A képek kézhez vétele után megkérdeztük Ocztos Istvánt:
Miért készültek ezek a rajzok?
A választ – reméljük – sokan értik, és érzik:
„Sok helyzetet, ami valamiféle komplexust okoz nekem, s úgy érzem, a hatáskörömön kívül esik, tehát nem tudom megoldani, tehetetlenné tesz.
Így éreztem a menekültekkel kapcsolatban is. Hiába olvasgattam az újságokat, hogy ki mit nyilatkozik, kire mutogat, tesz, avagy nem tesz, nem hozott megoldást nekem.
Amikor elolvastam a cikket a keletiben elhelyezett csapról és „Babáról” akkor azonnal felkerekedtem, betettem a kifestőimet, ezek vannak nekem, amik jól jöhetnek a gyerekeknek és kimentem.
Aztán másnap is.
Erről írtam is.
- Migration Aid: Kéne egy kamion, mind bele és elszállítani őket innen
- Migration Aid: Könnyíteni a várakozókra nehezedő idő súlyát
- Migration Aid: Odaadjam az ételt, amit vettem?
Saját megjelenési vágyam és annak az érzésnek az elérése, hogy én is fontos vagyok, számítok, arra is gondoltam, hogy felhívom ismerőseim figyelmét is erre a helyzetre, ami megoldatlan és van mit, lehet is mit tenni az érdekében.
Természetesen tudtam, hogy sok cikk jelenik meg, profi fotókkal, de bíztam a személyem által történő megszólítás erejében és hatásában.
Ez meg is történt. Sok ismerősöm, barátom elolvasta, megnézte a képeket, volt, aki fel is hívott telefonon, vagy írt üzenetet, kérdéseket tett fel.
Az elesettek, bárkik legyenek is, mindig megérintenek érzelmileg. Nem sokkal gondolom magam kevésbé elesettnek, illetve, néhány pillanat, s ugyanolyan helyzetben találom magam, mint ők.
Gondolom, az is hozzátartozik, hogy édesanyám a közelünkben lévő nevelőintézetben dolgozott egész életében, s ma is oszt szerdánként ételt hajléktalanoknak.
Visszatérve a rajzokhoz:
Ha rajzolok, többnyire megnyugszom. Ettől jobban érzem magam. Tudok például gondolkodni, illetve a megoldás a rajzkészítés közben jön, hiszen akkor arra koncentrálok, s ez elvonja a figyelmem minden egyéb dologtól, kvázi problémamentes állapot.
Miután megrajzoltam ezt a négy rajzot, azonnal felkerekedtem ismét, s kimentem a keletibe. Azóta szinte minden este.
A péntek este és éjszaka olyan volt, mintha valaminek a gyújtópontjában lettünk volna, együtt. Hozzájött ehhez a focimeccs, a sok rendőr, aki vigyázott mindannyiunkra, s az, hogy be akartak mindenkit terelni az aluljáróba, mivel másképp nem tudnak minket megvédeni. Ez azért elég felemás érzés volt, hiszen onnan meg nem lehet semerre menekülni. A két helikopter körözése is fura érzéseket keltett.
A buszok megérkezése viszont hihetetlen megkönnyebbülést okozott, amire az eső is eleredt. Az egy eufórikus érzés volt. Bár néhányan kételkedtek a menekültek és az ismerőseim közül is, hogy ez csapda, én határozottan állítottam, hogy ez nem fordulhat elő.
A rendőrök igen nagy számmal voltak jelen, tulajdonképpen bekerítettek minket, de nem engedték a szurkolókat a közelébe se a térnek, a buszra szállást pedig végig őrizték.
Kimondhatatlan és felejthetetlen élmény volt, annak ellenére, vagy attól függetlenül, hogy a történet folytatását nem ismerjük.
Ez az érzés a legtöbb menekültön is érezhető volt, főleg a férfiak integettek és kiabálták bele, nekünk az éjszakába:
GOOD NIGHT!”
