Ebben az évben valószínűleg nem lesz olyan könyv, mely több és komolyabb vitát generálhatna, mint Steven Pinker könyve, Az erőszak alkonya, mely szeptemberben jelenik meg a Typotex Kiadó gondozásában. Most az előszó segítségével villantjuk fel, hogy mit is akar bizonyítani a szerző. Tessék kapaszkodni!
Előszó
Könyvem témája talán az emberiség történelmének legfontosabb eseménye. Akár hiszik, akár nem – és jól tudom, hogy a legtöbben nem hiszik el –, az idők során fokozatosan csökkent az erőszak mértéke, így valószínűleg most éljük az emberiség történetének legbékésebb napjait. A folyamat természetesen nem nevezhető zökkenőmentesnek; nem szüntette meg teljes mértékben az erőszakot; és korántsem biztos, hogy folytatódik. De akár ezredévekben, akár években mérjük az időt, szembetűnő a változás, legyen bár szó a pusztító háborúkról vagy a gyerekverésről.
Az élet minden területén megfigyelhető az erőszak visszahúzódása. Egészen más a mindennapi élet, ha folyamatosan félnünk kell, hogy elrabolnak, megerőszakolnak vagy meggyilkolnak, és nehéz megvalósítani a fejlett művészetet, tanulást vagy kereskedelmet, ha a támogatásukra szolgáló intézményeket már megépítésük pillanatában kifosztják vagy felgyújtják.
Az erőszak történelmi pályaíve nemcsak azt érinti, ahogy éljük az életünket, hanem azt is, ahogy értelmezzük azt. Mi is lehetne fontosabb az élet értelmével és céljával kapcsolatos felfogásunk szempontjából, mint annak eldöntése, hogy az emberiség erőfeszítései hatására jobb vagy rosszabb dolgunk lett az idők során? És mindenekelőtt hogyan értelmezzük a modernseget – azt, hogy az individualizmus, a kozmopolitanizmus, a logika és a tudomány erői hogyan ásták alá a családot, a törzset, a hagyományt és a vallást? Nagyon sok múlik azon, hogyan tekintünk e változás örökségére: úgy látjuk-e a világot, mint a bűn, a terrorizmus, a népirtás és a háború rémálmát, vagy olyan időszakként értékeljük, amely – a történelem léptékével mérve – soha nem látott békés, áldott együttélést hozott.
Az emberi természettel kapcsolatos felfogásunkra is kihat, hogy az erőszak alakulását pozitív vagy negatív előjellel értelmezzük-e. Az emberi természet biológiában gyökerező elméleteit gyakran emlegetik együtt az erőszakkal kapcsolatos fatalizmussal, annak az elméletnek pedig, miszerint az elme tiszta lappal indul a fejlődés útján, én éppen az ellenkezőjét gondolom. Hogyan kellene értelmeznünk az élet természetes állapotát, amikor először jelent meg az emberi faj, és megkezdődtek a történelmi folyamatok? Ha úgy véljük, hogy az erőszak erősödött, akkor azt is mondjuk, hogy a világ megfertőzött minket, méghozzá valószínűleg visszafordíthatatlanul. Ha azonban úgy véljük, hogy csökkent, azt sugalljuk, hogy csúnyán kezdtük, a civilizáció vívmányai azonban nemes irányba fordítottak, és remélhetjük, hogy továbbra is erre tartunk.
Könyvem hosszú, de ez nem is lehet másképp. Először is meg kell győznöm az olvasót, hogy az erőszak valóban csökkent a történelem során, mert jól tudom, hogy már maga a gondolat is szkepticizmust, hitetlenséget, olykor haragot vált ki. Kognitív tulajdonságaink hatására úgy véljük, hogy erőszakos időket élünk, és ezt erősíti a média is, amelynek mottója a „vérszagra gyűl az éji vad”. Az emberi elme általában annak alapján becsüli meg egy esemény valószínűségét, hogy menynyire könnyen idéz fel rá példákat, márpedig vérontással kapcsolatos jelenetek könnyebben árasztják el a nappalinkat és égnek be az emlékezetünkbe, mint a végelgyengülésben elhunyt embereket ábrázoló képsorok. Bármilyen alacsony az erőszakos halálesetek aránya, abszolút számuk mindig elegendő lesz az esti hírek feltöltéséhez, ezért az emberek erőszakkal kapcsolatos benyomása eltér a valós arányoktól.
Veszélyérzetünket a morális pszichológia is torzítja. Azzal nem állíthatunk aktivistákat az ügyünk mellé, hogy bejelentjük, milyen jól alakulnak a dolgok, a jó hírek hozóit pedig gyakran hallgatásra kérik, nehogy az emberek elbízzák magukat. Ráadásul szellemi kultúránk jelentős része vonakodik elismerni, hogy bármi jó lehet a civilizációban, a modernségben és a nyugati társadalomban. Az örökkön jelen lévő erőszakkal kapcsolatos illúziót elsődlegesen azonban éppen az erőszakot visszaszorító erők egyike teremti meg. Az erőszakos viselkedés hanyatlásával párhuzamosan egyre inkább háttérbe szorult az erőszakot eltűrő vagy dicsőítő hozzáállás, márpedig legtöbbször a hozzáállás számít. Az emberi történelem tömeges rémtetteihez képest semmiségnek tűnik egy texasi gyilkos halálos injekciója vagy éppen egy gyűlölet-bűncselekmény, amelynek során huligánok félemlítik meg egy-egy etnikai kisebbség tagját. Mai nézőpontból azonban ezek éppen azt bizonyítják, hogy milyen mélyre süllyedtünk, nem pedig azt, hogy mennyivel magasabbra tettük a lécet.
E prekoncepciók eloszlatásához számokat kell felsorakoztatnom, adatbázisokból kiollózott és grafikonokon ábrázolt számokat. Minden esetben elmagyarázom, honnan származnak a számok, és igyekszem rávilágítani, hogyan áll belőlük össze a kép. Azt szeretném megérteni, miképpen csökkent az erőszak a legkülönbözőbb szinteken – a családban, a szomszédságban, a törzsek és egyéb felfegyverzett klikkek, illetve a nagyobb nemzetek és államok között. Ha a különböző rétegekben jellemző erőszak történetének egyedi pályaíve lenne, mindegyikről külön könyvet kellene írni. Újra és újra meglepődöm ellenben azon, hogy az általános trendek a jelenből nézve minden rétegben csökkenést mutatnak. Így aztán egyetlen műben érdemes dokumentálni a különböző trendeket, hogy felfedhessük a közös pontokat az előfordulások időpontjában, jellegében és okában.
Remélem, sikerül meggyőznöm az olvasót, hogy túl sokféle erőszak változott egyazon irányban ahhoz, hogy véletlennek tekinthessük, ez pedig magyarázatra szorul. Természetes törekvés erkölcsi tanmeseként – a jó és a rossz hősies küzdelmeként – bemutatni az erőszak történetét, nekem azonban más a kiindulópontom. Az én megközelítésem tudományos, abban a tágabb értelemben, hogy magyarázatokat keresek az eseményekre. Lehet, hogy felfedezzük, hogy a béke egy bizonyos vívmányát erkölcsi vállalkozóknak és mozgalmaiknak köszönhetjük. De az is lehet, hogy prózaibb magyarázatra bukkanunk, valamilyen technológiai, kormányzati, kereskedelmi vagy tudományos változásra. Ugyanakkor az erőszak visszaszorulását nem értelmezhetjük a fejlődés megállíthatatlan motorjaként, amely a tökéletes béke ómegájához tart. Sokkal inkább embercsoportok különböző korszakokban jellemző viselkedésének statisztikai trendgyűjteményéről van szó, és mint ilyen, lélektani és történelmi magyarázatra szorul: hogyan kezeli az emberi elme a változó körülményeket.
Könyvem jelentős részében az erőszak és az erőszakmentesség pszichológiáját járom körül. A tudatelméletek közül a kognitív tudomány, az affektív és kognitív idegtudomány, a szociál- és evolúciós pszichológia, valamint az emberi természetet kutató, a Hogyan működik az elme, a Th e Blank Slate (A tiszta lap) és a The Stuff of Thought (A gondolkodás működése) című munkáimban feltérképezett tudományterületek lesznek segítségemre. E felfogás szerint az elme azoknak az agyban lévő kognitív és érzelmi képességeknek az összetett rendszere, amelyek az evolúció folyamatainak köszönhetik szerkezetüket. E képességek egy része különféle erőszakra hajlamosít bennünket. Mások – ahogy Abraham Lincoln mondta, „a bennünk élő angyalok” – együttműködésre és békére sarkallnak. Az erőszak visszaszorulásának magyarázatához azonosítanunk kell kulturális és anyagi környezetünk azon változásait, amelyek zöld utat adtak békés motivációinknak.
Végezetül be kell mutatnom, hogyan alakította történelmünk a pszichológiánkat. Az ember dolgaiban minden mindennel összefügg, és ez különösen igaz az erőszakra. A békésebb társadalmak az idő és a tér minden pontján gazdagabbak, egészségesebbek, tanultabbak, szabályozottabbak, jobban tisztelik a nőket, és nagyobb a hajlandóságuk a kereskedelemre. Nehéz lenne megmondani, hogy e pozitív tulajdonságok közül melyik indította el az angyali kört, és melyik csak követte az elsőt, és könnyen kísértésbe eshetünk, hogy megelégedjünk az olyan, távolról sem kielégítő magyarázatokkal, mint hogy azért csökkent az erőszak, mert a kultúra lett kevésbé erőszakos. A társadalomtudósok megkülönböztetik az endogén változókat – amelyek a rendszeren belül vannak, ahol akár az a jelenség is befolyásolhatja őket, amelyet megmagyarázni igyekeznek –, valamint a külső erők által működésbe hozott exogén változókat. Az exogén erők származhatnak a gyakorlat területéről, például technológiai és demográfiai változásokból, illetve a kereskedelem és a kormányzat mechanizmusaiból. De származhatnak az intellektus területéről is, onnan, ahol az új eszmék kialakulnak, elterjednek, és önálló legkielégítőbb magyarázata exogén kiváltó okot azonosít. Amennyiben az adatok engedik, igyekszem megjelölni azokat az exogén erőket, amelyek a különböző időszakokban különféleképpen alakították mentális képességeinket, ezért az erőszak visszaszorulása mögött állhatnak.
A kérdésekre megnyugtató választ adó magyarázatok terjedelmes könyvvé állnak össze – annyira terjedelmessé, hogy nem lövöm le a poént, ha elárulom a legfontosabb megállapításokat. Az erőszak alkonya hat trend, öt belső démon, négy angyal és öt történelmi erő története.
Az előszó folytatása elolvasható a szeptemberben megjelenő kötetben.
Steven Pinker: Az erőszak alkonya / Hogyan szelídült meg az emberiség? [The Better Angels of Our Nature: Why Violence Has Declined] – Typotex Kiadó, 2018 – fordította Gyárfás Vera – 872 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-963-2799-65-0
