Ismét elővettünk pár betiltott dalt: a BBC az öbölháború idején különösen érzékeny volt, de előtte is nagyítóval kereste a kábítószeres utalásokat és még a negédes tinédzserballadák is a süllyesztőben végezték. További betiltott dalokról itt írtunk.
Ray Peterson: Tell Laura I Love Her (1960)
Ray Peterson legismertebb dala sem ment át a cenzorokon: első hallásra meglepő lehet, hogy mi a baj ezzel a dallal, pedig a megoldás kézenfekvő. A Tell Laura I Love Her egy tragikus történetet mesél el: egy fiatal fiú benevez egy autóversenyre, hogy a nyereményből jegygyűrűt vehessen szerelmének, ám a versenyen baleset éri és a helyszínen életét veszti (kissé morbid, hogy a kislemez B-oldala a Wedding Day című dal volt). Akkoriban meglepő divat volt ilyen tinédzser-tragédiákat dalba önteni (lásd: The Cheers: Black Denim Trousers and Motorcycle Boots – 1955, Mark Dinning: Teen Angel – 1959, Wayne Cochran: Last Kiss – 1961, vagy a témára egész életművet építő The Shangri-Las). A BBC ezeket javarészt bojkottálta, mert túl ízléstelennek találta őket: Ricky Valance angol piacra szánt verziója azonban listavezető lett 1960 szeptemberében Angliában is.
A dalt egyébként Jeff Barry és Ben Raleigh írta, Barrynek ez volt az első komoly slágere, ám az autós tematika nem az ő ötlete volt: eredetileg egy rodeós balesetről szólt a szám és a kiadó kérésére írta át a dalt autóversenyre. Ray Peterson leghíresebb számára egyébként válasz is született: Marilyn Michaels még abban az évben kiadta Tell Tommy I Miss Him című dalát, amelynek zenéje ugyanaz, csak a szöveget változtatták meg.
The Beatles: A Day In The Life (1967)
A Beatlesnek gyakorta nem volt szerencséje a cenzúrával: a Day In The Life-ról már egyszer írtunk is itt: a dal keletkezésének története mellett akkor már megpendítettük, hogy „A Day In The Life mindemellett még annyi droghasználatra, önkívületi állapotra tett direkt utalást is tartogatott, hogy a BBC rövid időn belül le is tiltotta a slágert”. A Day In The Life 1972-ig volt tiltólistán. A BBC amúgy is előszeretettel keresgélt drogos utalásokat a Beatles szövegeiben, ki ne ismerné a Lucy In The Sky With Diamonds történetét (a két dal ugyanazon a lemezen jelent meg 1967-ben – Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band), ahol a kezdőbetűk összeolvasása és a valóban eléggé ködös szöveg elég volt a dal megbélyegzéséhez.
A Day In The Life esetében már nem annyira egyszerű a helyzet: a hármas szerkesztésű dal olyan, mintha egy álommal kezdődne, majd a közepén a váltásnál elindulnának a napi teendők, majd a végén visszatér az álom ugyanazzal a dallammal. Itt két momentum volt a ludas: az egyik az „I’d love to turn you on” (’szeretnélek feldobni’), a másik pedig az a rész, ahol szívásról van szó („found my way upstairs and had a smoke / somebody spoke and I went into a dream” – bár ez akár sima dohányzásra is utalhat). Mondjuk ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy néhányan a dal lezárásában a nagyzenekari fokozást egy gigantikus erekcióként értelmezik…
(Ne feledjétek, ismét mozikban az Egy nehéz nap éjszakája, egyéb Beatles-cikkeink itt.)
The Cure: Killing An Arab (1980)
A Killing An Arab a Cure első kislemeze volt, amit az 1980-as nagylemezükkel egy időben (Boys Don’t Cry) adtak ki. A dalt egyértelműen Albert Camus Közöny című regénye ihlette, a cím is az egyik kulcsmomentumra, a gyilkosságra utal – itt már írtunk erről. Természetesen nem kellett sokáig várni, hogy sokan rasszistaként állítsák be a zenekart: arab csoportok kérték ki maguknak a dalt, ezért végül a zenekar maga kérte a rádióadókat, hogy ne játsszák a dalt. A valódi tiltólistára a kilencvenes évekig kellett várni, amikor az öbölháború miatt bojkottálták a számot a BBC-ben egy rakás másik dallal együtt. A Cure életműben egyébként kiemelkedő szerepet játszik ez a dal: elég arra gondolni, hogy kislemez-gyűjteményük címét is ennek a számnak a szövegéből szedték (Staring At The Sea/Standing On A Beach): nagy kár, hogy aztán a zenekar is kínos magyarázkodásokba bonyolódott a Killing An Arab miatt.
Eddy Grant – Gimme Hope Jo’anna (1988)
Eddy Grant neve talán nem mindenkinek ugrik be elsőre, pedig pár dalát mindenki ismeri. Tagja volt a hatvanas években az Equals nevű zenekarnak, akikkel két legnagyobb sikerük a Baby Come Back és az I Get So Excited volt és ez volt az egyik első együttes, amelyiknek fekete és fehér tagja egyaránt volt (ebből még Springsteennek is volt gondja, pedig ő még ekkor csak a gimnazista zenekarában pengetett).
http://youtu.be/qFcmNu4KdGI
A hetvenes évek elején Eddy Grant kiszállt az Equals zenekarból és sikeres szólókarrierbe kezdett, nálunk is legismertebb dala a Gimme Hope Jo’anna, amiről könnyen hihetnénk elsőre, hogy szimpla szerelmes dal. De a Jo’anna ezúttal a Johannesburgot jelenti: ez bizony egy apartheid-ellenes dal és Eddy Grant ezzel a szerzeménnyel Nelson Mandela előtt tiszteleg. A dalban van utalás Desmond Tutura is („az érsek egy békés ember”). A kislemez B-oldalának címe is mutatja, hogy Eddy Grant nem ódzkodik a politikától: Say Hello To Fidel (’Üdvözlöm Fidelt’). A Gimme Hope Jo’annát Dél-Afrikában szinte rögtön betiltották, angliai tiltólistájáig a Killing An Arabhoz hasonlóan ugyancsak az öbölháborúig kellett várni.
The Shamen: Ebeneezer Goode (1992)
A techno-rave popzenét játszó Shamen a kora kilencvenes évek Angliájának egyik emblematikus zenekara volt. A zenekar növekvő népszerűségét egy tragédia árnyékolta be: az együttes egyik tagja, Will Sinnott a Shamen egyik videóklipjének forgatása közben megfulladt Tenerifén. A zenekar folytatta a munkát és következő lemezükön jelent meg az ominózus Ebeneezer Goode című dal, amely csak látszólag próbálta palástolni, hogy a stimulálószerek élvezetéről szól. Ez a BBC figyelmét sem kerülhette el, akik akkor elég lendületesen tiltották le a kábítószeres, vagy annak vélt dalokat. Mondjuk azért itt tényleg nem kellett sokat gondolkozni az utalásokon. A Shamen egyébként a kilencvenes évek végéig húzta, de az összekacsintós Ebeneezer Goode sikerét már nem tudták megismételni.
