+ Színház

Gáspár Sándor: A diktátoroknak nagyon sok nő szeretne gyereket szülni

gáspár sándor

A mindenre kiterjedő erődemonstráció, a szüntelen harc, a másik ember folyamatos maga alá gyűrése, nem beszélve az országok, hadseregek legyőzéséről, mind, mind ezt erősítik – meséli Gáspár Sándor a diktátor természetéről, aki a Mesterkurzus című darabban Sztálint alakítja.

Mesterkurzust tart Sztálin október 30-án az Átrium Film-Színházban. Az egykori rettegett diktátor értelemszerűen nem reinkarnálódott, hanem egy darab főszereplőjeként lép színre ezen az estén. David Pownall abszurd humorba ágyazott drámája – Mesterkurzus – a hatalom és művészet örök viszonyát, illetve a lelki terror anatómiáját boncolgatja.

A brit szerző 1983-as darabját Cserhalmi György rendezésében, a székesfehérvári Vörösmarty Színház vendégjátékában láthatja a budai teátrum közönsége.

A Sztálint megformáló Gáspár Sándor a Janus-arcú zsarnokfiguráról mesélt Hegedűs Claudiának.

Amikor elkezdted felépíteni ezt a karaktert, mennyire tudtál fehér lappal indítani, vagyis elvonatkoztatni attól a történelmi tablótól, ahol helyet foglal a szovjet diktátor?

Igazából nem nagyon kellett foglalkoznom azzal, pláne teherként, hogy Sztálin gyakorlatilag minden felnőtt embernek jelent valamit. Merthogy az nem kérdés, hogy Hitler és Sztálin, ez a két huszadik századi diktátor, tragikusan beivódott az emberiség történetébe. Ezzel maximum annyiban kellett megküzdenem, hogy azt a sablont, ami ugye egy diktátor megfogalmazásakor általában az embernek eszébe jut, némiképp árnyaltabbá tegyem. Ebben nagy segítségemre van a darab dramaturgiája, tehát maga az író, aki ezt a figurát olyan szinten teszi bonyolulttá, hogy a nézőket is elbizonytalanítja a megítélésében: amikor az önfeláldozó hazaszeretetet, ekkora hitellel és energiával, ilyen meggyőzően tudja képviselni a szereplő. Nyilván én is hozzáteszek ehhez az összetett szellemi-lelki mutatványhoz, és nem utolsósorban Cserhalmi Gyuri, a rendező. Tehát azt az egyszerű diktátor-képletet, ami a fejekben él, azért kicsit komplexebbé tesszük.

gáspár sándor

Az árnyalatok életre hívása mennyire jött a saját megélt élethelyzetekből, tapasztalatokból, vagy a korábban átgondolt zsarnoki figurák személyiségjegyeiből?

Inkább élethelyzetekből merítettem, mint szerepből, mert az ember próbál kényesen vigyázni, hogy ne essen az ismétlés, vagy a modorosság hibájába. Úgy gondolom, hogy bizonyos megéltségek felerősítenek bennünk addig kevésbé használt, vagy rejtve maradt érzelmeket, érzeteket, de alapjában minden megvan bennünk, csak legföljebb nem a felszínen. Ezek nem a hétköznapi dolgaink, hanem bizonyos impulzusok hatására jönnek elő, és ilyen gerjesztő inger lehet a színház, ahol – ha nem is kis fájdalmak árán -, de az eldugott jellemvonásokat elő lehet hívni. Vagyis szerintem a személyiségünk hordoz mindenféle mélységet, de míg a civil életünkben az alapján lehet valakit megítélni, ahogy a hétköznapokban viselkedik, úgy egy színész esetében ez azért jóval összetettebb. Nekünk használnunk kell a rosszat, a kevésbé szimpatikust, jelen esetben akár a zsarnokit, a cinikust, illetve azt a gőgöt, amivel a figura lehengerli a környezetét.

Miközben összesimultatok ezzel a karakterrel, sikerült-e ahhoz a titokhoz közelebb kerülnöd, hogy mi teszi a diktátort zsarnokká, vagyis hogy mi adja a karizmáját egy ilyen embernek?

Valószínűleg túl a született képességeken, adottságokon, van egy olyan ősi ösztönös visszaigazolás számára, ami abban erősíti, hogy mindenek felettinek higgye magát. Ezek lehetnek akár a gyerekkorból visszavezethető apró történések, vagy akár nagyobb dolgok, a felnőtté válás korszakára gondolok, majd pedig a hatalom gyakorlása, ami kétségtelenül folyamatos visszajelzés számára. A mindenre kiterjedő erődemonstráció, a szüntelen harc, a másik ember folyamatos maga alá gyűrése, nem beszélve az országok, hadseregek legyőzéséről, mind, mind ezt erősítik. Nyilván egy ilyen bonyolult személyiség rengeteg mindent pakol magára. És hát a környezet is visszaigazolást ad számára, mert az sem véletlen, hogy a diktátoroknak jellemző módon fénykorukban, nagyon sok nő szeretne gyereket szülni. Micsoda furcsa ellentmondás, vagy nem ellentmondás.

gáspár sándor

Az előadás három órájában, vannak-e olyan pontok, amikor kiderül, hogy valahol a diktátor is ember, és van öniróniája, ne adj isten humora?

Pontosan ezzel gazdálkodik nagyon jól a szerző, és Cserhalmi Gyuri, hogy szerethetővé is tudja tenni ezt az alakot. Ezáltal válik ijesztővé az este, mert abban a zavarban áll fel a néző, hogy most tulajdonképpen meg kellene hatódnia, hiszen olyan emberi módon, igazi fájdalmakat él meg ez a figura a szemük láttára, hogy az hihetővé válik. Sztálin hatalmas játékos, nem egy egyszerű kis ripacs.

Már maga a cím is – Mesterkurzus – remek kitaláció, mert ha egy diktátornak nincs kin gyakorolnia a hatalmát, akkor oda a szadista játék öröme. Ahhoz, hogy Sztálin – lojális szárnysegédje Zsdanov segédletével -, végigvihesse az akaratát, a két zseniális zeneszerzőnek, Prokofjevnek és Sosztakovicsnak úgy kell muzsikálniuk, ahogy ő diktálja az ütemet. Ez a rendhagyó mesterkurzus pedig egy oda-vissza játékra ad lehetőséget.

Így van. Azt mindenképpen fontos kihangsúlyozni, hogy mi mind a négyen, az előadás két és háromnegyed óráján keresztül színpadon vagyunk. Bár a beszélgetésünk Sztálinra összpontosít, de nyilvánvalóan a többi szerep is hasonlóképpen izgalmas, merthogy nem kisebb zseniket személyesítenek meg Derzsi Jani (Prokofjev) és László Zsoci (Sosztakovics) barátom, mint a két világhírű zeneművészt. Kuna Karcsi viszont a hatalomnak, hogy úgy mondjam, a korbácsát játssza, és Zsdanov szintén egy nagyon bonyolult figura. A sztálini mesterkurzus pedig valóban felkínálja az oda-vissza játék lehetőségét, hiszen az a félelem, amit ez a két zeneszerző őszintén átél, miközben próbálják megőrizni a hivatásuk iránti elkötelezettség méltóságát, vagyis ahogy vice versa dominál bennük ez a kettős érzés, az már önmagában tragikomikus. Vagy Zsdanov megfelelési kényszere Sztálin felé, de ugyanakkor a saját elmebaja, ami oda-vissza rángatja azt a figurát is, szintén groteszk helyzeteket teremt.

gáspár sándor

Mindent összevetve, a Mesterkurzus nem egy vérdráma, hanem egy egészen furcsa szatirikus darab, amin lehet sokat nevetni is. Ahogy egyébként ezt a Vígszínházban tesztelhettük is, másfél évvel ezelőtt, amikor is egy óriási előadást sikerült eljátszanunk, legalábbis a visszajelzések ezt igazolták. Bízzunk benne, hogy ennek a darabnak az abszurditását ugyanúgy kihallják a nézők az Átriumban is.

A felnőtt közönség minden bizonnyal érteni fogja a Mesterkurzus gyilkos humorát, de felmerült bennem, hogy vajon a fiatal korosztály, akiknek már a berlini fal leomlása is papírízű történelem, nemhogy Sztálin kora, őket meg tudja-e szólítani ez a darab?

Olyan előadásunk még nem volt, amit zömében fiatalok néztek volna, mivel általában vegyes volt az életkori megoszlás. De kíváncsi lennék a visszajelzésekre, ha egy homogén fiatal közönség ülne be a Mesterkurzusra. Remélem, hogy ők is hamar ráéreznének a darab abszurditására, még ha nem is élték át azokat a bizonyos borzalmakat – mint ahogy egyébként én sem -, és fennakadnának annak a nonszenszén, ahogy egy felnőtt ember mer és tud játszadozni az embertársaival. Feltételezem, hogy ha megértik ennek a történetnek a tragikomikumát, akkor kinyitna bennük egy kérdést a továbbiakban, hogy mégis, hogy történhetett ez meg? És akkor már ott tartunk, amit az előbb felvetettél, hogy vajon érdekelné-e őket. Nos, szerintem igen.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top