ÖREGEMBER SÍR
Írta: Nógrádi Gábor
Budapesten a Szent István parkban gyerekek játszanak.
Ritkán sétálok erre, mert általában ritkán sétálok. Sajnálom az időt a sétára, mert úgy csinálok, mint akinek folyton fontos dolga van: gondolkodni, írni, olvasni, tanulni kell, haladni előre valami jelentős, de láthatatlan cél felé, vagy tenni, lenni, menni, futni valami fel nem ismert gyerekkori trauma: rejtélyes ok miatt.
Menekülök? Valamit el kell felejtenem? Vagy keresek valamit? Eszembe kell juttatni, amit elfelejtettem, vagy sose tudtam, de tudnom kellene, mielőtt meghalok?
Mókus a mókuskerékben. Pörgés. És erről az én koromban már az infarktus sem szoktathatna le.
Most azonban megyek sétálni, mert doktor Vértes meg a feleségem összefogtak ellenem, és azt mondják, hogy vagy sétálok, vagy kórház lesz a vége. A kórháztól pedig még a sétánál is jobban ódzkodom.
Sétálok a parkban, és látok egy könnyező öregembert az egyik padon. (Az öregembert úgy kell érteni, hogy még nálam is öregebb tíz-tizenöt évvel. De az is lehet, hogy csak öregebbnek látom. Esetleg magamat látom fiatalabbnak.)
Ül az öregember, nézi a gyerekeket, és könnyezik.
Lassítok. Még nem tudom, hogy megállok, vagy sétálok tovább egészségügyi utamon, de mindenesetre tétován lépek egyet, kettőt.
Nehezen teremtek kapcsolatot komor, dühös vagy síró idegenekkel. Félek a bajoktól, a problémáktól. Valljuk be: félek az élettől, félek az emberektől. Pedig az író az emberekből él. És főleg a síró emberekből. Még a komédiák is nagy emberi szenvedésekről, fájdalmakról szólnak, nem a boldogságról. A boldog befejezés csak kedves gesztus, ráadás a komédia végén, hogy a közönség holnap is küzdve küzdjön.
− Elnézést… − szólítom meg a padon ülőt. – Elnézést… Valami baj van?
Az öreg megbillenti a fejét, de csak nagyon enyhén, nagyon kicsit, alig mozdítva jobbra-balra: nem, nincs baj.
Álldogálok, mert nem tudom, hogy a nálam szociálisan érzékenyebb magyarok (vannak néhány millióan) mit kérdeznének, mondanának még ebben a helyzetben. Hogyan próbálnának közeledni egy szenvedő emberhez?
Érdekes, amikor írás közben elképzelem a hasonló jeleneteket, sokkal hatékonyabb, magabiztosabb és kreatívabb vagyok. Drámai és hiteles dialógusok születnek − kedvenc olvasóim és kritikusaim szerint. Most pedig bénultan állok az élet sűrűjében.
Éreztem, tudtam, nem szabad nekem csak úgy felelőtlenül sétálgatnom odakint.
− Segíthetek? – kérdezem halkan, de az öreg ismét csak a fejét ingatja.
Aztán elővesz egy nagy kockás zsebkendőt, és lassan, nyugodtan megtörüli a szemét, kifújja az orrát. (Úristen! Emberek még használnak valódi pamutzsebkendőt? Ezt fel kell jegyezni.)
Nem tudok tovább menni. Úgy látszik, anyám nevelhetett belém az emberektől való félelmen kívül valami olyasmit is, amit empátiának hívnak, pedig szegény korán elhunyt. („Korán elhunyt”? Létezik halál, ami nem túl korán visz el egy anyát?)
− Megengedi…? – intek a pad felé, és leülök.
Bólint.
Ülünk.
Nem tudok mit kérdezni. Azt gondolom, talán majd mond valamit. Elmond egy történetet. Valakit elveszített, azt siratja. Ez a legvalószínűbb. Vagy eszébe jutott egy régi-régi emlék a gyerekkoráról és azokról, akik szerették őt. Lehetséges. Esetleg egyik legnagyobb szerelmére gondolt, aki elhagyta. Vagy akit elhagyott.
Igen, ilyen helyzetben biztosan elkezd beszélni. A csend megoldja a nyelvét. Milyen szép kifejezés! A magyar nyelv! „Megoldja a nyelvét”, amit a fájdalom, a szorongás, a bánat görcsre kötött.
Ha egy efféle szituációról novellát, vagy regényepizódot írnék, tehát egy idős férfiről vagy asszonyról, aki könnyezve ül a padon, ahova az együtt érző idegen letelepszik, majd ülnek némán, csendben, akkor némi hallgatás után a könnyező biztosan mesélni kezdene.
És lám csak, az élet igazol!
Az öreg nézi a gyerekeket, ahogy szaladgálnak, bicikliznek, sivalkodnak, nevetnek, játszanak, aztán apró, zavart mosollyal rám pislant, és végre megszólal:
− Nézem őket, látom a jövőt, és sírok.
