Bemutattak egy új magyar filmet. Végre. Ám még jóval a bemutató előtt az Országos Mentőszolgálat nyílt levélben tiltakozott a film hangvétele, témája ellen. Róluk szól – a film is, a tiltakozás is. Nekem meg erről eszembe jutott néhány megtörtént mentős kalandom. – [Böszörményi Gyula rendhagyó filmajánlója]
Mottó: „A halál nem válogat, az ember igen.”
Bemutatták Bodzsár Márk első nagyjátékfilmjét. Címe: Isteni műszak. Pontosítok: mikor ezeket a sorokat írom, még csak a hazai díszbemutatón vagyunk túl. A film október 24-től kerül a magyar mozikba. Azon szerencsés kevesek közül, akik már látták, egyvalaki (akinek mindig figyelek és adok a véleményére, mert még sosem csalódtam az ítélőképességében) így nyilatkozott a filmről: „Nagyon állat, nagyon morbid, következésképpen baromi vicces. Roland alap, Keresztes Tomin darabokra röhögtem magam, Andrisról meg… hát ő a főszereplő, és nem véletlen, hogy benne van a filmben. Vitathatatlan a 16-os karika, és tényleg igaz, hogy hosszabb szünet után ez az AZ ELSŐ MAGYAR FILM. Mert az ember válogat…”
Az Isteni műszakot Bodzsár Márk írta és rendezte. Főszereplők: Ötvös András, Rába Roland (na, ő nekem külön sztori: kölyökkoromban rendre az édesapja babgulyását faltam – az, kérem, egy költemény volt! – B. Gy.) és Keresztes Tamás.
A történet 1992 Budapestjén játszódik. Helyszínei a város, a mentőautó és a hullaház. Hangvétele torokszorítóan, könnyet fakasztóan röhögtető FEKETE komédia az életünkről és halálunkról.
És akkor most jöjjön a vallomásom: én még nem láttam a filmet. Sajnos. Már nagyon megnézném. Viszont olvastam, hogy még csak előkészületben volt a film, mikor az Országos Mentőszolgálat már nyílt levélben tiltakozott ellene. Részlet ebből:
„Az Országos Mentőszolgálat bajtársi közösségét hétezer mentődolgozó, mentőápolók, gépkocsivezetők, orvosok, mentőtisztek, mentésirányítók alkotják. A mentők szóvivőjeként – és több, mint 20 évig betegeket ellátó mentőtisztként is – kijelenthetem, hogy az alacsony bérek és a nehéz munkakörülmények ellenére mindannyiunkat egyetlen dolog tart a pályán, ez pedig nem más, mint hivatásunk szeretete, a betegeken való segítés szándéka. Isteni műszak című alkotása (mely műfaját tekintve játékfilm és így az abban megjelenített szereplők, történések megválasztása az alkotói szabadság körébe tartozik) mélyen megbánt, kigúnyol és negatív színben tüntet fel minket…”
Győrfi Pál
kommunikációs és pr igazgató
Országos Mentőszolgálat
Ezt olvasva az is eszembe jutott, hogy Antal Nimród 2003-ban forgatott Kontroll című, hasonló hangvételű mozija ellen akkoriban a BKV vezetősége tiltakozott. A film elejébe be is kellett tenni szóvivőjük esetlen, komédiába hajló beszédét, melyben elmondja: a metróellenőrök nem is olyanok, mint a filmben – pedig… Na, mindegy.
Durciznak a bürokraták, ami „normális” (nem az!), mivel a bürokráciának sosem volt humora, az öniróniától meg egyenesen sikítófrászt kap.
Részemről ennyiben is maradt volna a dolog, ha a mentősök komm. és píár igazgatójának leveléről eszembe nem jut néhány közvetlen, magam bőrén tapasztalt mentős élményem. Íme:
Mentőzésem Egy:
A 80-as évek elején én, mint súlyosan mozgásfogyatékos tizenéves, épp a debreceni Eü. Gyermekotthon Böszörményi úti (nem rólam nevezték el!) intézetében éltem. A családom minden évben úgy variálta a szabadságát, hogy nyaranta és a karácsonyi ünnepekre hazamehessek Budapestre. Az utaztatásomat az Országos Mentőszolgálat végezte (akkoriban még volt ilyen szolgáltatásuk: a sérült gyerekeket, felnőtteket a családjaikhoz vitték, ha kellett, hogy együtt lehessenek – no, ez ma már nincs), csak meg kellett rendelni a jó öreg Nysát. 1983 telén is vártam a mentősöket, akik szépen ráfektettek a kőkemény hordágyra, betakartak a dögletesen büdös, viszont szúrós és meleget szemernyit sem tartó pokróccal, majd a biztonság kedvéért le is szíjaztak. Elindultunk Debrecenből Budapestre. Az abroncsok alatt halkan sustorgott a hólé ahogy elhagytuk a büszke cívis várost. Aztán – alig fél óra teltével – megálltunk.
– Na, öcsi – jött hátra a mentőápoló –, mi most szépen megreggelizünk, te addig szunyókálj kicsit – és magamra hagytak a kocsiban.
Háromnegyed óra telhetett el így. Vártam. Leszíjazva, hordágyon fekve, egyedül a téli hidegben halkan pattogó fémkaszniban. Unalmamban feltérképeztem a szürke tetőkárpit minden repedését, halovány vérfoltját, meg ami jött.
Végre nyílt az ajtó, beszállt a sofőr. Káromkodott.
– Haggyad a picsába, inkább ülj le a seggedre – üvöltötte.
– Jó’ van már, na, csak megnézem a kölköt – mondta a mentőápoló szétfolyó, kásás szavakkal, majd nagynehezen hátramászott és fölém hajolt. – Na, itt is vagyunk már, csak ettünk néhány falást – a vodkaszag, ami belőle áradt, egy elefántot is leterített volna. – Aztán ha megérkezünk, a mamának nem kell ám mondani, hogy megálltunk! Még elfelejtené a jattot, mi meg legközelebb elfelejtenénk érted menni a’ intézetbe! Vili?
Véreres szemekkel, kérdőn bámult rám. Nehezen tudott fókuszálni. Attól féltem, hogy rám dől és elalszik. Gyorsan bólintottam, ő meg vigyorgott, és tétova mozdulattal megigazította rajtam a pokrócot. Ujjai alatt halkan recsegett a rám fagyott jég.
Mentőzésem Kettő:
1986-ot írtunk. Szokás szerint a családom budapesti, XI. kerületi otthonában tölthettem az ünnepeket. A békés karácsony már mögöttünk volt, szilveszter napja is eljött (ilyenkor bennem már egyre nőtt a szorongás: még néhány nap, és vissza kell mennem az intézetbe). Anyám bőséges vacsorát szolgált fel, nővérem, húgom, nevelőapám és én a tévét néztük. Eljött az éjfél, durrant a pezsgő: kívántuk, hogy ez az év jobb legyen (nem lett).
Fél egyre járt, mikor csöngettek. Nem vártunk vendégeket, így anyám rögtön ideges lett. A szobából hallottam: a bejárati ajtóban idegen férfiakkal beszél, majd csend, s végül két mentőssel lép be az ajtón.
Soha életemben nem láttam még (azóta sem!) olyan elgyötört, fáradt, megtört embereket, mint az a két szilveszteri mentős. A Don-kanyarból hazakóválygó katonák lehettek ilyenek. Azt mondták, még hajnalban keltek útra Győrből, hogy egy sürgős esetet a miskolci (!) kórházba, műtétre vigyenek. Ott aztán befogták őket néhány helyi fuvarra, mivel az ünnep miatt kevés volt a szolgálatos, viszont nagy baleset történt a reptér közelében. Lenyomták a plusz melót, majd telefonon lejelentkeztek a diszpécsernél, hogy akkor indulnának is haza. Az országos ügyeletes közölte velük, hogy erről szó sem lehet. Győr helyett irány Budapest, ahol fel kell venniük engem, s levinni Debrecenbe – majd azután mehetnek haza.
Mondom: szilveszter éjjel volt!
Anyám leültette a két elcsigázott férfit, tányért, poharat tett elébük, majd kávét is főzött, s míg ők ettek, felhívta az országos mentődiszpécsert. A kagylót eltartotta a fülétől, hogy mindannyian – a két mentős is – hallhassunk minden szót.
(És itt most álljunk meg egy pillanatra! Amikor Bodzsár filmjének pilotjában meghallottam a diszpécsernő unott, álmatag hangját, amint rosszindulatúan jellemzi a betegeket, akikhez az esetkocsit küldi – na, akkor engem bizony kivert a víz. Én ugyanis már hallottam ezt a nyúlós-nyálas, cinikus, alulfizetett diszpécserhangot 1986 szilveszter éjjelén!)
Szóval anyám beszélt a diszpécserrel. Közölte vele, hogy épp két holtfáradt győri mentőst vacsoráztat, bár nem érti, miért, mivel ő a szállításomat vissza az intézetbe csak két nappal későbbre kérte. A kagylóból „jajnecsesztessenmár” stílusban jött a válasz: kevés a mentős, ezért a diszpécser azt gondolta, ha már úgyis a közelben (?Miskolcon?) van egy kocsi, hát elküldi értem, mert így takarékos. „Nem mindegy maguknak?” – csodálkozott az ügyeletes hölgy. – „Egy-két nap ide vagy oda.”
Láttam anyámon, képtelen eldönteni, hogy sírva fakadjon vagy üvölteni kezdjen. A két mentős szégyenkezve csóválta a fejét – még ők is égtek bajtársnőjük ostobasága miatt.
Anyám végül remegő hangon csak ennyit mondott: „Nem, asszonyom, kurvára nem mindegy nekünk, hogy a gyerekemmel két nappal kevesebb időt tölthetünk-e együtt. Sőt, az sem mindegy, hogy szilveszter éjjelén, alig egy órával pezsgőbontás után kiküldöm-e őt a téli éjszakába két olyan mentőssel, akik láthatóan épp csak össze nem esnek a fáradtságtól. Szóval a gyerek marad, maga pedig két nap múlva, az általam kért időpontban küld egy másik kocsit! Értve vagyok?”
A diszpécser olyasmit mormogott, hogy „Micsoda idióták vannak!”, majd jegyezte a rendelést, és üzente a kollégáknak: mehetnek haza.
Mentőzésem Három:
1993-ban már az erdőkertesi szociális otthonban éltem. Valahogy megfáztam, de már kifelé láboltam belőle, lázam se volt, viszont olykor még köhögtem. Épp egy ilyen harákroham tört rám, mikor az éjszakás nővér benyitott, s meglátta, hogy túlerőltetett torkom némi vért is produkált. Mivel az idősebb korosztályhoz tartozott, s így még emlékezett a tüdőbaj borzalmaira, no meg némi, éjszakai ügyeletkor rendre alkalmazott Lánchíd nevezetű „védőital” is fűtötte már, ezért hiába tiltakoztam, kihívta a mentőt, hogy az a közeli város sürgősségi osztályára (SüFel – mint sürgősségi felvételi) vigyen. Tél volt, nagy hó. Két fázós, rosszkedvű mentős a hordágyra rakott. Az ápoló mellém ült és mondta:
– Útközben megállunk. Sürgős eset. Egy bácsi rosszul lett Sz-án, őt vesszük fel.
Bólintottam, bár nem hinném, hogy a beleegyezésemet kérte volna.
Sok kanyargás, sötét, sáros utcákon való csúszkálás után megálltunk. A sofőr és az ápoló öreg bácsikát segített fel a mellettem lévő ülésre. A nagykabát alól csíkos pizsamanadrág szára kandikált elő. Az öreg összegörnyedve, az előtte lévő ülés háttámlájába kapaszkodva köhögött. Rettentő mélyről, gurgulázva bugyogott fel benne a slejm.
Az ápoló előre, a sofőr mellé ült. Mentünk. Se sziréna, se villogó. Hátul a sötétséget csupán az utcai ostorlámpák fényei suhintották meg időnként. A bácsi köhögött. Hörgött. Harákolt.
– Nehogy a padlóra csulázzon, hallja?! – kiáltott hátra a mentőápoló. Az öreg talán „igen”-t morgott, talán újra csak köhögött.
A K-i kórház SüFel-jének üvegajtaján bőven áradt kifelé a neonfény. A mentőápoló kiszállt, hátra jött, félrecsúsztatta a tolóajtót, felmászott hozzánk.
– Hé, fater – mondta –, hisz már nem is köhög! Lássa, mit tesz egy kis mentőzés?
A bácsi tényleg nem köhögött. Csendeskén gubbasztott a műbör ülésen. Egyik kezében zsebkendő, hogy ha kell, ne a kocsiba csulázzon. De nem kellett.
– Hé, hallod, gyere már! – sisteregte-sziszegte az ápoló a sofőrkollégának, közel a pánikhoz. – Ba’meg, asszem, ez halott!
És nem tévedett…
Mesélhetnék még az Országos Mentőszolgálatról. Volna mit. Nem csak rosszat, persze, hisz naponta tucatjával mentik az életeket. Ám Bodzsár filmjéről – amit már nagyon megnéznék, még akkor is, ha előre tudom: bizonnyal kiver még tőle néhányszor ama dezsavű-víz – ez a három mentős kalandom jutott eszembe.
Szerintem irány a mozi!
Isteni műszak
színes, magyar fekete komédia, 106 perc
rendező:Bodzsár Márk
forgatókönyvíró:Bodzsár Márk
zeneszerző:Keresztes Gábor
operatőr:Reich Dániel
jelmeztervező:Breckl János
producer:Bodzsár István
látványtervező:Valcz Gábor
hangmérnök:Dévényi Tamás, Tőzsér Attila
vágó:Kovács Zoltán
szereplők:
Ötvös András
Rába Roland
Keresztes Tamás
Zsótér Sándor
Stork Natasa
és még sokan mások
FOTÓK: Port.hu
KÖNYVEK AZ ÍRÓK BOLTJÁBÓL, NAGY KEDVEZMÉNNYEL 
