Kacag a nézőtér. Aprócska színpadon Pulcinella a függönnyel küzd. A bábfigura egyszer már – ahogy azt kell – széthúzta a függönyt, ám most annak hol egyik, hol másik fele rakoncátlankodik. Ha az egyik szárny nagy nehezen a színpad szélére húzódott, a másik középre tart, és fordítva, tovább, egyre gyorsabban, Pulcinella dühös-sipító hangjától kísérve. Hősünknek eszébe jut valami. Megjelenik egy csillogó tárggyal, éles hangján a Csillagok háborúja fenyegető zenei motívumát dúdolva jelzi, hogy ez fénykard. Hamarosan azonban kiderül, hogy a tárgyat szét lehet nyitni, tehát nem is kard, hanem olló, ami egy függöny számára ugyancsak és igencsak végzetes lehet. A renitens textília meg is retten tőle, végre engedelmeskedik. Pulcinella elégedett kacajjal nyugtázza a sikert. (A figura nevetése, de voltaképpen egy speciális síp, a pivetta és az emberi hang kombinációjával előállított egyéb akusztikus megnyilvánulásai is engem a Menő Manóéra emlékeztetnek. A helyzet azonban alighanem fordított: Osvaldo Cavandoli, olasz animációs rendező meríthette a rajzfigura – az 1970-es, 80-as években készített sorozat, a La Linea, azaz magyarul Menő Manó címszereplője – hangját a nápolyi Pulcinella „pivetta-soundjából”.)
Nizsai Dániel Pulcinella éneke című egyszemélyes vásári bábjátékának „olló = fénykard” ötlete nem csak a bábjáték, hanem általában a színjáték alapvető, lényegi eszköze. Bármely tárgy átváltozhat egy másikká, ha akként használják, ha annak tekintik: a játszó(k) és a közönség. Azzal, hogy a figura (és persze az alkotó Nizsai) a Star Warsra utal, fénykarddá minősíti az ollót. Megállapodás születik így a színész és a publikum között, létrejön egyfajta „közmegegyezés”. Ily módon tág lehetőségek nyílnak a színház számára.
A tárgy megszemélyesítése már jobbára inkább a (hadd alkalmazzam ezt a gyermekkorunkból ismerős szót) bábozás feladata. Erre is ad példát az előadás. Pulcinella harca a függönnyel ugyanis csak nyugvópontra jutott, még nem ért véget. A textília tudniillik ellentámadásba lendül, mégpedig küzdőfele eszközével, az ollóval. (Kettős csavar: tárgy használ tárgyat.) Át is szúrja hősünket, aki holtan terül el. A függöny bökdösi Pulcinellát, hogy valóban hulla-e, miközben érdeklődő-sajnálkozó hangot hallat. A bábu végül diadalmasan talpra ugrik. Az ő első ellenfele tehát egy megszemélyesített tárgy, mely önálló mozgással, akarattal, sőt érzelmekkel is bír.
A tárgyak után élőlényekkel kerül szembe a figura (lévén a játék ugyebár egyszemélyes, valamennyiüket Nizsai Dániel kelti életre). ám mielőtt számba vennénk őket, lássuk, milyen is, ki is főhősünk, Pulcinella. Egész bábalakját fehér öltözék takarja, fehér fejfedője is, hálósipkaszerűen hosszú, hátul lelógó. Arca felső felét – természetesen a szeme kivételével – fekete maszk borítja, fekete a csizmácskája is. A két véglet kontrasztjára redukált színvilág önmagában előrevetít, sejtet valamit a figura jelleméből, annak kettősségéből.
A XVI. századi commedia dell’arte állandó alakja, a déli, capuai-nápolyi Pulcinella a leírások szerint egyértelműen rosszindulatú, gonosz figura. A vásári bábjátékba hamarosan átvándorolt szerepben inkább az igazságérzet dominál. A bábalak és az élő immár párhuzamosan, ám kölcsönhatásban formálódott tovább. Nizsai Pulcinellája őriz magában valami egyszerűséget, ártatlanságot – összhangban ruházata uralkodó fehér színével –, de van benne virgonc szemtelenség, bájos, hepciáskodó hetykeség is. A maszk és a csizma fekete színét – a tradíció mellett természetesen – főként a karakter tevékenysége indokolja, azok a figurák, akikkel kapcsolatba kerül.
Pulcinellát az előadásban többnyire rendezői (és nézői) balon látjuk, a többieket pedig rendezői jobbon, egyenként. Ez az egyszemélyes (és kesztyűs) bábozás gyakorlatából következik: jobb kézen a főhős, bal kézen az éppen esedékes társalak. A „színre lépés” sorrendjében: az (olykor cicusként viselkedő) oroszlán, a politikus, egy pulikutya, egy „női személy” – a kutyus gazdája, a Halál, ismét a fehércseléd. Epizódjaik többnyire önálló fejezetcímet is kapnak, a picinyke színpad alatt, a paraván előtt maga Pulcinella váltja a zsinóron lógó feliratokat.
Természetesen mindegyik figura hangját Nizsai Dániel adja. Előadása azonban nem szöveges. Sok minden más mellett ez is megkülönbözteti Kemény Henrik Vitéz László-játékaitól. Akik ma nálunk a vásári bábjáték műfajában – jó néhányan – jeleskednek, valamennyien Kemény Henrik örökösei. Hasonlóan ahhoz, ahogy bábművészetünk kiemelkedő alakja saját családja, a Korngut-Kemény família hagyományait vitte tovább. S ahhoz, ahogy az európai népek igazságosztó bábfigurái (a francia Polichinelle, az angol Punch, a magyar Vitéz László többek között) valamiképp mind Pulcinella leszármazottai. Ettől izgalmas e műfajban az eredetiség kérdése. Miután tradíció folytatója (egyúttal őrzője) Nizsai, az originalitás fokmérője itt nem az, hogy alkalmaz-e idegen megoldást. (Alkalmaz olykor, mégpedig korábbi, olasz Pulcinella-előadásokból.) Hanem a mixtúra és a stílus. Hogyan, milyen arányban keveri a régi fogásokat az újakkal, az általa kifundáltakkal? És épül-e belőlük sajátos stílus? Épül.
A stílus egyik alapja, hogy – Kemény Vitéz László-darabjaival ellentétben, melyek nagymértékben bazíroznak a szöveghumorra – Nizsainál Pulcinella és társai hangot ugyan adnak ki (nagyon is!), ám szöveget nem mondanak. Ha itt-ott, jórészt az improvizáció következtében mégis – a politikus mellékesen tesz egy-két megjegyzést stb. –, az szükségtelen, gyengíti az előadásmód egységét. Esett már szó a Pulcinella hangját meghatározó pivettáról. Egyes források szerint a figura neve is ebből a sipító-pityogó hanghatásból ered: pulcino = csirke. A báb nem beszél, de lelkiállapotát, cselekvéseit magas regiszterben, sivítással kíséri. És gyakran – összhangban az előadás címével – énekel, pontosabban sipítva dudorászik. Repertoárja elsődleges darabja (Nizsai jó választása: ne felejtsük el, mely vidékről is származik hősünk) a Funiculì, funiculà, a dal, melyet Luigi Denza a Nápolyból a Vezúvra vezető első funiculare 1880-as megnyitása alkalmából írt. Érthető módon csupa ismert dallammal operál a bábjátékos (Mozart: Egy kis éji zene, Brahms: Bölcsődal, Morriconétól A Jó, a Rossz és a Csúf főtémája stb.). A Csillagok háborúja dallamára utaltam már, még két emlékezetes – zenéhez kapcsolódó – mozzanatról kell feltétlenül beszélnem.
Pulcinella az oroszlánnal való találkozás egyik etapjában egyedül van a színpadon. Az Cirmos cica, haj! kezdetű népi mondóka dallamát dúdolja sajátos hangján, táncol is hozzá, sapkája végét ütemesen a színpad két széléhez, aljához, tetejéhez csapkodja, az kopogó hangot ad. Olykor csengőt is, mivel a színpad fölött és jobb oldalán van egy-egy cintányér. Ez a „zenés táncjáték” remek móka, gyereknek-felnőttnek egyaránt élvezet. Később ugyanez a mozdulatsor már páros tevékenységként ismétlődik meg az oroszlánnal, s a hanghatás az állat ritmikus fogcsattogtatásával bővül. A Pulcinella éneke stílusának az is meghatározó vonása, hogy számos akció – például az imént vázolt – a dallam mellett a kopogás, csattogás ütemére zajlik. Azaz Nizsai interpretációjában ezek a zajkomponensek ritmus-, ütőhangszerként, egyfajta dobként funkcionálnak.
Nem hanggal kapcsolatos, ám van még az oroszlánnal űzött játéknak egy pompás találata. Kettős táncuk egy bizonyos pontján az állat mindig bekapja Pulcinella kezét. Nizsai nemcsak azt érzékelteti, hogyan észleli ezt főhősünk, hanem utána a gondolkodás folyamatát is láttatni tudja. Pulcinella az énekét és a mozdulatsort is lelassítja, hogy tetten érje a veszélyesnek vélt pillanatot. Furfangos és mulattató a bábjátékban a filmes eszköz (lassítás) eme alkalmazása.
De térjünk vissza a hanghatásokra, hiszen dalhoz kötődik a produkció egyik legerősebb pillanata is. Pulcinella és női társa szerelemre ébredését azzal is hangsúlyozza Nizsai, hogy a saját hangján elkezdi énekelni a mára szinte szerelmi himnusszá vált 1961-es Elvis Presley-számot (Can’t Help Falling in Love). Eközben feje felemelkedik a színpadra, a két szereplő közé. A bábos hol énekel, hol a nő, hol Pulcinella hangján sóhajt epekedve. A pár gyengéden összehajolna, de útjukban áll a fej (óriás a törpék közt). Rosszallóan néznek Nizsaira – igen, a bábok is tudnak rosszallóan nézni –, aki arcjátékkal érzékelteti, hogy zavarba jön, szégyenkezve el is süllyed hamarost. Sok minden egyetlenegyszer történik itt a játékban (először hangzik el dal szöveggel, először énekel az előadó – kommentálóan – a saját hangján, és először jelenik meg saját személyében az előadás folyamán), jelezvén, hogy kivételes percek tanúi vagyunk. Felbukkan az alkotó, a mozgató teremtményei között, és reagálnak egymásra. Önreflexív gesztus ez a javából, rendkívül szellemesen elővezetve.
Az eddigiek után aligha kell hangsúlyoznom, hogy Nizsai Dániel, a Kolibri Színház fiatal művésze – 2013-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínész szakán – mekkora invencióval, hozzáértéssel alkotta meg és játssza egyszemélyes országjáró produkcióját. Ő tervezte és készítette el a bábokat, a kellékeket, a játékteret, írta, rendezte a Pulcinella énekét. (Konzultánsai, segítőtársai: Török Ágnes, Orosz Klaudia, Szívós Károly, Rumi László.) Nizsai kézügyessége, időzítési és improvizációs képessége, mesterségbeli tudása – sorolhatnám még – pokolian mulatságos, egyben művészileg értékes előadást eredményezett.
A testműködésekkel kapcsolatos poénokról (böfögés, az oroszlán szájszagának konstatálása, a kutyus pisilése) én ugyan szívesen lemondanék, de a bábművész és a közönség nem. Van okuk rá: ez a fajta viccelődés – akárcsak az improvizáció – része a vásári-karneváli eredetnek, hagyománynak. A vásári bábkomédiák hajdan a legszélesebb publikumnak szóltak, felnőtteknek is! Valamelyest így van ez ma is, az ötletek pedig több szinten működhetnek. Az előadás végkifejletében Pulcinella és frissen megtalált szerelme a színpad alá hanyatlanak. Hogy mi történik a paraván takarásában, arra kettejük ütemes, egyre gyorsuló, erősödő hangjai engednek következtetni. A csúcspontot pezsgősüveg pukkanásához hasonló zaj jelzi, ekkor színes sztanioldarabkák lövellnek ki a színpadról a nézőtér felé. A gyerekközönség pusztán a meglepő, éles hanghatástól és látványtól nevet fel, a felnőttek még attól is, hogy mindez az ejakuláció képzetét kelti.
Nizsai darabja a Pulcinella-figura lázadó, hatalomellenes hagyományának modern továbbvitele. Ez különösen a buta, uralkodni vágyó politikus alakjában és a vele folytatott harcban érhető tetten. Pulcinella mindig nála hatalmasabbal ütközik meg, s nem is akárhogy: az életveszély kezdettől fogva jelen van a játékban. A fokozás menete: tárgy, élőlény, a Halál. (A hős szembeszállása az Ördöggel vagy a Halállal ugyancsak a vásári bábjáték tradicionális eleme.) Először egy tárgy – pontosabban kettő: a függöny és az olló – támadja meg hősünket, az olló átszúrja, ő meg is hal, de feltámad. Később az oroszlán kapja be Pulcinellát, aki kiszabadulván, az állat szívét tartja a kezében. Ettől viszont az oroszlán nyiffan ki. Pulcinella kétségbeesetten dobja vissza a szívet az állat szájába, s mikor az feléled, örömtáncot lejt vele. A Halállal vívott küzdelem számos fordulatot rejt (vívás, fejbe verések sorozata, fegyvercsere), míg végül Pulcinella győz. A Halál az egyetlen, aki véglegesen meghal a darabban. Hősünk pedig méltán érdemli ki a szerelmet.
Ez a minden tevékenységét, lelkiállapotát sipító hangjával kísérő, szeretetre méltó, olykor kárörvendő, kedvesen harcias figura igazi kisember. Nem akar ő mást, csak felszabadultan énekelni. Ám a nála erősebb tárgyak, személyek, a hatalmasságok minduntalan útját állják. Pulcinella kénytelen küzdeni, és leleményességével, kitartásával mindig nyer. A kisember elpusztíthatatlan. A vásári bábjáték valódi témái nem csekélységek: hatalom, élet, halál, szerelem.
A videofelvétel mellett két helyszínen is láttam a Pulcinella énekét. Az egyiken elöl ültek babzsákokon a jobbára óvodás korú gyerkőcök, mögöttük, többnyire székeken a felnőttek. Alig telt el pár perc az előadásból, egy kisfiú hátrafordult, és ragyogó arccal közölte édesanyjával: „Vicces!” Kicsivel később, fokozva: „Anya, nagyon vicces!” A Nizsai-bábjáték élvezete és vizsgálata után, befejezésül magam sem nyomatékosíthatnám jobban mondandómat: nagyon vicces!
