+ Irodalom

Szörnyeteg volt a XX. század leghíresebb múzsája?

Mi marad Alma Mahler-Werfel életéből, ha a legendák és hazudságok mögé pillantunk? Mivel tudta megfogni a legnagyobb művészeket? Oliver Hilmes megpróbálta megfejteni a fekete özvegy titkát.

Oliver Hilmes: A fekete özvegy / Alma Mahler-Werfel élete [Witwe im Wahn: Das Leben der Alma Mahler-Werfel] – Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2019 – fordította Kelenhegyi Andor – 416 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-615-8053-38-9

Alma Mahler-Werfel (született: Schindler) élete egészében egy hihetetlen történet, melyet már ő maga is megírt a sajátos szempontjai szerint, s amely 1964-ben bekövetkezett halála óta eltelt időben is több könyvet ihletett. Pedig ez a furcsa nő nem tett le semmiféle maradandó alkotást az európai kultúra asztalára, vagy, ha mégis, akkor maga az élete volt az alkotás.

Ha csak azt vesszük, hogy kiknek (Mahler, Gropius, Werfel) volt a felesége, már önmagában is érdekes, de ennél sokkal hosszabb és színesebb ennek a rendhagyó asszonynak a története. Hiszen az első csókjait Gustav Klimttől kapta, s Gropiussal megcsalt férje, Gustav Mahler halála után Oscar Kokoschkával boldogították-kínozták egymás… mielőtt Alma feleségül ment volna Gropiushoz.

Ezeket a történeteket – és a további neveket – nagy vonalakban eddig is ismerte, aki kíváncsi volt Alma Mahler-Werfel történetére. A most megjelent kötet azért jelentős és fontos, mert Oliver Hilmes – meglepő módon az asszony életének kutatói közül elsőként – vette a fáradtságot, és túllépve a csodás múzsát bemutató önéletrajzon és az abból táplálkozó életrajzokon az eredeti források feltárását sem mulasztotta el.

Mert bugyog az információ, ha jó helyen kapargatják meg a felszínt!

Egyrészt a nő eredeti, kendőzetlenül őszinte, tényleg önmaga számára írott naplóinak egy része létezik, kutatók számára elérhető. Másrészt levelezésének jelentős része fennmaradt, s arról, hogy mi az, amit az asszony maga megsemmisített, elég pontos képet rajzolhatunk bizonyos leltári listák és fennmaradt válaszok segítségével. Harmadrészt folyamatosan olyan emberekkel kokettált, akiknek életműve figyelmet érdemelt és figyelmet kapott, s bizony a róluk szóló lapok legalább annyira árulkodók, mint a barátok, a rajongók és az ellenfelek visszaemlékezései.

Oliver Hilmes a szexualitást sem tekinti tabunak!

És be kell látnunk, hogy alapos – és becsületes! – kutatóként, ha forrásai vannak, nem is tehet másként. Persze, érdemes hozzászoktatni magunkat a gondolathoz, hogy olyan hálószobatitkok és magánéleti borzalmak közelébe kerülünk, melyekről nem szokás beszélni.

„Átadta nekem a testét, én pedig hagytam, hogy kezei oda kalandozzanak, ahová akarnak. Léte keményen és büszkén meredt előttem. A kanapéhoz vezetett, gyengéden lefektetett, majd fölém hajolt. Aztán, ahogy belém hatolt, hirtelen minden erő kiszaladt belőle. Ernyedten feküdt rajtam, kis híján elsírta magát szégyenében.”

– írja Alma az első, házasság előtt, Mahlerrel lezajlott szexuális malőrről a naplóban. És közli Oliver Hilmes a könyvében. Sőt, nem csak közli, de elemzi is az eseményt, s elhelyezi az élettörténeten belül, összehasonlítja más esetekkel, s azok hatásával. Mert becsületes kutató nem tehet mást.

Ijesztő, megrendítő, esetenként tényleg gyomorforgató történetek sorjáznak a könyv lapjain, ahol Alma Mahler-Werfel a főszereplő, és a XX. század legnagyobb művészei csak statiszták. Oliver Hilmes pedig attól zseniális, hogy bemutatja és elemzi ezt a történetet, de nem próbál meg ítéletet alkotni. Hiszen nem az a feladata, azt megteheti az olvasó, ha van hozzá bátorsága.

Az A FEKETE ÖZVEGY kortörténet a javából!

Bemutatja az európai kultúra legjelentősebb képviselőit. Alulnézetből is. És talán ráébreszti az olvasókat arra, hogy a világ régen sem volt fekete-fehér, s dédszüleink és kortársaik sem voltak szentebbek és/vagy képmutatóbbak, mint mi vagyunk. Oliver Hilmes – Alma Mahler életét feltárva – arról mesél, hogy a világ mennyire összetett és sokszínű, s az ember mennyire kínosan esendő és kiszolgáltatott. Önmagának, a démonainak, az szenvedélyeinek, a rögeszméinek, az indulatainak, a zsenialitásának, a környezetének… Mindennek és mindenkinek. Akkor is, ha más látszatot próbál teremteni.

„Aztán október közepén Kokoschka végre belement, hogy Alma abortusznak vesse alá magát. A szanatóriumban elrakta az első véres vattát, és hazavitte magával. »Ez az egyetlen gyermekem, és nem is lesz több!« Ezt az öreg, rongyos vattát később is mindig magánál tartotta…”

Szörnyeteg volt a XX. század leghíresebb múzsája?
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top