Sara Mannheimer: A cselekvés nulla foka [Handlingen] – Metropolis Media Group / Szépirodalmi Könyvek – fordította Teplán Ágnes – 256 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-9866-47-8
Az Európai Unió Irodalmi Díja – olvasóként – évről évre kedvesebb nekem. S nem csak azért, mert általa/miatta olyan művekre vetül figyelem, melyekre másként nem. Hanem azért is, mert trenden kívüli szerzők felé fordul. Olyan finom és érzékeny munkák felé, melyek – legyenek bármennyire is zseniálisak vagy „finomak” – nem fognak az eladási listák élén díszelegni. Mert nem tömegtermékek.
- A fiú, aki nem akart áldozattá válni
- Ha összeaszott öregek síkosítóval egymásnak esnek…
- Nagyapám megbirkózik Istennel
- Anyának lenni sosem lányregény
- Meddig segíthet a képzelt barát egy felnőtt nőnek?
- Milyen messzire kell menekülni, hogy új életet kezdhess?
Sara Mannheimer regénye, az A CSELEKVÉS NULLA FOKA is különleges darab, egyrészt mert – bár már nem tudom ilyesmi létezik-e, de mégis – a „női irodalom” remekei közé sorolják. Másrészt azért különleges, mert nem adja meg magát olyan könnyen, ahogy arra a bestsellerek rászoktatták az olvasókat. Harmadrészt – legyen az bármennyire fontos – témájában sem nevezhető divatosnak:
a gyász, az abból fakadó cselekvésképtelenség
és az ebből kitörni akarás kísérlete.
S mindez úgy – ahogy arra a magyar cím is utal –, hogy a könyvek, s a már létező irodalom is jelentős szerephez jutnak. A házi könyvtár itt a „gerincek szobája”. A magyar cím Roland Barthes karcsú gerincű művére utal, s azt is irodalomként olvasva és nem filozófiai traktátusként vonja vizsgálat alá.
„A regény olyan, mint a halál, az életből sorsot csinál, az emlékezésből iránnyal és jelentéssel rendelkező időt.”
– olvassa a regény főszereplője az adott pillanatban inspiráló mondatot, miközben utat keres, módot arra, hogy kitöltse a lelkében tátongó űrt, mely elválasztja őt a hétköznapi világtól, a hétköznapi tevékenységektől: a cselekvéstől.
A valóságtól való távolság tapasztalata,
talán ez az, ami a leginkább megragadó ebben a regényben. Az, hogy miközben az egyes szám első személyben beszélő főszereplőnk a saját hétköznapi világában mozog, s a szó köznapi értelmében jelen van, azonközben egészen máshol jár. A valóságos tárgyak szimbolikus jelentés hordozóivá változnak, s a gondolatok ugyanolyan valóságossá, vagy valóságosabbá, mint a hétköznapi tárgyak. Döbbenetes felfedezés ez, s aki valamilyen okból – gyász? trauma? – megismerte az ürességet (szakadékot), amiről Sara Mannheimer ír, az fájdalmas örömmel helyezkedik bele a szövegbe. Hiszen olyan ritka az, amikor valaki kísérletet tesz a megfogalmazhatatlan(nak tűnő érzetek) megfogalmazására.
„Van kezem. És a kezemmel meg tudom fogni a szerszámokat, az anyagokat.
A kezem és a testem is a földhöz köt, amin járok.
Én a kezem, a mozdulataim, a gesztusaim, az érintésem által létezem az égből hulló áldás és a föld vonzásának találkozásában.
Mindaz, ami praktikus, elfér egy kézben. Van neve, és többé nem tartozik a valósághoz, ami a Semmivel egyenlő – a nagy Sötétséggel.
Mindaz, ami keletkezik, aminek van megjelenése, egy konstrukció. Ádám és Éva is, te és én, ha hinni akarunk valamiben. Az ember része az áramló fikciónak, annak, amit úgy hívnak, égbolt, tengerek, hegyek, fák, test, ruha, menekülés.
De ha a valóságnak nincs arca, nincs nyelve, nincs kezdete, sem vége, akkor helye sincsen.
Van egy kezem, amelyben minden, ami praktikus, elfér…”
Sara Mannheimer regénye nem az a könyv, amit fuldokolva-nyeldekelve, sietve kellene/szabadna/lehetne olvasni. A cselekvés nulla foka nem csak a megfogalmazhatatlanság megfogalmazására tett kísérlet, de a tétovává váló létezés ábrázolása is. Tétovázás nélkül. Az a feszültség, ami a regényben megtalálja az olvasót, meghatározza az olvasásmódot is. Hiszen nem lehet sietni: a szavaknak és mondatoknak, mélysége, magassága és súlya van.
Sara Mannheimer szövegének tétje van!
Tétje, nem csak az író, de az olvasó számára is. A téttel teli szavak pedig megkövetelik a felületességen túli odafigyelést, s a vágtatva olvasás helyett a rászánt időt. A cselekvés nulla foka a cselekvés hiányának kalandja – mely végül visszavezet a cselekvéshez. Nem gondolom, hogy ez valami „költői izé” lenne, sokkal inkább a valóság megtapasztalásának egy nem-hétköznapi szintje…
A kötet megjelenését az
Európai Unió Kreatív Európa programja
támogatta.
