+ Tánc

A Dekameron esete a fával és a vaskarikával

Minden álomszép, oda voltam értük. Viszont nem akart elmúlni az a benyomásom, hogy Molnár Csabáék hülyének néznek. Akár cirkuszban is lehettem volna, és akkor nem hiányzik a lenyűgöző technikai tudás és látvány mellé az egységes feszesség, aminek a hiánya bosszantóvá vált valahol a darab felénél.

Amikor egy táncos levetkőzik a színpadon, csend lesz. Meg feszültség, hogy jelent valamit, figyeljünk rá. Aztán ha arra a valakire úgy nyitják rá az ajtót, mintha nem ismernék a kopogást, akkor valami  megtörik az emberben. Már ami a komolyságot illeti. A Dekameront néztem a Trafóban, táncelőadás volt a Nextfeszten. (Interjúztunk már alkotókkal az eseményalapú színházról, és arról is, hogy hol áll a kortárs tánc.)

Nagyon szeretem színpadon a táncot, legyen az balett vagy kortárs. Gyönyörű, amit az ember a testével tud létre hozni. A test olyan eszköz, amivel bármit fejezel ki, mindig esztétikus marad. Molnár Csaba koreográfiájában, amelyet tulajdonképpen együtt hozott létre a négy táncossal, ez tökéletesen megtörtént. Minden álomszép, oda voltam értük. Viszont nem akart elmúlni az a benyomásom, hogy hülyének néznek, több szempontból is.

Fából vaskarika

Az apró részlet, hogy az átöltözés, szerepváltás is a szemünk előtt zajlott, úgy hatott, mintha az összeszokott táncosokat éppen nem zavarná, hogy nézzük őket, de akkor is így csinálnák, ha csak ők lennének a teremben. Akár cirkuszban is lehettem volna, és akkor nem hiányzik a lenyűgöző technikai tudás és látvány mellé az egységes feszesség, aminek a hiánya bosszantóvá vált, nagyjából, a darab felénél.

Boccaccio Dekameronját ismerve sejtettem, hogy történet szövődik majd történetbe, és azt is, hogy mai jelenségek kerülnek színpadra. Szóval sejthető, hogy mit kellene keresnünk, önmagában ez viszont még nem felmentés, jól jönne egy belső irányelv, valamiféle összetartó erő, ami a színpadról árad, amit követve nem unod meg a darabot. Nagyon örülök minden egyes alkalommal, ha az alkotó képes eldobni saját fontosságát, hogy rámutasson a témája abszurd oldalára. Ez viszont még nem indokolja, hogy szétfolyjon a darab.

Eleinte még úgy tűnt, a felvázolt jellemek mélyre ásnak majd. Volt abban valami nagyon zsigeri, amikor az arcot is befedő, neonszínű, talpig feszülős dresszben (zentai néven ismert, használják cirkuszban és a fétiskultúrában is) táncoltak. Így még erősebben hatott, hogy a komoly kezdetű történéseket elbagatellizálták. Amit persze lehet, csak mennyiszer?

Semmin nem tilos röhögni

Mindenből ironikus fricskát gyártottak ők négyen. Ha valaki meghalt, vámpírrá/élőhalottá változtatási rítus kellékeinek idétlenségével zörögtek és nevettettek. A szerelem itt inkább elveszíthető kínforrás, hiszen milyen szép is az, ha egy szívrabló boszorkány (tényleg kiszabott egy paradicsomot valakinek a mellkasából) őrületében zokogva énekelni kezdi az Unbreak My Heart című dalt Toni Braxtontól. A nagy mozgatórugók közül persze nem maradhat ki a szex, volt bőven, emlékezetes a közben kamerázott jelenet egy olyan háttér előtt, ami a disznósajt felületére hasonlít.

dekameron

Aztán persze ott van az életevő internet, főleg a pornó hangjával, ami mindig akkor hangos, amikor a főszereplő eltáncolná a Hattyúk tavának egy részét. Olyan jól ábrázolták a mostanában trendi, de számtalanszor felszínesen használt spiritualitást is, a saját energiájáért, és a tanítványai altestéért túl gyakran kapkodó, önmaga számára rendkívül fontos jógatáncosénekes-tanárnő hepciás karakterével. Jókat derültünk az állandóan visszatérő téma- és hangulatzúzáson, a dolog apropója azonban (ha volt ezen kívül) nem derült ki, és a hetven perc nem vágott annyira arcunkba semmit, hogy gondolkodni szeretnénk a fel-feldobott kérdéseken.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top