Pál által megrendezett vers-est a Müpa Fesztivál Színházában. 2020. október 6-án.
- A mélyszegénység pokoli bugyrából
- Borbéllyal a bécsi villamoson
- A szegénységben nincs semmi felemelő
- Áfra János: A kezdetekkor Borbély Szilárd költészete volt a legfontosabb inspiráció
„A világ most is Megváltóra vár.
Egy puszta névre. Ahogyan minden
évbe. Már kirakták a karácsonyi
árukészletet. A fákra lámpasorkerült, színes. A zene kommersz
áradása száll. Jingel bell, jingel bell…”
(Mária, részlet)
A Nincstelenek / Már elment a Mesijás? című, 2013-ban
napvilágot látott kötet egyértelműen a Borbély-életmű csúcspontja, betetőzése – s a mából nézve tudhatjuk: lezárása. Olyan erős, karakteres, tabukon és saját hallgatásokon túlnövő próza, ami „igazán nagyot” tudott szólni, mert túllépett mindazon, ami miatt Borbély Szilárd írásait fontosnak gondoltuk.
A Nincstelenek egy megrázóan új megszólalási forma volt a folyton új hangokkal és új összefüggések megteremtésével kísérletező Borbély Szilárd életművén belül. A megjelenés pillanatában mindenki azt hitte, hogy valaminek a kezdete, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy kiderüljön, valójában az életmű végpontja és betetőzése. Olyan csúcspont – egy szakadék fölött –, ahonnan érdemes és szükséges visszapillantani a teljes életműre.
A végpont felől visszatekintve
markánsan és egyértelműen kirajzolódik, hogy az irodalom – a költészet ugyanúgy, mint a próza – nem/sem könnyed évődő játék Borbély Szilárd számára. Sokkal inkább az önmegismerés, az önfelfeszítés terepe, ahol a járatlan út mindig többet ígér, mint az elődök által már bejárt.
Ezért és így fontos, az, ahogy – a tabudöntést felvállalva, s az esztétikum szerepét tisztázva – mások bőrébe bújva is képes verseiben a megszólalásra. Így jelennek meg, szólalnak meg verseiben a nők, vagy éppen a holokauszt áldozatai, s így lehetséges, hogy a mégoly komoly témáknak gyakran fontos eleme az abszurd, a groteszk. Hiszen szükségszerűen egy abszurd világban élünk.
„A szavak megtanítanak arra,
hogy mit lehet elviselni.
Mert mindent el lehet viselni,
ha a szavak megtanítanak,hogy nincs olyan, ami ne
volna több, mint önmaga….”
(A Türelemhez, részlet)
Borbély Szilárd alkotói pályája során számos díjban és ösztöndíjban részesült – kezdve a ’89-es Juhász Gyula-díjjal és lezárva a 2014-es Mészöly Miklós-díjjal –, de aki egy kicsit is ismerte a költő háttérbe húzódó habitusát, az tudhatja, hogy az ő esete az, amikor a díjak egyértelműen és elsősorban a műveknek szóltak. Azoknak a műveknek, melyek most is elővehetők, fellapozhatók – előveendők, fellapozandók… mert ez az életmű ma már nem a szerzőnek, hanem az olvasónak fontos.
„A vers olyan, mint egy jóslóeszköz, mondjuk, mint a tarot. Összesűrített jelképek, amelyek kapcsolatban állnak egy állapottal, egy pillanattal, az időnek egy nagyon is személyes, mert emberen keresztül feltáruló pillanatával. Nem individuális, hangsúlyozom, csupán személyes pillanatával. A perszona pillanata ez, amely behelyettesíthető viselője a létezés egy formájának, egy nagyon speciális formájának.”
– mondta a költő egy interjúban, s talán 2020. október 6-án este a Müpában közelebb kerülhetünk ahhoz, amit ez a jóslóeszköz jelent nekünk. Az estre jegyet ITT lehet vásárolni.
