+ Ajánló

A világ legjobb könyvét szeretném megírni! – interjú Afonso Cruz portugál íróval

Van, amit le kell írni, van, amit le kell rajzolni, de van, amit zenében lehet legjobban kifejezni – mondja Afonso, az író. De az is lehet, hogy ezt Afonso, a zenész mondta. Vagy a grafikus?

A kimeríthetetlen virág-metafora, sokféle folyton változó és színes képet mutat a – kifelé és befelé végtelen – mikrokozmoszról, akár egy kaleidoszkóp. Látszólag egyetlen ember, az emlékeit vesztett Ulme úr történetének nyomain haladunk, de ezen az utazáson a Virágok minden szereplője a saját emlékeivel dolgozik, hozzájuk viszonyul. Afonso Cruz viszonylag későn, a harmincas éveiben kezdett írni, előtte inkább rajzolt és zenélt. Mindezeket a mai napig műveli, de készít animációkat és saját könyveinek tipográfiáját is maga találja ki. Azt mondja, természetesen minden alkalommal a világ legjobb könyvét szeretné megírni, ami mindig kétséges kimenetelű vállalkozás: élet-halál harc. Könyvei egyre ismertebbek és népszerűbbek Európában. A két éve szintén a Typotex kiadásában megjelent könyvének, a Kokoschka babájának, amely 2012-ben elnyerte az Európai Unió irodalmi díját, már nálunk is komoly rajongótábora van. Most megjelent regénye, a Virágok is tágas labirintus-érzést kelt. Mintha játékosan és attraktívan elhelyezett ablakok sorát nyitogattatná velünk egy tudatot modellező, felnőtteknek szánt mesekönyvben. Afonso Cruz-zsal a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk.

– Az előző magyarul megjelent könyved, a Kokoschka babája szerelmesei azt állítják, hogy a regény magyar szálában Vargáék olyan plasztikusan jelennek meg, mintha tényleg ismernéd az életüket, mennyire vagy otthon a magyar viszonyokban?

Eleve nem tartom magam lokális írónak, sokat utaztam és ezt jobban szeretem, mint a helyi dolgokat. A Varga család tagjait is, mint minden szereplőmet az enciklopédiámból választottam ki. Negyedszer járok itt, és most íróként csak Budapesten. Először vonattal jöttem, és Eger környékére, a Szépasszony-völgyi borospincékbe is eljutottam. De valójában nem ismerem jól Magyarország történelmét, és nem mondhatom, hogy sok tapasztalatom vagy ismeretem lenne az országról. Már nyolc éve élek Alentejo-ban és még mindig úgy érzem, hogy csak ismerkedem a környékkel és az emberekkel. Pedig vidéken még – mindenütt a világon – könnyebb ismerkedni, megtalálni a helyi ízeket és sajátosságokat, mert a városokban többnyire úgy élünk, ahogy azt a világon bárhol másutt is megtehetnénk. Ha most itt bárkit megfognék, nyugodtan áttehetném Lisszabonba, vagy ott az a két épület, ezek is lehetnének akárhol máshol a világban. A hitelesség sokszor éppen a részletességen, valami apróságon múlik. Ha azt mondom, ott van egy szék, az semmit sem jelent, de ha ott van egy szék és rajta egy sáfrányfolt, az már költészet, ettől kel életre minden történet.

– Azt mondtad, mindig egy fő szálból, egy vezérmotívumból indulsz ki, és ezt fejleszted tovább. Hogyan öltözteted fel azt a bizonyos kiinduló vázat hússal és történettel? Az enciklopédia mögött például szisztematikus kutatások vannak vagy sokszor inkább a képzeletedre hagyatkozol?

Ez mindig attól függ, hogy a kiinduló történetem épp mennyire valóságos, van-e benne konkrét történelmi utalás, történet vagy személy. Általában arra törekszem, hogy a fikciót és a valóságot ötvözzem. Ez történt a Kokoschkával is, össze akartam hozni az összes szereplőt egy helyszínen, Párizsban találkoztak és ehhez kerestem meg a tényeket. Ehhez a könyvemhez minden hozzáférhető dolgot elolvastam, naplókat, leveleket és mindent, ami hozzá kapcsolódik… És ez még akkor is fontos, ha itt Kokoschka valójában csak egy mellékszereplő.

– A Virágokban mi volt ez a kezdő szál?

Itt az elveszett emlékezeten van a hangsúly, az egyik szereplő a rutin miatt a szépséget veszíti el, a másik az emlékezés képességét. Minden figurát teljesen más élmény fűz a saját emlékeihez. Aki az emlékezetét veszti el, az újra megélheti például, hogy életében először lát meztelen nőt; a főszereplő, a narrátor pedig már semmit sem érez, amikor megcsókolja a feleségét, és pont az elveszett érzést keresi.

– Feltűnt, hogy kis kitérőkben többször előjön a regényben a nők helyzetének kérdése, ha úgy tetszik a nőkérdés, egy olyan téma, ami nagyon benne van a levegőben. Milyen ez ma Portugáliában?

Ez is egy olyan dolog, ami miatt korántsem lehetünk nyugodtak. A helyzet persze lassan-lassan változik és ma sokkal jobb, mint mondjuk száz éve volt, de még mindig messze nincs egyenlőség.

– Sokféle műfajban vagy otthonos, grafika animáció, zene és írás, a könyveidet is sokszor magad tervezed – ez egyfajta tudatos Gesamtkunstwerk, vannak előzmények, előképeid vagy csak így alakult?

A családomban semmiféle előzménye nem volt ennek, nálam a rajzolás volt az első, írni csak később kezdtem. Ez a több műfajúság, azt hiszem a minél pontosabb kommunikációt és a minél megfelelőbb kifejezésforma megtalálását szolgálja. Van, amit le kell írni, van, amit le kell rajzolni, de van, amit zenében lehet legjobban kifejezni. Néha összetalálkoznak ezek, és néha nem. Ha azt akarom, hogy valaki táncoljon, akkor zenélnem kell, de olykor egy rajzzal pontosabban el lehet mondani, amit akarok. Erről egy brazil művész jut eszembe, aki azt mondta: „Egy kép többet ér, mint ezer szó. Na, de próbáld ezt elmondani egy képpel.”

– A sokféle tehetségű embereknél gyakori, hogy mindig máshoz támad kedvük, mint amit éppen csinálniuk kellene. Benned is van ilyen nyughatatlanság?

Természetesen ez rám is jellemző, de azt gondolom, hogy ez így teljesen rendben van. Az ember nyughatatlan és elégedetlen lény. Egyáltalán nem értek egyet azzal a híg boldogságfilozófiával, hogy „elégedjünk meg azzal, ami van”, szerintem ezt csak a boldogságipar terjeszti. Az a normális, ha vannak vágyaink és rossz érzéseink, és ha valami igazságtalanság történik, akkor dühösek leszünk. És azzal is kezdeni kell valamit!

Afonso Cruz dedikál

– Azt mondtad, az utazás erős inspiráció a munkáidban, mire készülsz mostanában?

Mostanság két dolog is foglalkoztat, az egyik egy valóságos történet, amely Portugáliában játszódik. Ehhez nem kell utaznom, vannak emlékeim, ezekre is támaszkodom, de írok egy másik könyvet is, ami Pakisztánban játszódik, ahol még sosem jártam. Egy férfiről szól, aki észrevétlenül szeretne élni, láthatatlan akar maradni. Bizonyos értelemben ez a Kokoschka babája testvértörténete lesz. Konkrétan utánanéztem, hogy az urdu nyelvben milyen kifejezések vannak a rejtőzködéssel kapcsolatban, hogy ez a szereplőm nyelvében is megjelenhessen.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top