Nagy port kavart Az interjú című film, végül tavaly év végén mégis bemutatták az Egyesült Államokban. Elmondjuk, hogy milyennek láttuk.
Általánosan elfogadott az a vélemény, hogy a kutya sem lett volna kíváncsi Az interjú című filmre, ha nincs ez a nagy cirkusz körülötte. De így, hogy az állítólag Észak-Koreából érkező hackertámadás után kis híján bemutatásra sem került a film, rögtön érdekes lett mindenki számára és az év végének legjobban várt vígjátékává lépett elő. A Sony szinte az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy a filmet mégis bemutatják, ráadásul a mozipremierrel egy időben az interneten is elérhetővé teszik Seth Rogen és Evan Goldberg vígjátékát.
Nem volt hát mit tenni, felpattantunk egy Amerikába tartó repcsire, hogy jegyet váltsunk Az interjúra. A Rogen-Goldberg rendezőpáros 2012-es debütálása után másodszorra dolgozott együtt és a témaválasztáson felül nem sokat kockáztattak: Az interjú pontosan ugyanolyan vígjáték, mint amit minden évben tucatjával talicskáznak ki Hollywoodból.
A történet kicsit sem bonyolultabb annál,
amit az előzetesből sejteni lehetett. Adott két fazon egy megkérdőjelezhető színvonalú tévéműsorból: egy kellően bunkó és tenyérbemászó műsorvezető (James Franco) és a nála valamivel agyasabb producer (Seth Rogen), akik életük nagy lehetőségeként megcsípik a lehetőséget, hogy Észak-Koreában Kim Dzsongunnal készíthessenek egy interjút. Azonban a srácokat a CIA is felkeresi, azzal a megbízással, hogy a találkozásuk során tegyék el láb alól a diktátort. Micsoda csavar!
Persze nem minden vígjátékot a szövevényes története miatt szeretünk. Az interjúnak még úgy is vannak jó pillanatai, hogy nincs egy olyan jelenet, amit már ne láttunk volna másutt, de a katalógusból rendelhető vígjáték-karakterek viszont sokat rontanak a helyzeten, az észak-koreai karakterekkel meg nem igazán tudtak mit kezdeni a filmkészítők: akad néhány szövetséges, de mindenki más egyenruhás-géppuskás mameluk.
Így érünk el a legkényesebb pontig,
Kim Dzsongun és Észak-Korea ábrázolásáig. Észak-Koreából nem látunk túl sokat: én egy kezemen megszámoltam, hogy hány külső helyszínre emlékszem a filmből, a készítők még egy tisztességes városnézős montázst sem tettek Az interjúba, pedig ott aztán lehetett volna eregetni a poénokat. Kim Dzsongunból pedig egyszerre akartak mindent csinálni: laza csávót, apja árnyékában élő fiút, kegyetlen diktátort és még ki tudja, mi mindent. A nagy kavalkádból azonban katyvasz lett a végén: a filmbeli Kim Dzsongun alig ellenszenves, de nem is igazán szerethető.
Nem az a baj, hogy
a filmkészítők szándéka egyértelmű, hanem az, hogy a sztereotípiák miatt ez a film ugyanolyan propaganda, mint egy Amerika-ellenes szórólap. A vígjátéki körítés pedig épp eléggé unalmas ahhoz, hogy eszembe se jusson a film erényeit védeni. Persze hiú ábrándokat kerget az, aki a vígjáték műfajának megváltását Hollywoodtól reméli, de mégis hiszem, hogy egy ilyen politikai súllyal rendelkező film esetében túl lehetett volna nőni a Ben Stiller-Jim Carrey-tengelyen.
Állítólag Észak-Koreában az emberek nagyon kíváncsiak Az interjúra, de ezt a filmet leginkább tinédzsereknek ajánlanám. Tíz évvel ezelőtt bizonyára én is sokkal jobban értékeltem volna Seth Rogenék filmjét – ezen morfondíroztam a stáblista közben, de aztán inkább vettem a kabátom, mert siettem vissza a budapesti repülőhöz.
