A város, ami sosem alszik. A színházi világ fellegvára. A világ legfinomabb bégeljének kemencéje. A fényűzés, a pompa és a mélynyomor meghökkentő elegyének színtere. Egy pezsgő multikulti hangyaboly. A metropolis, ahol a helyiek gyűlölik a Times Squaret, imádják Brooklyn hipster környékeit és a jeges kávét, minden mennyiségben. New York, „az őrültek fellegvára”, ahogyan azt sokan aposztrofálják. Na de ki miért őrült…?
Van, aki valami földöntúli sikert hajkurászva jön ide, keresve az amerikai álom még megmaradt foszlányait. Van, akit a pénz, a tőzsde és Jordan Belfort története motivál. Aztán vannak, akiknek pont, hogy túl sok zöldhasú van a zsebükben és azt hiper sebességgel elszórni jönnek ide. Na és még nem beszéltünk azokról, akik önbeteljesíteni vannak itt, és azokról, akiket szimplán rendkívül inspirál a város, és mint a chemotoxos légy, hullanak az itteni, vibráló művészvilág forgatagába. Ezt követően jönnek azok, akik a szabadságot kutatják, a szólásét, a nemi identitásét, a politikai nézetük kinyilvánításáét, ők azért jönnek, hogy egyszerűen kicsit beinthessenek a világnak és úgy éljenek ahogyan kedvük tartja.
Ha most azt mondom, „Vida Americana”, az nem jelenti azt, hogy rögvest belekezdek egy, a latino lakosság szociológiai helyzetét boncolgató nagyesszébe. A „Vida Americana” A Whitney Museum of American Arts COVID-19 utáni újranyitásának bombasztikusat szóló és igencsak nagyszabású tárlata. A pezsgő, lüktető, megalkuvásra képtelen New York-ot áprilisra teljesen ledöntött a vírushelyzet. Eltűntek a metrókban szabadon zenélő jazzbandák, elsötétedett a Broadway és a habókos mókusokon kívül senki sem merészkedett a Central Parkba. Hűtőkamionok, tömegsírokat ásó elítéltek és a (többnyire pöttöm) lakásaikba zárkózó milliók, ezekkel a címkékkel illethetnénk a város idei tavaszát. Az újranyitás lassú és meglehetősen óvatos, a legújabb fázis oszlopos tagjai a helyi múzeumok.
„Végre egy cseppnyi kultúra!”
– kiáltotta egyszerre minden New York-i. Így hát, maszkot fel, kézfertőtlenítőt a ridikülbe és irány egyenes. Persze mindezt egymástól tisztes távolságban, olyan összefogással és odafigyeléssel, mint amilyennel idén ez a város már bebizonyította, hogy paradox módon pont akkor képes észnél maradni, amikor minden más megőrül.
Nagy vonalakban a „Vida Americana” a művészet nemzeteket, kultúrákat, különbözőségeket áthidaló erejéről szól. Arról, hogy a 20-as és 30-as években többek között a Guggenheim Ösztöndíjnak köszönhetően megannyi, a későbbiekben nagy hírnévre szert tevő festőművész utazhatott és nyerhetett inspirációt Dél-Amerikában. Az expresszinosita bálvány Jackson Pollock és a migráció, valamint a rabszolgaság témáit áthatóan feldolgozó Jacob Lawrence is mélyen tanulmányozták a korabeli spanyol ajkú muralistákat, azaz falfestmények nagymestereit. Siqueiros, Orozco és Rivera (utóbbinak művészeti öröksége ma már kissé felesége, a formabontó, feminista ikon Frida Kahlo árnyékába vész), azaz a „Los Tres Grandes” vette szárnya alá az USA-ból hazájukba látogató művészeket. Később ők maguk is időt töltöttek New Yorkban és szorosabbá fonták a nemzetek prominens festői között létrejött kapcsolatokat. Siqueiros galériát és festőműhelyet is nyitott a városban, amelyben Pollock először kezdett kísérletezni a festék csurgatásán, dörzsölésén, fröcskölésén alapuló, később védjegyévé váló technikával, az „action painting”-gel.
Az elmúlt évszázad korai szakaszában végbemenő művészeti csereprogramok nem csupán az amerikai és a latino művészekre terjedtek ki. A tárlat tanulsága szerint, több, nem amerikai származású, de az országban élő festő is élt az ösztöndíj adta lehetőséggel és utazott délre. Így tett a magyar származású Hugo Gellert azaz Gellért Hugó és Emil Bisttram is.
Gellért Hugó tizennégy éves volt, amikor családjával Budapestről New Yorkba emigrált. Designt és grafikát hallgatott majd fiatalon kapcsolatba került a helyi baloldali érdekeltségű mozgalmakkal. Megrögzötten hitt a művészet és a politika elválaszthatatlanságában. Azt vallotta, műveiben mindig a hétköznapi emberhez és emberért kíván szót emelni. Mélységesen pacifista, anti-fasiszta, sőt életének kései szakaszában anti-kapitalista nézeteket vallott. Utóbbi miatt a Modern Művészetek Múzeuma (MoMa) egy időre raktármagányra száműzte képeit. Ennek a Gellért művésztársai által megszervezett kampány vetett rövid időn belül véget, azok műveik visszahívásával fenyegették a neves múzeumot. Gellértnek nem csupán baloldali nézeteit erősítette a Dél-Amerikában töltött idő, nagy hatással voltak rá a mexikói festők falfestményei, freskói és Siqueiros radikális, politikai aktivizmusa is. Manapság Gellért munkái nagynevű múzeumok kínálatán kívül bronxi és lower east side-i lakóépületek belsejében is felfedezhetőek.
Emil Bisttram, Gellért kortársa tizenegy évesen érkezett családjával a Nagy Almába, ahol is a Lower East Side-on (micsoda egybeesés!) telepedtek le. Már kisgyermekként felcsillant művészi hajlama, majd megfordult egy sornyi neves keleti parti egyetemen (egy ideig kisebb átfedéssel Gellérthez hasonlóan a Cooper Union hallgatója volt). Bisttramot mindig is szerfelett érdekelte a spiritualitás, a filozófia és a környezettudományok. Az elektromosság forradalmi hatása, az újjászületés, a nővények élettani változásai, a tánc gyógyító ereje és a negyedik dimenzió, csak néhány azon szerteágazó témák közül, amelyeket festményeiben előszeretettel járt körül. 1930-ban egy rövid kirándulás során szeretett bele Taos természeti szépségeibe, majd egy évvel később a Guggenheim Ösztöndíj segítségével térhetett vissza Új-Mexikóba, ahol Diego Rivera személyesen kezdte mentorálni. Élete hátralévő részét Taosban és környékén élte le, ott nyitott galériákat, indított el kurzusokat, kezdeményezett művészeti társaságokat és bírált el ösztöndíjprogramokat. 1975-ben, Bisttram születésnapját, április 7-dikét mint „Emil Bisttram Nap”-ot nyilvánították ünneppé Új-Mexikóban.
A tárlat nem csupán arra hivatott rávilágítani, milyen nagyszerű kooperáció és kölcsönös hatás volt és van jelen az észak- és dél-amerikai kontinens művészei között. Azt gondolom, a kiállítás az univerzális együttműködésről, a sokszínűség varázsáról és a nem megbélyegzés erejéről szól. A „Vida Americana” pontosan láttatja a művészetet, mint egy mindent magával sodró hullámot, amely időn, térségeken, népeken, történelmi eseményeken, vallásokon és ideológiákon át mindannyiunkat összeköt és egy olvasztótégelybe helyez, a világ nagy multikulti hangyabolyába.
