Meztelenül és bedrogozva fetrengett egy egész generáció

hair2

A Hair bizonyosan a világ egyik legnépszerűbb musicalje, és talán olyanok is szeretik – vagy legalább néhány számot kedvelnek belőle –, akiket egyébként kínozni lehetne egy musical végignézetésével/végighallgattatásával. Magyarországon először 1985-ben a Rockszínház mutatta be a Hair-t Sándor Pál rendezésében, azóta pedig számtalan színházban műsorra tűzték különféle változatait. A Mohácsi fivérek idén júniusban állították színpadra a zenés darabot a Belvárosi Színházban.

Nem túlzás azt állítani, hogy James Rado, Gerome Ragn és Galt MacDermot történelmet írt 1968-ban. A New York-i Broadway-en ugyanis ’68 április 29-én mutatták be a Hair-t, ami a világ első, szinte kizárólag beat- és rockzenére épülő zenés darabja volt. (Legelőször 1967. október 17-én, Joseph Papp’s Public Theater-ben láthatta a közönség.) A több mint negyven éve íródott mű – nagyon leegyszerűsítve – a hippimozgalomról, a szabadságról, a (vietnámi) háború elleni tiltakozásról, a szexuális forradalomról, a drogokról és a békéről szól, máig érvényes mondanivalóval. Nem csoda, hogy a nézők őrjöngtek, a New York Times kritikusa, Clive Barnes pedig az „Év Musicaljének” nevezte az azóta kultikussá vált művet: az eredeti Broadway-bemutató 1750 előadást ért meg egyhuzamban.

A két jó barát, Rado és Ragni 1964-ben kezdte el írni a Hair-t. A férfi főszereplőket – a kissé romantikus Claude (Rado) és az extrovertált fenegyerek, Berger (Ragni) – önmagukról mintázták.

Szenvedélyes barátság volt a miénk már akkoriban is, amit közös alkotásban, vagyis írásban „vezettünk le”. Gyakorlatilag a színpadra vittük a köztünk lévő konfliktust.

– nyilatkozta Rado.

(Na, erre mondjuk mi azt, hogyha mindenki így tenne, talán a világ jobb hely lenne. Végül is a pszichodráma is erről szól, csak Ragniék egy hangyányit nagyobban játszották le a meccset.)

A négy gyermekes családapa történelmet írt dalaival

A megírt darabot végül a Grammy-díjas Galt MacDermot zenésítette meg, aki az elképzelésekkel ellentétben nem volt egy rákenrol’ arc.

Rövid hajam volt, feleségem, ami azt illeti négy gyermekem, és Staten Island-en éltem. Soha életemben nem hallottam még előtte a hippikről, amíg nem találkoztam Radóval és Ragnival.

– nyilatkozta a zeneszerző anno, aki az első három dalt – az I Got Life, az Ain’t Got No és a Where Do I Go című slágereket – három hét alatt írta meg.

Hair

Forrás: Belvárosi Színház (Orlai Produkciós Iroda). Fotó: Tiszeker Dániel

Az 1968-ban boltokba került albumot néhány hét alatt hárommillió példányban adták el, rajta a mindenki által ismert Aquarius című „hippi-himnusszal” – amit MacDermot először jóval nyugodtabb tempóban írt meg, és csak később írta át az ismert változattá – és a finálé legalább ugyanolyan híres dalával, a Let The Sunshine In-nel. A Broadway-változatban bevett szokássá vált, hogy az előadás alatt extázisba eső nézők a tapsrendet követően felszaladtak a színpadra, és együtt énekeltek a színpadon a szereplőkkel, így alakítva az egészből egy hatalmas össznépi ünnepélyt.

Amikor a menekültkérdés is előkerül a színházban

Ilyesmire nincs igazán lehetőség a Belvárosi Színházban, már csak adottságait tekintve sem, de valószínűleg a nézők sem éreznek visszafoghatatlan késztetést az együtt éneklésre. Hiszen Magyarországon vagyunk, és a hippikorszaknak is vége, bár még ma is van bőven miért lázadni: ismét van kerítésünk, még mindig van cigánykérdésünk, és hát, a melegkérdéssel is hadilábon állunk – villantja fel a rendező, Mohácsi János a fenti témákat, így aktualizálva a darabot a magyar viszonyokhoz. A dalszövegek többsége is magyarul hangzik el: Závada Péter külön erre az alkalomra fordította őket.

Hair

Forrás: Belvárosi Színház (Orlai Produkciós Iroda). Fotó: Tiszeker Dániel

Az Orlai Produkciós Iroda gondozásában futó előadás viszont kevés elemet vett át a cseh származású filmrendező, Milos Forman-féle filmváltozatból. (A Száll a kakukk fészkére című filmjéért korábban öt Oscar-díjat bezsebelő rendező 1979-ben készítette el az azonos című musical alapján a filmes változatot, aminek köszönhetően a darab világhírű lett.)

A Mohácsi-féle színpadi verzióban viszont nincsenek a filmhez hasonló látványos elemek (miért is lennének), a szereplők – Szabó Kimmel Tamás (Berger), Pető Kata (Sheila), Mátyássy Bence (Claude), Lovas Rozi (Jeannie), Csémy Balázs (Woof), Horváth Szabolcs (Hud) – egyszerű ruhában, egyszerű díszletben játsszák el a jeleneteket. A táncosok viszont – feltesszük Bodor Johanna koreográfiájának köszönhetően is – úgy mozogták végig a jeleneteket, hogy, jó értelemben véve, egyáltalán nem tűntek táncosoknak, hanem együtt lüktettek a színészekkel.

Habár a 60-as, 70-es éveket meztelenül és bedrogozva fetrengte végig egy egész generáció – a filmben inkább polgárpukkasztásnak szánják, ahogy a főszereplők lóháton énekelnek a maszturbációról a felső tízezernek a Szodoma című szerzeményben – Mohácsiék színpadi verziójában talán inkább a szövegek helyettesítik a szereplők fizikai meztelenségét: a „baszás”, a „fasz”, és a „bazmeg” szavak kötőszóvá válnak szinte az egész előadás alatt.

A film egyik legmerészebb és legtöbb trükköt tartalmazó jelenetétől, Claude LSD-tripjétől akkoriban valószínűleg mindenkinek kikerekedett a szeme, de a mostani színpadi verzióban hiába is keresnénk a Krishna esküvőn repkedő menyasszonyt. Helyette viszont találunk egy tucatnyi fiatalt, akik örömmel zenélik és éneklik végig a Hare Krishna című dalt, vagy éppen sejtelmes zöld fényekben nyújtózkodva dalolják, hogy Hasis, Kokain, LSD.