Véges-végtelenség
Úgy gondolok a munkámra, mintha az a természet fantáziameséje lenne, követem a tájban rejtőző organikus vonalakat és formákat, de azt festem, amit elképzelek és nem azt, amit látok (…) A pillanat spontaneitása rengeteg lehetőséget kínál olyan boldog balesetekhez, amelyek a képnek, és az egészének is fontos részévé válnak.
Katalin Klecz képzőművész, magyar-lengyel családban nőtt fel Budapesten, és majd harminc éve az USA keleti partvidékén, New York közelében él. Varázslatosan színes, játékos és életigenlő munkáiból március 3-án pénteken 18 órakor nyílik kiállítás Véges-végtelenség címmel Budapesten, a D18 kiállítóterében. Az eseményre készülve még októberben beszélgettünk River Edge-i konyhájukban, pályáról és sorsról. (D18, Budapest, VI. Dessewffy utca 18.)
Érdekes és kacskaringós út a tiéd, Lengyelországban születtél, ott jártál egyetemre, ott tanultál festészetet, de a gyerekkorod és a fiatal éveid Budához kötnek, ahol lengyel-magyar kétnyelvű családban nőttél fel.
Egy átlagos amerikai életrajz nagyjából 150 szó, hát, tényleg elég nehéz ekkora terjedelembe belesűríteni az életem meghatározóbb állomásait, az állandó költözéseket a gyerekkorom óta. Budapest sokkal nagyobb város, mint Poznań, ahol születtem, és ahol 6 éves koromig éltem – egy teljesen más vizualitás, más kultúra. Aztán a szüleim Budapestre költöztek, a gyerekkoromra és a fiatalságomra nagyon mély hatással volt a város atmoszférája, látványvilága és érzete, nem beszélve az építészetéről. És ami még érdekes, ha már az engem ért sokféle hatásról beszélünk, a magyarok talán észre sem veszik, de a folklór nyomai a mai napig ott vannak a hétköznapokban, a tárgyi kultúrában. A kerámia, a hímzések, a kalocsai virágok – ez a forma és színvilág az én munkáimba is erősen beszűrődött. De mindenben benne van, már egy fakanálban is, ami általános iskolában a csendélet része volt, és benne van az én virágaimban is. Ennek az ereje igazából akkor tudatosult bennem, amikor már nem ott éltem, amikor textiltervezéssel kezdtem foglalkozni és motívumokat kerestem. Ez nagyon fontos, mint háttér. A textilszakon jöttem rá, hogy mennyit merítettem a magyar vizuális hagyományokból.
A másik fontos inspirációd a zene, munka közben, de főzés vagy vezetés közben is mindig klasszikus zenét hallgatsz. Ez honnan jön?
A családunk magyar ágában, több zenész is volt, én is zongoráztam nyolc éven át. Apukám családjában ez majdhogynem kötelező volt, a nagynéném fuvolaművész, aki az operaház zenekarában játszott, a nagyapám pedig amellett, hogy űrkutatással foglalkozott és élete végén a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt, rendszeresen játszott orgonán, és a szüleim otthonában, a Karinthy Frigyes úton a mai napig ott áll a zongora. Apukám is gyakran leült hozzá, ha ki akarta tisztítani a fejét. Sajnálom, hogy az én életemben nem maradt benne a hangszer, viszont megmaradt a zene.
Mesélj még egy kicsit a családodról.
A magyar családom tagjai tudományos és zenei pályákon mozogtak, a lengyel család egészen más, nekik egy kis óraüzletük volt, talán onnan jöhetett a művészi talentum, és az, hogy én művészi pályára menjek. A nagyapám ékszerész és órás, nagyon kedves, érdekes és barátságos figura volt, imádtam őt, szerettem a kis műhelyében lenni, varázslatos és biztonságos világ volt. Hat éves koromig, amíg ott éltünk, csak lengyelül beszéltem, bár apukám magyarul beszélt hozzám és értettem is, de magyarul csak akkor kezdtem beszélni, amikor átköltöztünk Magyarországra, ahol óvodába, aztán iskolába jártam. Ez nagy ugrás volt, más lépték. Az életvitelünk is megváltozott. De nagyon szerencsés vagyok, mert színes és nyitott közegbe születtem. A szüleim akkor nagyon fiatalok és bohémek voltak, akik imádták az életet, a művészetet, bennünket és egymást, és ez mindig így maradt.
Abban a kulturális rétegzettségben, amiben élsz és amiből a munkáid táplálkoznak nagyon fontos állomás Lengyelország.
A nyarakat gyerekként ott töltöttük, a nyelv és az otthonosság megvolt, ezért aztán visszamenni is természetes volt. Ehhez hozzá tartozott az önállóság kalandja is, elszakadni a szülőktől, fiatal felnőtt fejjel kipróbálni, milyen egy másik országban élni, lakást bérelni, először a barátnőmmel, aztán egyedül, megtapasztalni a két ország különbségeit és hasonlóságait, milyen a háttér, milyen a konyha, milyen a kultúra. Lengyelországban igen hangsúlyos a grafika és a konceptuális képzőművészet és kiváló oktatás áll mögötte. A képzőművészet szempontjából nagyon erős hátteret és hatást jelentett a mesterem, prof. Wojciech Sadley, aki már nagyon idős, de a mai napig aktív. A Varsói Képzőművészeti Akadémián belsőépítészetet és festészetet tanultam és ott találtam rá a gobelinre is. Ez a 80-as évek eleje volt, Lengyelország nagyon nehéz időket élt ekkor.
A két nyelv és a két kultúra után harmadik hatásként elég erőteljesen bejött Amerika – Manhattan, Hoboken és River Edge – ahová egyetem után költöztetek, és ahol azóta éltek. Mikor és hogyan vált nyilvánvalóvá, hogy Lengyelországból tovább költözöl, és nem vissza Magyarországra, hanem az Egyesült Államokba?
Az utolsó évben, amikor Robertet, a férjemet megismertem, ez válaszút volt mindkettőnknek, és akkor ez a lépés tűnt logikusnak, bár az is felmerült, hogy Lengyelországban maradunk. Robert szintén Varsóban diplomázott, folyékonyan beszélt lengyelül, neki a nagyszülei vándoroltak ki, és ő már New Yorkban született. Nem úgy költöztünk ki, hogy itt fogunk élni. Ezt az időszakot sokáig átmenetinek tekintettünk, úgy gondoltuk, hogy tanulunk, specializálódunk, és aztán majd kialakul, hogy hol fogunk élni és milyen irányba fordul az életünk. Szóval, nem volt konkrét terv arra, hogy itt telepedjünk le, olyan ez, mint amikor átkelsz egy folyón és mész előre, de nem akarod felégetni magad mögött a hidakat. Fiatalon az ember észre sem veszi, hogy ez az időszak mennyire meghatározó, hogy itt alakul ki minden, és amit ekkor megalapozol, az később meghatározza az életedet. Nekem úgy tűnik, hogy onnantól inkább csak sodródtunk, mint hogy terveztünk volna. És abban a pillanatban, amikor családot alapítasz és megszületnek a gyerekek, észrevétlenül elkezdesz gyökereket ereszteni. Dani születése után az első pár évet tudatosan vele akartam tölteni, de aztán folytattam a tanulást és képeztem magam. Meg akartam ismerni az itteni anyagokat, technikákat és technológiákat, és hogy hogyan működik a művészeti élet egy ilyen hatalmas országban. Rengeteget tanultam, és nem csak a tanároktól, hanem a többiektől is, láttam például, hogy a japánoknak milyen fantasztikus a színérzéke.
Amikor New Yorkban, a Fashion Institute of Technology-n tanultam képző és iparművészetet, egy teljesen nemzetközi közegben folyt a képzés. A világ minden tájáról jöttek, ukránok, japánok, amerikaiak és egy teljesen másfajta szemléletet nyitottak meg. Ahogy Kelet-Európa vizualitásában meghatározó a különböző művészeti ágak egymásra gyakorolt hatása, és sokszor elmosódnak a határok, úgy az én munkáimban is keverednek a képző és iparművészet, az art nuovo és az építészet határai. Ami annak is köszönhető, hogy a kvázi kommunizmusban megengedhettük magunknak, hogy többféle egyetemen többféle és minőségi képzést kapjunk. Ami itt Amerikában nagyon új volt, az a nyomás az üzleti szemlélet irányába. Az, hogy a művészet is egy üzletág. Erről Európa keleti felén akkoriban senki nem beszélt, itt viszont a képzés része volt, hogy találd ki pontosan mit akarsz, ne vesztegessük egymás idejét. Mennyit akarsz keresni, hogy akarsz élni, mennyire akarsz és tudsz agresszív lenni abban, hogy eladd magad? Ezeket a kérdéseket nem akkor kell feltenni, a problémákat pedig nem akkor kell észrevenni, amikor már benne vagy az úgynevezett nagybetűs életben. A magyar és a lengyel képzésben minden nagyon jó és szép volt, de egy zárt burában voltunk. Az ember odáig gondolkozott, hogy jó, ott lesznek a képeim a galériában és esetleg megveszik őket. De, hogy mi lesz aztán, és mi lesz a köztes idővel, ezzel egyáltalán nem foglalkoztunk.
Akkortájt nem, hogy nem volt elegáns, de nem is illett a praktikummal foglalkozni művészeti kérdésekben.
És volt egy bizonyos jóllét. A gobelin köztudottan nagyon idő- és anyagigényes, és nagyon drága anyagokból készül, főleg gyapjúból, amit kézzel festettünk. Ezt Varsóban az egyetem kilószámra adta. Ha akkor nem kapom meg, soha nem tanulom meg, mert itt abszolút luxustermék. És egy kezdő, ismeretlen művésztől ki vesz meg egy munkát, amit iszonyú drága anyagokból fél éven át készít. Szóval, itt már akkor egy konkrét portfólióval indultál neki a nagy életnek. Az első állásomat is egy tanáromon keresztül kaptam egy manhattani stúdióban, de ennek hirtelen, egyik napról a másikra vége szakadt. Daninál, aki akkor 5 éves volt, agydaganatot diagnosztizáltak. Egyik napról a másikra teljesen megváltozott az életünk, fehérből feketébe váltott. Onnantól a kórházban éltem, haldokló gyerekek között és csak zuhanyozni jártam haza. Döntéseket kellett hozni, végigcsinálni a kezeléseket, a terápiákat, ami évekig tartott. Engem ez az időszak belül megölt, felemésztett. Lent a stúdióban nagyon sokáig úgy maradt a szobám, ahogy hagytam, aztán eljött egy pillanat, amikor összepakoltam az egészet, és évekig nem éreztem, hogy szeretnék leülni festeni vagy rajzolni. Minden sötétségbe borult. A fehér papír üres maradt és egyáltalán nem tudtam többé, hogy mivel tölthetném meg. Onnantól évekig nem jelentett semmit, csak egy üres papír lett, mint bárki másnak.
Hogy találtál vissza a hivatásodhoz ebből az óriási traumából?
Visszatérő motívuma az életemnek, hogy kritikus pontokon igyekszem mindig megpróbálni előre lépni, és egyszer csak eljött az a pillanat, amikor éreztem, hogy már képes vagyok rá.
Mi volt ez a mozzanat, mihez tudod kötni?
A mozgáshoz. Amikor rátaláltam arra a csoportra, ahová most már évek óta járok. Korábban is kerestem kiutakat, de egyik sem volt ilyen eredményes.
Bebizonyosodott, hogy a fizikai terhelés enyhíti, gyógyítja a lelki fájdalmat. Ehhez kellett egy kis idő, de ahogy a mozgás az életem része lett, fokozatosan elkezdtek érdekelni dolgok és minden értelemben erősebb lettem, megtanultam harcolni.
Ebben megjelenik egy sztereotip amerikai attitűd.
Igen, teljes mértékben. – „Nem adjuk fel, felkelünk és megyünk tovább, lépésről lépésre építjük fel magunkat és ez egyre magabiztosabbá tesz”, satöbbi. Ezek sztereotípiák, de működnek, tényleg erősebbé teszik az embert, mert nem a sérüléseivel foglalkozik, egyszerűen csak csinálja tovább. Kezdetben nem voltak szakmai terveim, csak azt éreztem, hogy ki kell jönni ebből. Persze mindez nem működött volna a mamám, a húgomék és a férjem, a családom nélkül, akik mindenben támogattak, mellettem álltak és állnak most is. Ők mindig hittek bennem, hogy visszatérek és folytatom.
Hogy születtek az első munkáid?
